A megszemélyesítések po-etikája (Serfőző Simon: Arcunk az ég)
Serfőző Simon: Arcunk az ég. Összegyűjtött versek, 1959–2019. Magyar Napló, Bp., 2019
Hozzátok jöttem – 1959-60-as évek
Az első ciklus fiatalkori versei alanyi költőt sejtetnek. Lírai vallomásaiban egyes szám első személyben szól szülőföldjéről, és érzékletes életképekben jeleníti meg Zagyvarékas környékét. Az otthont írja meg, a tájat és benne az embert, aki szegény. „Porból, sárból, tenyerünk melegével ragasztott / állott szagú tanya, / nem látni, érezni tudom: faágra dobva felnyihog / vérvörösen egy zabla.” (Emelik az égbe, 8.) Az élet különösen keserves az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején: a verseken átüt az erőszakos téeszesítés fájdalma.
Hegyekre kiállva – 1960-as évek
A hosszabb kompozíciókból álló ciklusban a huszadik századi modernizáció alapélményét – a gyökeres életformaváltást – ragadja meg, amit korábban Cantata profana című kórusművében Bartók Béla és A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából című nagy hatású versében Juhász Ferenc is feldolgozott. A fiú a fővárosba kényszerül dolgozni, jelképesen szarvassá változik, és hiába vágyódik vissza, már nem mehet, de hétvégeken ingázik, és táskájában a munkásszálláson összegyűjtött kenyérhajat viszi a disznóknak haza, a tanyára. „A mozdony-prüszkölésben vertem / a vonatozókkal a kártyát, / ájultan dűltek le térdünkről / a gyomron ütött táskák, amikben / a malacnak hazahoztuk a kenyér héját.” (Otthonunk: e táj, 42.) A városba kerülő ember talajtalanná válik, egyszerre üldözött lesz és menekülő: az új helyen még nem, a régiben már nem érezheti otthon magát. A falvak körüli szórt településformák fokozatosan elnéptelenednek, a mezsgyéket és a lebontott, összedőlt tanyák helyét beszántják, holott ez az életforma rendkívül természet- és állatközeli volt. Míg Szent Ferenc a napot, a holdat és a csillagokat, addig Serfőző Simon a kakast, a libát és a kacsákat szólítja testvéreiként. „Mert itt vége annak, / ami volt: sivalkodva süvölt / világgá a lúd. / S nővéremmel: / a kacsával elbújunk.” (Édestestvéreim, 45.) A kötet végén is kétségbeesetten bírálja, hogy a posztmodern korban az állattenyésztést, az állatgondozást a lelketlen ipari hústermelés váltotta fel. (Hűségeseink, 408.) Noha szép volt ez a közel önellátó életforma, mégis örökös munkával és szenvedéssel teli. „Ahol a te életed olyan, / nem is tudod, hogy van.” (Anyám, 55.)
Nincsen nyugalom – 1960-as, 70-es évek
Szociológiai költészet ez, a közvetlen, tapasztalati valóságot fogalmazza verssé, ezért hiteles. „Teszem én is, / amit ők tettek: / a dolgok nyelvén / beszélek.” (Teszem, 69.) Költői szemléletének hátterében – itt még hivatkozás nélkül – József Attila élete és példája áll. Ő is egyszerre, mélyen és belső megéltséggel kötődik a szegényparasztság és a városi munkásság vigasztalan nyomorához. (Lent lépdelnek, 77.) „A paraszttól, ki dolgozik, / izzhat hő, Nap delet üthet, / kapál, észre se venné ha / magára húzná a földet.” (Nyár, 82.) Két verstípusa különíthető el: az általában rímtelen és hosszabb szabadversek sorozatát minden ciklusban olykor megszakítják rövidebb, kötött formában írt rímes, időmértékes vagy ütemhangsúlyos költemények. Ezek a megformálás miatt megmunkáltabbaknak hatnak, és mintegy a többiben elmondottak elvontabb összegzéseként is olvashatók, miképpen ezt az előző idézet példája is mutatja.
