Az első páciens
(Csáth-novella)Jóskát régóta ismerem. Férfibarátság a miénk: nem a gyerekkorból örökítettük át. Érett fejjel ismerkedtünk össze. Ebből is látszik, egyikünk se fiatal. De a minap rá kellett jönnöm, bármennyire is azt gondoltam, hogy jól ismerem Jóskát, ez nem teljesen igaz. Azt például csak most tudtam meg, hogy miként kezdte pályáját. Csodálkoztam is. Ez nem jelenti azt, hogy a pszichológiát életidegen, elvont okoskodásnak gondolnám. Épp ellenkezőleg, nagyon is tisztában vagyok a jelentőségével. Persze alaposabban belegondolva, aki ismeri az emberi lélek mozgásait, talán könnyebben tud tervezni a piacon is, mint az, akit pusztán a számok vezérelnek.
Hosszú ideje ültünk már a körúti sörözőben, ahol közben kicserélődött a vendégsereg, és a színpompás nyáreste is éjszakába fordult, mi pedig sorra kitárgyaltunk mindent, a cégeinktől kezdve a társasági élet pletykáin át a nőkig, amikor valahogy szóba kerültek iskoláink. Az elmúlt évek alatt számtalan dologról szó esett közöttünk, ám ez eddig kimaradt. Talán mert nem tekintettük lényegesnek. Jócskán benne vagyunk abban az életkorban, amikor már tudjuk, hogy az életben nem a végzettség számít, hanem a kemény és szívós munkával megszerzett bölcsesség és tapasztalat. Az üzlethez főként szimat és érzék kell. Azon viszont elcsodálkoztam, amikor Jóska megemlítette, hogy ő végzettsége szerint pszichológus. Azon még inkább meglepődtem, milyen rövid ideig gyakorolta tanult szakmáját. Szinte meg sem száradt diplomáján a tinta, már le is akasztotta a falról, és besüllyesztette a fiók mélyébe.
– Néha eszembe jut – mondta merengve, talán a harmadik éjfekete ír sör fölött –, mire mentem volna, ha életemet pszichológiai vizsgálatokra, az emberi lélek bugyrainak tanulmányozására áldozom. De elegendő volt néhány alkalommal belepillantanom ezekbe a mélységekbe, hogy megijedjek, és elrettenjek mindattól, amit ott láttam. Egészen döbbenetes, hogy mi minden húzódik meg a simára feszített arcbőr és a széles, fogvillantó mosolyok mögött. Az emberek a legszebb oldalukat igyekeznek megmutatni, közben meg számtalan mérhetetlen tragédia és szenvedés mérgezi mindennapjaikat. Megrettentem attól a felelősségtől, hogy nekem kell az ő problémáikra megoldást találnom.
Pár éve ilyenkor bizonyára rágyújtottunk volna, ám mostanság ezt sok helyen tiltják, ráadásul az évek múltával az ember igyekszik egészségesebb életet élni. Mindazonáltal láttam Jóska arcán, jólesne most neki egy rövidke szivar.
– Az első páciensemre élesen emlékszem – folytatta a barátom, miközben tekintete a söröző panorámaablakán keresztül a körút fényeibe mélyedt, ám én tudtam, hogy évtizedes emlékképeket lát maga előtt. – Az emberben különösen megmarad minden, ami első, ám ez az eset, ez az illető akkor mindjárt nagy hatást gyakorolt rám, ráadásul szerepe volt abban, hogy nem sokkal később más elfoglaltság után néztem.
Egy bérház földszinti, gangra nyíló lakásában alakítottam ki rendelőmet, nem is olyan messzire innét, egy szűk belvárosi utcában, amelyik a körútból nyílt. Még éreztem a festék szagát, az ablakok és az ajtók még ragadtak, én meg ott ültem az első munkanapomon repeső szívvel és nem kevés szorongással a vadonatúj íróasztalom mögött, és vártam az első páciensemet. Rövidesen meg is érkezett. Akkor még dohányoztam, úgyhogy túl voltam két cigarettán, átolvastam az újságokat, s épp egy szakmai folyóiratot lapozgattam, nem is a benne lévő ismeretek, inkább az önbizalmam növelése céljából, amikor megszólalt a kaputelefon. Érces, erőteljes hang tulajdonosa kért bebocsájtást. Kicsit meg is várakoztattam, míg magamra vettem zakómat, és kimentem ajtót nyitni. Jó kiállású, választékosan öltözött férfi volt, ősz feje az enyém fölé magasodott. Minden mozdulata határozottságról és önbizalomról árulkodott. Az előszobában azt tudakolta, mikor tudja őt fogadni a doktor úr.
– Én vagyok, akit keres – válaszoltam, noha nem voltam doktor. Pontosításként hozzátettem: – Már persze ha a pszichológushoz jött.
A pszichológus szót külön meg is nyomtam, arra utalva, hogy az nem ugyanaz, mint a pszichiáter, akinek ugyebár alapból jár a doktori cím. Első páciensem végigmért, arcán kis csodálkozás látszott, majd bólintott.
