Örök Yorick
Újra ássák a régi sírt,
ha ideje lejárt,
Yorick helyére fektetik
szegény Oféliát,
így váltja ítéletnapig
népét a temető,
rég voltam nálad odakinn,
Cicelle Cormieux.
Valami nyikkan a vason,
talán gyökérhez ért,
odvas koponya mosolyog
lentről a nap felé,
aki az utcán szembejött,
és kalapot emelt,
most akár egy üres köcsög,
kondul alul a fej.
Csikorog a borda, ahogy
lapát csúszik neki,
s jár, mint egy brutális vonó
a bőgő húrjain,
elképzelni is rettenet,
most ugyanaz a csont
ijeszt, amely egykor ölelt,
valaki karja volt.
A lassan mélyülő gödör
már ember méretű,
nem látható azon fölül,
mi történik belül,
csigolya száll, lapocka hull,
a rögök sárlanak,
s visszhangzik, mint egy odúban,
a veremben a dal.
Hajdan, amíg ifjú valék,
tartottam szeretőt,
kényemre már, kedvemre még,
múlattam az időt,
de meglopott öregkorom,
maradt a nyomora,
úgy hányt-vetett, azt se tudom,
ki voltam valaha.
A vers szegény bolond Yorick
emlékétől fanyar,
mondhatná szegény Kormos is,
s szegény bolond magam,
szenvtelen fújja, aki ás,
a kuncsaft mit sem ért,
csak koponyája gravitál
Hamlet lába elé.
Amit Shakespeare megrendezett,
máskor zajlik tovább,
bár nem változik a szerep,
a szereplője más,
más sírásók és más Yorick,
a textus mindig egy,
Hamlet, ötödik felvonás,
temetőjelenet.
Vissza a tetejére