Szégyenlős álmok (21.; 24.)
(21.) Beethoven
Pontosan tudtam, hogy megfizetek
majd mindenért. Nem volt vita.
Itt nincs helye semmiféle vitának.
A városnak is csak afféle dermedt,
béna arca fordul felém, egyöntetűen
jelezve, hogy a némaságra némaság
a válasz, és hogy egyszerre feltár
és bezár az. Eleinte csak a légmozgás
zavart. A neszek mindig egymásra
rakódásának már egyértelmű hiánya.
Csökkenés, zsugorodás.
A léptekről leolvasott szinkópának
a nagyon is zavaró döccenése,
amiben semmi harag és semmi béke.
A fények élesebbek. A tapintás hol finomabb,
hol durvább. Van, hogy enyhébb simítás
jelzi azt, aki szeret még, vagy ajtócsapódás,
ahol a nyikorgás egyre tompább közöny,
és csak egy szűk regiszteren hatolhat át
a hang – zárt, egy egészen lecsupaszított
közön. Végül a sziszegés személytelen,
már szinte gúnyos nevetése oldódik ki
egy mozdulatból, amelyben semmi jel
az újjászületésre. Szinuszhang hosszan.
Zúgás. Néma csönd. Két részvét közt
is tetszhalálban. Miközben valami nyirkos
homály terül szét crescendo utánam.
(24.)
Éjfél körül járhatott, aludtál már.
Hirtelen fény gyulladt az előszobában,
és zajongás ütött fület. Anyu, gondoltad,
biztos pongyolában állva kérdezi
halk hangon, hogy ki csengethetett.
Ki lehet az, aki apádat ilyen későn keresi,
aki éjjel rátör egy családra. Nem tudta,
szerencsétlen, hogy igaza van. Jól emlékszel,
ahogy az ágyból kimászva a padlón szinte
kúszva jutottál ki az előszobába. Háttal volt
mindenki, ahogy szokott, miközben szél
csapdosta a bukóablakot, s a konyha padlója
vékonyka csíkban fénylett, még úgy is,
hogy anyád a kert mélyéig követve
apádat, egy kattanással rád borította
a sötétséget. Aztán persze jött néhány
őrjítően hosszú másodperc, amiről csak most
tudod, pontosan hány óra hány perc töredéke,
s hogy semmi távolság nem volt az bármi
mostani, napi rutinhoz képest – csak hogy
magadnak új utat keress. Végig a műkövön.
Már maga az ajtó nyitása félelmetesen
egyszerű, gyermeki ösztönöd visz le
a lépcsőn, át az udvaron, egy ponton világít
az ég, dőlnek a fák, kevés az irgalom,
amerre mész, és óriási árnyak borzolják még
fogékony fantáziádat, tovább, szemben már
a kettős autólámpa világít a ház előtti
lejtős útszakaszon állva. Gyanútlanságodban
előbb ketten, majd hárman tűnnek föl, és látod,
hogy valójában négyen veszik körbe azt,
aki még valamiféle istenségként kéne,
hogy benned-melletted éljen, ám ahogy most
erre gondolsz, tudod, hogy már akkor sem
az volt, csupán egy másik, vigyorgó gyerek
okozott gondot valakinek, és még mindig össze-
vissza téblábol az ereszkedő kocsifeljárón,
tőled néhány méternyire. Anyád arrébb,
zokogó vakfolt. Szemben a négy férfi. Idegenek.
És úgy vagy most is, ahogy akkor remegett veled
együtt a világ. Hogy valami szörnyen rossz
történhet, méghozzá nem is veled.
Vissza a tetejére