Ma és mindennap – 1970-es évek
Az eddigi komor, tragikus és elégikus hanghordozás mellett itt új szín jelenik meg, mert a versek értékszerkezete összetettebb lesz. A fő téma, a sorsértelmezés, a szociológiai igényű és pontosságú közérzeti líra megmarad, de megjelenik az eddig teljesen hiányzó irónia, amely a fokozatosan megképződő értékbizonytalanság jele. „Szorgalmazz a reményhez / bekötő utat!” (Toborozz felkelő virradatot! Váci Mihály emlékének, 103.) A cselekvés és a kifejezés értelme néhány versben megkérdőjeleződik, míg máshol éppen ennek szükségességét vallja, tehát a belső küzdelem tétje óriási: a megszólalás, a költészet hite és hitelessége. „Szádban a mindenkori szegények / szava – szólaltassad! (…) Kell a hasznos szó, / azokhoz tartva magad, / akik halálukat is dolognak tudják. / Letéve magukat végül, / mint egy kész munkát.” (Szólaltassad!, 100.) Heidegger szerint szerves kapcsolat van a természetközeli parasztság világérzékelése és saját filozófiája között, mert ők közvetlenül tudják érzékelni a létezőben a lét igazságát. Kierkegaard szerint, aki etikailag él, annak önmaga a saját feladataként jelenik meg, vagyis az egyén élete alkotás, ami a német filozófus szerint akkor lesz autentikussá, énazonossá, ha úgy érzi, teljes életet élt – nem olyat, mint Tolsztoj Ivan Iljicse –, és akkor már halála sem lehet értelmetlen, ha élete értelmes volt. Itt jelennek meg először hivatkozások is: Váci Mihály, Ladányi Mihály, Kalász László, Petőfi Sándor nevét írja le a költészet értelmének kutatásában. A későbbiekben szerepel még Illyés Gyula, Csoóri Sándor, Sinka István, Veres Péter, Szabó Pál, Móricz Zsigmond és Fodor András. A nevekből látszik, hogy a csalódások, a bizonytalanság ellenére is a cselekvő, társadalomformáló költészet eszményének hitét szeretné kiküzdeni magából. Kassák Lajos, József Attila és Nagy László pedig stilisztikai allúzióiban ismerhető fel példaadó költőelődként az egyes versekből. (Otthon legyek, 96., A jó szó is, 100., Helyettem, 97.)
Virág – 1960-tól a 90-es évekig
A szerelmes versek, miképpen a címadás is sugallja, a kötet legértéktelítettebb része: a zömében kötött formájú versek többségében a szerelem enyhet adó voltáról vall. Itt jóval kevesebb a disszonancia, mint a társadalomkritikus darabokban. A megformáltság József Attila hagyományán nyugszik, Tedd a kezed típusú szövegeket ír. A létezés örömét adja a szerelem, amely az unio mistica, a szent egyesülés fizikai és metafizikai lényegét teszi megtapasztalhatóvá, és ennek lírai érzékeltetése pedig az élményt a létmegértés részévé avatja. „S mintha már nem verne a szívem se, / a tiéddel élek.” (A tieddel élek, 130.)
Bűntelenül – 1970-es, 80-as évek
A cím értéktelített világot vetít előre: a szenvedésben is bűntelenül teltek a 70-es és a 80-as évek, mert – keserű iróniával kifejezve – a reménytelenség állandósult. A rezignált, elégikus, a lázadásra is fáradt panasz versei ezek. Személyes sorsában az ország sorsát modellezi. Mintha Ady Endre A fajok cirkuszában című költeményének gondolatisága húzódna a háttérben: a magyarság eleve vesztes nép, nem önmaga sorsát éli és intézi, mindig kiszolgáltatottja a nagyhatalmi politikának és belső rosszakaróinak. Közönyös ugyan, lusta és erőtlen, de mégse bűnös, mert eleve látja a cselekvés reménytelenségét, amelyre történelmi tapasztalatai tanították. „Lábhoz kushasztott nép vagyunk. / Az ajtón se mert / sokáig kimerészkedni a hangunk.” (Bűntelenül, 147.) A kushad szó ebben a különleges alakban többször is előfordul: a megalázott, félelmében összehúzódó, meglapuló népre használja a költő. Stilisztikai szempontból ezt is erősebbre írja át a kötetben korábban megjelenthez képest, ahol ebben a semlegesebb és erőtlenebb formában szerepel: „Visszaszorított nép vagyunk.” (Bűntelenül, 1982.) A ciklus legmegrendítőbb darabja, amikor az 1942-ben született költő csak évekkel később látja meg frontról hazatérő apját, akit addig nem is ismert. „Hisz nekem csak egy katona állt / akkor a házban. / Hogy higgyem el: őt vártuk, / amikor még sose láttam.” (Ha jönne, 149.)