Bevezettem a nagyszobába, leültettem az íróasztallal szemközti öblös fotelek egyikébe, én pedig szemben vele, a másik fotelben helyezkedtem el. Meleg volt, már-már nyáriasnak tűnt a kora szeptember, ám vendégem nem vette le zakóját. Mint rövidesen megtudtam, a szó szoros értelmében az utcáról esett be. Épp erre sétált, amikor meglátta a frissen kihelyezett névtáblát a kapuban, és hirtelen ötlettől vezérelve csöngetett be.
– Időpontot szerettem volna kérni – magyarázta, majd körbenézett. – Nem tartom föl?
Biztosítottam, hogy jókor érkezett, előző páciensem nemrég távozott, a következő pedig későbbre várható, ez az óra a véletlen folytán üres a naptáramban, úgyhogy rászánhatom. Nem tudom, mennyit hitt el mindebből, de még egyszer megnézett magának, aztán kibökte:
– A menyemről van szó.
– Értem. És mit kell tudnunk a kedves menyéről?
– A menyem – mondta a férfi olyan lassan, mintha színházban lennénk egy drámai jelenet csúcsán, amikor minden elhangzó szónak súlyos jelentése van – nem óhajt megcsókolni.
Próbáltam elképzelni a szituációt. Adott egy föltehetően velem egykorú hölgy, aki nem óhajt csókot váltani az apósával. Talán mert annak büdös a lehelete? Sok fokhagymát fogyaszt, netán gyomorproblémái vannak? Óhatatlanul beleszagoltam a levegőbe, ám semmi gyanúsat nem éreztem. Aztán kiderült, hogy nem rokoni csókról van szó.
– Igazából – folytatta a páciensem – egy ideje a fellatiót és a cunnilingust sem engedi.
E szavak hallatán elpirultam, noha fiatalember lévén akkoriban bőven volt részem mindkét tevékenységben. Ma már az ilyesmin nem vörösödök el, igaz, ritkábban is találkozom ezekkel a dolgokkal.
– Sőt – tette hozzá a férfi –, a múltkor a melleit is eltakarta előlem. Szerencsére aktusra egyelőre hajlandó. De tartok tőle, előbb-utóbb azt sem akarja.
Hosszú percek teltek el. Csak néztük egymást. Páciensem föltehetően látta zavaromat, cigarettát vett elő, és engem is megkínált. Bár az ilyesmit valószínűleg sok minden tiltja, a mentolillatú füst mögé burkolózva alkalmunk volt kicsit nyitottabban beszélgetni. Sikerült, vagy mondjuk inkább így: kénytelen voltam megtudni, hogy látogatóm tehetős ember, aki néhány éve megözvegyült, ám hogy ne maradjon teljesen magára, és ne álljon kihasználatlanul az a hatalmas villa, amelyben a feleségével élt, magához vette fiát és annak famíliáját. Utóbbi akkor még a feleségből és egy gyermekből állt, de hamarosan gyarapodásnak indult a család, megszületett a második unoka – vagyis ez esetben talán jobb, ha szimplán gyermeket mondunk, ugyanis az jó eséllyel nem a férjtől, hanem a férj apjától fogant.
– És… mióta tart ez a dolog? – kérdeztem, változatlanul füst mögé rejtőzve, és óvakodva attól, hogy néven nevezzem a viszonyt.
– Tulajdonképpen már korábban is volt egy-egy alkalom – válaszolta látogatóm. – Rendszeressé onnantól vált, hogy hozzám költöztek. Tudja, doktor úr, nekem soha nem voltak anyagi gondjaim. De úgy gondolom, nincs is okom emiatt feszengeni. Keményen megdolgoztam a pénzemért. Az utóbbi évekre eljutottam oda, hogy elegendő két-három naponta, akkor is mindössze pár órára beugranom a cégemhez, mert ott minden megy a maga megszokott medrében. Így aztán rengeteg a szabad időm, és sokat vagyok otthon, a házam kényelmében. Ahogy a menyem is, aki előbb a nagyobbik gyerek miatt nem tudott nagyon sehova se kimozdulni, most meg a kisebbik miatt. És hát, amíg a kissrác alszik, addig el kell ütni az időt valamivel. A fiamat kemény munkára neveltem. Oda is teszi magát, ezzel nincsen baj. Csak éppen hiába gürizik reggeltől estig, kevés a foganatja. Az üzlethez érzék is kell. Így aztán az én pénzemből tartják fent ők is azt az életszínvonalat, amelyből már nehezen engednének. Nekem meg, mi tagadás, világéletemben nagy természetem volt.
Az talán pszichológusi végzettség nélkül is tudható, hogy a csók elmaradása az intimitás végét jelzi. Erre utal az is, hogy a hölgy vonakodik az orális érintkezéstől. Föltehetően a kötelességtudat hajtotta, amikor belement az aktusba az apósával – elvégre az ő házában laktak, és az ő kenyerét ették –, ám ha korábban volt is némi érzékiség a részéről is a dologban, az láthatóan elmúlt.
