Feljegyzések naplemente közben
(Hamar) Gyerekkoromban, ha arról volt szó, hogy eljárt felettük az idő, az öregektől sosem hallottam, hogy megöregedtünk vagy régen születtünk, mindig azt mondták: hamar lettünk.
(Csapda) Az irodalmi műveket végül a nyelv öli meg, amelyen íródtak. 500-1000 év leforgása alatt az olyan mértékben megváltozik, hogy élvezhetetlenné, olvashatatlanná válnak. Én például Shakespeare-t csak fordításban olvasok. Eredetiben nemcsak nem élvezem, de jóformán nem is értem. A megoldás az lenne, ha valamely holt nyelven írnánk, amely változatlan, mert nem beszéli senki. Igaz, akkor meg azért nem olvasnának bennünket eredetiben.
(Düh) Egy nagy, idegen, vörös kandúr szinte naponta megjelenik a teraszon, és bűzös levével gondosan jelölgeti a falat, az ajtót, de a párkányra felugorva még az ablakot is. Kergetem, ha meglátom bentről, kirohanok, és amit az előszobában felkapok, cipőt, papucsot, ruhakefét, utánavágom. Hiába. A természet parancsát követi, de már annyira haragszom rá, hogy legszívesebben lelőném, ha volna puskám. Milyen jó, hogy nincs!
(Kategóriaváltozás) A Halászóemberben gyerekkorom öregjeit régi öregeknek nevezem. Mikor ezt a kategóriát használtam, új öreg voltam, és nem gondoltam volna, hogy egyszer átkerülök abba a kategóriába.
(Hamis tűz) Minap arra lettem figyelmes, hogy a Pipis-hegyen, a tető közelében ég a fenyves. A furcsa csak az volt, hogy nem kígyózott füst az ég felé. Mielőtt hívtam volna a 112-t, azért távcsővel is megnéztem. Nem tűz volt, hanem a nap. Eltűnt már az él mögött, de túlnanról átvilágított egy ponton az erdőn, ahol a fatolvajok a szélén kivágták a fákat, vagy eleve foghíjas volt az a sor.
(Rácfalu) A déli ablakból odalátok. Az Árvai-tanyát nem látom, eltakarja a Répástető lába, de tudom, hogy ott van, mert oda helyeztem az Ókontriban, üresen, gazdátlanul, ahogy 56-ban elmenekült gazdái magára hagyták, holott nincs ott semmi, csak parlag, gaz, dudva, mint a regény írása idején.
(Dörzsölt Okoska) Ő az oka annak, hogy az idegen, vörös kandúr a dolgozószoba-ablakot is jelölgeti. Kedvenc tartózkodási helye az ablakpárkány, ahonnan befelé figyel. Tudja, hogy nem szabad, hogy tiltom, de hiába verem meg az ablakot, és siccelek közben, rá se hederít. Viszont mihelyt látja, hogy az ajtó felé mozdulok, nem várja meg, amíg kiérek, menten leugrik és eltűz.
(Körök) Az életre jellemző az is, hogy az ember a térben egy pontból kiindulva egyre táguló, majd egyre szűkülő körökben mozog, mígnem végül már az ágyat sem hagyja el. Én, ha tehetem, még vén fejjel is kimegyek Kaliforniába. Ez nem normális.
(Számlaképes író) Az író író, nem üzletember, nem ad számlát, nincsen cége, nem alapít ilyesmit. Kivéve, ha kényszerítik rá. Áruja az igazság, amely iránt kicsi a kereslet, ám ő mégis piacra dobja, és attól kezdve olyannal is foglalkozik, amihez abszolúte nem ért. Felruházódik viszont egy varázslatos, új tulajdonsággal: mostantól számlaképes, és kifizetik neki a tiszteletdíját. Vajon érti-e majd egy jövendő, normális kor gyermeke, mi volt az: számlaképes író?
(Nagyapa, unoka) B., M. fia a kisunokám, de nem egy fedél alatt élünk, még csak nem is egy településen, hanem messze egymástól, és olyan ritkán találkozunk, mint két távoli rokon. Ebből kifolyólag mint nagyapa csak töredékét nyújtom annak, ami járna neki, és én is megrövidülök azzal, hogy keveset kapok abból, amit ő adhatna nekem. Ez rossz, de még mindig jobb, mint volt nekem és apai nagyapámnak gyerekkoromban. Anyai nagyapám korán meghalt, így gyakorlatilag nem volt nagyapám, mert apai nagyapám Kanadában élt, és soha nem láttuk egymást.
Vissza a tetejére