Elsötétült arcom – 1990-es évek
A rendszerváltoztatás versei ezek, de a korábbi keserű panasz töretlenül folytatódik. A kimondás már nem igényel különösebb bátorságot, így a csalódottság abból is ered, hogy elillan az irodalmi megnevezés fontossága, hiszen 1990 előtt ez volt az egyetlen terepe a közéleti-politikai tartalom kifejezésének. Megszaporodnak a többes szám első személyű megszólalások: a költő a közösség, a szegények, a kisemmizettek mellett marad, az ő hangjukat közvetíti. A cím értékcsökkenést érzékeltet, a kritikai hang élesebb, mint korábban, olykor publicisztikai hevületű. Az önzést, a tülekedést, a jelen imádatát bírálja, a pénz és a piac mindenhatóságát hirdetőket ostorozza. „S nem vállalom a hallgatást. / S nem nézem el / felnőttségünket / miként kiskorúsítják, / tartják járókában e tudatában / visszamarasztott népet, / s kullogósodik el az ország.” (Elsötétült arcom, 180.)
Sintér idő – 1970-től a 90-es évekig
A kötet legrövidebb, csak tizenegy verset tartalmazó egysége harminc évet fog át. Az irodalom szerepéről, küldetéséről szóló ciklusban ars poeticái mellett az elődök (Berzsenyi Dániel, Szabó Lőrinc, Szabó Zoltán) és a pályatársak (Ratkó József, Kalász László) költészetfelfogását értelmezi. A rendszerváltoztatás sajnos nem hozott igazi, erkölcsi megújulást. Előtte és utána is érvényes a cikluscím szörnyű metaforája. A „sintér idő” a kóbor állatok begyűjtési ideje, a pusztításé, az árulásé, az elhallgatásé. Már Berzsenyi Dániel is az erkölcsi züllést jelölte meg a romlás okaként, ebbe a hagyományba illeszkedik Serfőző Simon is. „Ha szükség volt valaha nyárfa-egyenességre, / szókimondásra, soha ennyire Berzsenyi földindulás / hangjára, a bajkiáltásra, soha ennyire, / mint e nyakunkra hurkot húzó sintér időben, / amikor horkol elaltatva az aluszékony lelkiismeret, / s a felelősség nem gyújt lámpát, hogy fölébressze.” (Sintér idő, 217–218.)
Égig érő nyár – 1990-től a 2010-es évekig
Az egyenletesen jó színvonalú gyermekversek kötött formájúak, belőlük a természet szépsége, az élet csodája árad, megformáltságukban a „líra: logika” elve érvényesül. A ritmikus dalokban az „egy tömbből faragottság” érzetét az adja, hogy mindegyik egy motivikusan egységes komplex költői kép kibontása. „Szagos szőlő: / csillag érik, / dong a meteor darázshad. // Dinnye sárgáll: / a Hold. / Piroslik a jonatán Nap.” (Csillag érik, 244.)
Évszakváltó – 1990-es, 2000-es évek
A címben a rendszerváltás keserű iróniája érhető tetten. Eddig még volt ereje a harcra, önmagát is biztatja, hogy ne veszítse el hitét a küzdelemben, de innentől kezdve – egyetlen lehetséges erkölcsi cselekvésként – már inkább a vereség beismerése, a veszteség rögzítése a cél. „Szó csak a szabadság. / Senki ne keresse. / Mendemonda csupán. / Mégis hiszek benne.” (Mégis, 263.) A ciklus zárlata és a három anyavers igazi létmodellé válik, amelyekben finoman vall az eltűnésről. Anyja alakját falunyivá növeszti látomásában, és mintegy lelkét írja szét panteisztikusan a táj formáiba. A szöveg erejét a sok metamorfózis, a ritkán használt szóalak – vaklál ’vakoskodik’ – stilisztikai ereje és az átalakulások mögötti lényegi azonosság adja. „A sötéttel ő vaklál. / Széllel ő ér hozzám. / Messze madár, / az ő lelke száll. / Ő már ez a faluvég, / gátoldal, / faluhatár.” (Sötéttel vaklál, 267.)
Hallomások – Cs. Pócs Évának, a Zagyvarékas hitvilága szerzőjének, 2010-es évek
A balladisztikus, látomásos népi szürrealizmus stílusjegyeivel ötletesen és invenciózusan ábrázolja a hitvilágot, a babonákat és a félelmet.
Megfordult égtájak – 2000-es évek
A fiatalság szegényes tájai nosztalgiával jelennek meg a ciklus elején. A szó is fontos motívummá válik, jóllehet a közösségért, az erkölcsi cselekvésért kiálló beszéd egyre reménytelenebb. „A számban tiszta szót, / hoztam volna zuhogó szívverésem. / Baj voltam, csak nyűg. / Ha itt laktam is, nem itt éltem.” (Nem itt éltem, 318.) A posztmodern állapot eredménye – noha a költő nem használja ezt a szót, mégis erről beszél –, hogy még az égtájak is megfordulnak, minden az ellentétére változott, és ellenünk fordult. Semmi nem az, ami volt, és semmi nem az, aminek mondja magát, csak utánzat. „Célponttá vált, / ami eddig cél volt.” (Más erők, 328.)
