Üljön vissza; Érkezési oldal
ÜLJÖN VISSZA
Egyre több a rossz ünnep.
A vak évforduló.
Farkába harap az év,
És undorral vegyes a távlat.
A tükrön matt fátyolsziget.
Ritkább a bezzeg-tavaly,
Lazult az álmok eresztéke.
Némelyik lefagyasztva,
Eredetéről nincs tudomás.
Vignettája elmosódott
Vagy ráfelejtve.
Napok óta a Dél-pesti várótermével álmodok.
Korombéli csepeli férfi sír a balomon,
Maradandó károsodás.
Terhes tételek: nincs rajtuk fogás,
Az évfordulók súlytalanok,
Ezzel nyugtatom magam,
Nem fájhat jobban,
Nincs az időn potméter,
Ismétlőjel a hónapsor végén.
Megint én jövök.
Miért mindig én ülök a vizsgálóban?
Bent az űzött sebész: agya jóra jár.
Jelenlétem prizma,
Felnagyítja felkészületlenségét.
Rajtakapok egy embert,
Látom, ahogy sorsom érti meg,
Hogy mi vagyok én
A dokumentum szerint.
Előttem nyitja meg.
Mintha látnád a feleséged beleszeretni
Valaki másba.
Nem a történést – ahogy megérti.
A sejtek sötét sejtelme.
Ennek az évfordulója van.
Üljön vissza.
Ezt ismételgeti, ötvenes férfi,
A vizsgálószékre mutat.
Még rajta van a testem melege.
ÉRKEZÉSI OLDAL
Csak az érkezési oldal látszik,
A járdasziget hólyagos bitumenteste.
Gyomok a repedések érfalain.
A várakozóknak – elvileg – mindegy,
Övék az érkező hozta katarzis.
Busás világok huzata.
Győzik az esőt, bitang napsütést.
Kár gondolni velük.
De akkor mennyi a tét,
Ha nincs kire várni,
Ha járna még egy indulás.
Legalább remény vagy szándék szerint.
Mindegy, milyen.
Ahogy tonnák moccannak,
Maguktól szinte, csont reped.
Távolugró lendíti így könyökből a karját:
Az elképzelt első lépés előtt.
Ám csak az érkezési oldal látszik,
A Biblia és a magazinok szerint
Egyedül Isten akarhat jót.
A többiek mindenképpen
Valamihez képest éreznek
Ihletet, görcsöt, szánalmat.
Hiába. Évtizedekig nem eszmélsz rá,
Hogy valaki
Kiradírozta, kimosta, lefestette
Az indulási oldalt.
Aztán egy péntek este megérzed,
Hogy a szteroidok kristályos
Szerkezetéhez hasonlít a szenvedés.
Oldódik benned,
Mint a visszaszívott önáltatás taknya.
Tudsz beszélni, de minek,
Bele tudsz gondolni, de minek,
El tudod képzelni, de minek.
Tékozlás, tévelygés.
És csak a dekázgatás savanyú íze,
A magány poshadása marad a szájban.
Szikkadt padlás a nyelv árnya.
Mintha bevarrták volna az eget.
Csöveken kopog át
Idegen cellákból az élet.
De elképzelni is csak úgy tudod,
Mintha homokrajz lenne.
Ahogy az ízek árnyát érzed.
És akkor le bírod írni,
Bármilyen egyértelmű,
Nyers ösztön vezeti is a kezed,
Hogy soha nem is volt,
Naivitásod tükörterme,
Égbe hasadt délibábja volt
Az úgynevezett indulási oldal.
Sohasem volt több esélyed,
Mint várni,
Mi lesz,
Milyen a napok sodra,
A lap- vagy időjárás, a kedv,
És valahogy mégis mindig elhitted,
Hogy jöhet a dagály után más,
És most itt vinnyogsz
A sajátodnak hitt életábránd
Hipószagú várótermében.
És most, hogy elhitted,
Sehová nem indult
Neked innen semmi.
Várhatsz tovább türelemmel.
Élhető házasságra, egészségre, gyerekre.
Ha nem jön,
Semmit sem tehetsz.
Arra sem vagy jó,
Hogy kitaposd lábéllel a peron
Felhólyagosodott betonján
A repedések ereiből a gyepet.
Vissza a tetejére