Jóska elhallgatott. Egy darabig csönd ült közénk, csak a szomszéd asztaloktól hallatszott át beszélgetés, na meg a fülünkben továbbra is lüktetett az a monoton háttérzene, amely nélkül nemhogy szórakozóhelyet nem lehet elképzelni manapság, de áruházat vagy edzőtermet se. Közben azon merengtem, hogy – mióta is?, években lehetne mérni – a feleségem és köztem sincs se fellatio, se cunnilingus. Csók se nagyon. Aktus még igen. Talán nekünk is pszichológushoz kellene mennünk?
– És mi történt azután? – kérdeztem, amikor úgy éreztem, túlságosan belesüppedek a borongós gondolatokba. – Milyen terápiát javasoltál a vén kéjencnek?
A barátom megint kifelé bámult a körútra.
– Nem javasoltam semmit – mondta végül. – Egy ideig azt hittem, életem addigi legrosszabb döntését hoztam. A következő lépés nyilván az lett volna, hogy mind a menyet, mind az apóst hosszan tartó terápiára kötelezem, amibe esetleg a férjet is be lehetne vonni. Ezeket az embereket nem lett volna nehéz megkopasztani. De nem ezt tettem. És mint utóbb kiderült, jó volt ez így. Naiv idealistaként, vagy meglehet, szimpla gyávaságból elmondtam az öregnek, hogy túl fiatal vagyok az efféle szövevényes családi ügyekhez. Nem is föltétlen a képzettségem hiányos, hanem a tapasztalatom. Igen, szóról szóra ezt mondtam neki, közben meg az járt a fejemben, hogy amennyiben találkoznék a menyével, nem bírnék megszabadulni attól a gondolattól, hogy magam is meg akarjam kettyinteni.
Látogatóm figyelmesen végighallgatott, elmosolyodott, de a mosolyában több volt a fájdalom, mint az öröm.
– Értem – mondta már-már atyaian. – Mindenesetre értékelem és köszönöm a jó szándékát. Ha úgy gondolja, bármi keresnivalónk lenne még egymással, ezeken az elérhetőségeken megtalál.
Azzal átnyújtott egy névjegyet, és távozott.
Látszott a névjegyen, hogy tulajdonosa nem akárki, semmiféle rang vagy beosztás nem volt rajta, csak egy cím meg egy telefonszám. És persze a neve, ami már akkor ismerősen csengett, a sajtóban itt-ott hallhattam emlegetni. Később alkalmam volt megtapasztalni, mekkora súlya van.
A praxisom nem akart beindulni. Egy ideig vesződtem magukba zuhant, világfájdalomtól gyötört korombeliekkel meg életközepi válságba jutott, akkor számomra vénséges véneknek tűnő középkorúakkal, aztán fölhagytam a kísérletezéssel. Rájöttem, elméletben lehet, hogy ismerem a pszichológiát, ám képtelen vagyok a gyakorlatba átültetni. A rendelő kiürítésekor esett ki az asztalfiókból a névjegy. Néhány nap múlva fölhívtam a számot. Egykori páciensem emlékezett rám, s akkor se mutatott meglepetést, amikor elárultam, hogy ő volt az első a praxisomban. Hamarosan találkoztunk. Kiderült, a fia és a családja elköltözött nem csupán a villából, de az országból is. Idegenben igyekeztek rendbe hozni az életüket, ami úgy tűnt, sikerült is. A fiú külföldön nem az üzleti életben próbálkozott, hanem apja árnyékától szabadulva beosztotti állást szerzett, és onnantól fogva egészen jól boldogult. Itthon én vettem át az örökét.
Az első páciensem volt egyúttal az első olyan ember is, aki nem csupán ráérzett üzleti érzékemre, hanem engem is ráébresztett. Egy darabig tanítgatott, figyelte fejlődésemet, utána elengedte a kezem, mondván, tudok egyedül is lavírozni, mi több hasítani az üzleti életben. Nemcsak mentorként, hanem egyfajta apaként gondolok reá. Amikor meghalt, heteken keresztül magam alatt voltam. Aztán persze megráztam magam, valahogy úgy, ahogyan ő arra mindig is tanított.
– És az első találkozásotokról később beszéltetek? – kérdeztem.
Jóska megrázta a fejét:
– Soha. Igazából nem is nagyon jutott eszembe. Csak akkor gondoltam rá, évek múlva, amikor a temetésen találkoztam a családjával. Miközben kondoleáltam, bevallom, kissé kárörvendőn fedeztem föl a kisebbik gyerekben a mentorom vonásait. Persze ez betudható lehetne a nagyapaságnak is, de ahogy a feleségre néztem, biztos voltam benne, hogy nem erről van szó.
Hallgattunk. Ezúttal hosszabban. Azt hiszem, az élet forgandóságán gondolkodtunk mindketten. Aztán rendeltünk még két sört.
Vissza a tetejére