A magunk szárnyán – 2005-ös évek
A versek kifutása rezignáltabb, az egyéni lét végessége mellé a nemzethalál víziója társul. „Magyarország siralomház. / Az elítélt maga e nép. / Leszámolás a sorsa. / Megásták vesztőhelyét.” (Ne reméljen, 359.) Ezt nehéz elviselni és megírni, de az igazi erkölcsi cselekvés mindig a nehezebb utat, a szembeszegülést, az ellenállást választja. Serfőző Simon is ezért csatlakozik a magyar lírai hagyományban mélyen gyökerező, úgynevezett visszacsapó verstípushoz, amelyben a zárlat az addig részletezett reménytelenséget visszavonja. „Itt lépdeltem a kor süppedékeiben, / de a csillagokig elláttam.” (Itt élnem, 371.)
Földtől az égig – 2010-es évek
Az utolsó ciklusban összegez: a fő motívumok változatlanok, a versek gondolatisága a földtől az égig ível. A falu és a város, a földművelés, a származás képei a meghatározók: végig hű marad szülőföldjének népéhez, mert etikai elkötelezettsége mindennél erősebb. „tiétek ez az élet / földtől az égig.” (Tiétek, 406.) A könyvet Jánosi Zoltán alapos és részletesen értelmező tanulmánya teszi teljessé.
Arcunk az ég: gyűjteményes kötetének címe Serfőző Simon egész költészetét érzékelteti. Az „arcunk” többes szám első személye közösségi ethoszát mutatja. A szerző mindig a közösség különböző szintjeinek hangján szól, még akkor is, ha egyes szám első személyben beszél. Zagyvarékas, a család, a vidéki Magyarország, a nemzet, a tanyai nép poétája ő kezdettől fogva. Vállaltan küldetéses költő, mert költészetének alapja: po-etikája, vagyis verssé fogalmazott erkölcsi kiállása. Számára a legfontosabb ars poetica a morális hitvallás: neki a szegények, a kitaszítottak költőjének kell lennie, ami nem személyes választása, hanem a sorsa. „Megmutatom én is, ki vagyok, / miféle idők hányatottja. / Ösztönöm kikhez húz, / fába a jel – rám van írva.” (Megmutatja magasságát, 393.) Ő is vallja, hogy ezen a tájon a gerinc is esztétikai kategória. Szabadverseinek stílusa egységes, a kötet egészében kitüntetett szerepet szán a megszemélyesítéseknek, az inverzióknak és az ok-okozati metonímiáknak. „Ásónyél tekinget / a házsarkon felágaskodva. / A kerítésnél fűszál kullog.” (Bezárkózik az ajtó, 27.) Így a tanyai világ tárgyai és tájformái antropomorfizálódnak, és emberként vallanak az egyetemes fájdalomról. Ez a szöveg korábbi gyűjteményes kötetében, ami a neten is elérhető (Félország, félvilág. Válogatott és új versek, 1962–1994, http://mek.oszk.hu/02800/02871/02871.htm#23), még nem tartalmazott ennyi megszemélyesítést, így előnyére változott, érzékletesebb lett. Hasonlóan több, e kötet számára átigazított, felfelé stilizált költeményéhez.
Néhány versének zárlatában metafizikai élményt sugall: a szenvedés és a szegénység vallomásai a föld rögeitől az égbe emelkednek. Legjobb, mert összetett értékszerkezetet hordozó verseit finom panteizmus hatja át. „a világ fölött evickélő madarakkal / egy vagyok, / s a magasból alázuhogó éggel.” (Messziről jövök, 349.) Az „ég” sokféle jelentéssel töltődik fel a kötet motívumaiból, amely a földdel, a valósággal szemben az ellenpólus metaforájává válik: a vágyakat, az álmokat, az ideát, a magasságot jelöli. Az utolsó két ciklusban metonimikusan olykor Istent is jelenti, de csak retorikai értelemben, vagyis jelként, szimbólumként. Az „ég” leginkább etikai tartalommal telítődik: hűség a szülőföldhöz, a szegényekhez, a nemzethez, a küldetéses költészethez, és szembeszegülés a lenézéssel, az aljassággal, az önzéssel, a közönnyel, a nemzetfelejtéssel.
Serfőző Simon verseiben és verseivel a romlás erőit szeretné föltartóztatni. Olykor belátja, és rezignáltan tudomásul veszi, hogy vesztésre áll, hiszen – miképpen mindannyian – testünkkel a földbe, arcunkkal az égbe tartunk, de végig kitart amellett, hogy „otthon voltam ezen a földön, / alatta is otthon leszek, azt remélem”. (Otthon voltam, 416.)
Vissza a tetejére