Kúúl csávó
Akik ismernek, tudják, hogy mindig igyekszem meghatározni a helyemet a világban, szeretem tudni, hol élek, s abban a világban, amelyikben élek, mi az én szerepem. Nemrég fejeztem be hosszú, önmagam életén-sorsán tűnődő könyvemet, abban összegeztem mindazt, amit magamról és az életemet körülvevő társadalmi környezetről, s annak változásairól tudok.
A kézirat lezárása után újabb leckét kaptam önismeretből, a hosszú munkát követően megengedhető ennek a felidézése – lehet, hogy a sok komolynak gondolt szó után ennyi játékosságra időnként szüksége is van az embernek.
Bár az is lehet, hogy nem csupán a játékosság uralkodik a most elmesélendő történetben, lehet, hogy ennek is léteznek társadalmi vonatkozásai, még akkor is, ha korábban nem gondoltam rájuk.
Történt, hogy az egyik délután a nálunk nyaraló unokáink a garázssoron bicikliztek. Sorházban lakunk, a házsor és az apró kertek mögötti garázsokat a sorházi lakásokba elsőként beköltöző lakóknak kellett felépíteniük, s ez az esetlegesség nyomait hagyta rajtuk. A rendszerváltás időszakában adták át ezeket a lakásokat, a lakók többsége hozzánk hasonlóan nyilván annak örült, hogy magát a lakást meg tudta vásárolni, a garázsok többsége kalákában, nagyobb szakértelem nélkül épült fel. Idővel aztán rendes utat kapott ez a rész, a gyerekek délutánonként ezen a betoncsíkon szoktak játszani, biciklizni. Azt gondoljuk, feltehetően más szülők-nagyszülők is így vannak ezzel, hogy ez a rész védettebb, mint maga az út, s abban reménykedünk, hogy ide nem téved be egy autóját turbóztató őrült autós sem. Ebben a hitünkben délutánonként, esténként csupán egyszer-kétszer csalatkozunk.
Szóval a mi unokáink is a garázsok mögötti betoncsíkon bicikliztek, amikor az apró Luca (ötesztendős) szinte sírva odajött hozzám, s panaszkodni kezdett: Papa, Máté (most lesz tízéves) azt mondta, hogy ő kúúl csávó, a kúúlt jól megnyújtotta, pedig nem is az, mert csak az a kúúl csávó, megint így elnyújtva mondta, aki a bicikliről háromszor megfordulva le tud ugrani, de Máté ezt nem tudja, ő csak állni tud a vázon, s úgy gurul. Szegényt alig tudtam megvigasztalni, annyira bántotta, hogy Máté kúúl csávónak mondta magát, persze igaz az is, hogy jó egy óra múlva már ő is a bicikli vázán állva fogta a kormányt.
Másnap reggel, amikor reggeliért mentünk a boltba, megkérdeztem Mátét: Szerinted ki a kúúl csávó?, én is így elnyújtva kérdeztem, az ú-kat hosszan hangsúlyozva.
Először nem akart válaszolni, éreztem, nehezen enged belépni a világába, a megismételt kérdésre azonban már választ adott. Papa, hát tudod, a haja…, mondta gesztikulálva. Milyen a haja?, kérdeztem. Hát tudod… olyan…, s újra gesztikulált. Milyen? Hát tudod, zselézett, mondta ki megkönnyebbülve.
Innét már tudatosan mentem tovább a kérdéseimmel. S még? Mit tudsz mondani róla?, kérdeztem. Hát tudod, a szemüvege…, jött a válasz. Milyen a szemüvege? Hát menő napszemüvege van, mondja. S a ruhája?, kérdezem. Papa, hát nézzél rám, mondja, olyan a melegítője, mint amilyen rajtam van.
Ekkor jól megnéztem Máté melegítőjét, tényleg valamelyik jobb márka jeleit hordozta magán. Közben már a kisördög is dolgozott bennem, ezért megkérdeztem, rajtam van-e valami kúúl, ismét így, elnyújtva.
Megálltunk a járdán, jól megnézett, s azt mondta a maga természetes és kicsit lesajnáló őszinteségével: Papa, rajtad semmi kúúl nincs.
S mintha vissza akart volna vágni az egész faggatózásért, megjegyezte: Papa, te egyáltalán nem vagy kúúl csávó…
Vissza a tetejére