Egy év a mennyben éás a pokolban (Fekete Vince: Szárnyvonal)
Fekete Vince: Szárnyvonal. Magvető Kiadó, Bp., 2018
Az olvasás kaland, a vers különös, megfejtésre váró kódolt szöveg, amely felpezsdíti az olvasó nyomozókedvét. Ha valaki ezért vesz kézbe verseskötetet, nem fog csalódni Fekete Vince Szárnyvonal címen kiadott könyvében. A kihívást nemcsak a költemények jelentik, de a vendégszövegek, a versek mottói, ajánlásai, a monogramok, amelyek dekódolása nélkül ugyan élvezhetők a rímek, a ritmus, a nyelvezet és a vers belső logikája, de valami mégis hiányozni fog az egész megértéséből. Fekete legutóbbi kötete nemcsak a magyar irodalmi hagyományba ágyazódik be, de ajánlásai, vendégszövegei a kortársakkal is párbeszédbe lépnek.
A kötet már címében is utal a fő csapástól való eltérésre, valami elhajlásra, aminek segítségével megközelíthetővé válnak a rejtett, nehezen bejárható területek, perifériák, hiszen ezek a versek olyan témát járnak körül, amely a hétköznapi moralitás felől közelítve elítélendő: egy titkos szerelmi viszony háromszázhatvanöt napját.
Nem véletlen, hogy a kötet az SZ. L. és a K. E. monogramokkal kezdődik, alatta pedig egy Szabó Lőrinc-sor olvasható, amit a költő hosszú ideig titokban tartott szerelme, Kozári Erzsébet tragikus halála után írt: „…Szomorúbb / s szebb kevés volt…” S ez meg is adja a további versek alaphangját.
Fekete kijelöli a kapcsolat helyét a költemények terében, ami mindig az ember által ritkán vagy szinte soha nem járt, alig háborgatott területet jelent, pl. egy magashegyi erdőséget közepén tóval. Már a legelső költemény (A fenti szféra), amely valószínűleg egy prózai vendégszöveg versbe tördeléseként jött létre, egy, az Andokban található, mégis holdbélinek tűnő tájat ír le. Egy olyan helyet, ahol a szélsőséges természeti viszonyok, a több ezer méteres magasság miatt alig jár látogató. Igazi ritkaság. Százévente csupán egy-két ember kapaszkodik fel, hogy szinte emberfeletti teljesítményt produkálva lemerüljön, búvárkodjon az ottani tóban. A szöveg sterilitása, személytelensége elidegenítő; mintha a lírai énnek előbb egy embertelen szférába kellene behatolnia, hogy beszélni tudjon, artikulálni tudja a kimondhatatlant.
A költő korábbi köteteiben (pl. a Védett vidékben) is tett kirándulást a lélek erdejében, és feltérképezte annak rejtett helyeit. Ehhez az általa jól ismert, természetleírással manipuláló technikához fordul ismét (jó érzékkel), hogy további felfedezéseket tegyen az emberi pszichében. Ezen alkalommal már társa is van, akinek meg lehet mutatni az eddig megismert tájat, de a mostani barangolások a versekben, épp a kísérő miatt, újabb dimenziót nyitnak. A táj életveszélyessé válhat bármelyikük számára, ha nem elég óvatosak; az Ingólápban így figyelmezteti az arra járókat: „Egy kőkereszt […] őrzi egy helybéli férfi (Jósa Izsák) / emlékét, aki talán szerelmi bánatában emésztette el / magát e környék életeket is kioltó barlangjainak / egyikében” (12). Vagy egy másik helyen: „Előbb a keskeny, mintegy két cipőtalpnyi szélességű peremen / vezet az útjuk, lepillantani is veszélyes” (13). A gyermekkorból ismerős táj a versbe emelve különös allegóriájává válik a felnőttférfi-lélek zegzugos, árnyas, olykor napsugaras, más helyen szakadékokkal, a pokol kénköves levegőjét árasztó barlangokkal tarkított vadregényes hegyeinek, ahol áthatolhatatlan fal is áll: „Jobbról és balról, az út mentén fák strázsálnak, / mint valami mozdulatlan fekete fal. Talán / a fákra gondolnak mind a ketten. Vagy a falra. […] Hogy ott van köztük” (Fal, 17). A kezdődő kapcsolat veszélyes kalandnak indul, amiben benne rejlik a kudarc lehetősége.
A hegy legtöbbször a férfierőt, az isten maszkulin teremtőerejét szimbolizálja, tehát ilyen áthallással is olvashatjuk ezeket a magashegyi pillanat- és életképekbe merevedett verseket. A hegy címűben a kamaszkort egy fekete-fehér fotó alapján örökíti meg: a fiúk és lányok nemcsak a kamera objektívjével állnak szemben, de az eléjük táruló heggyel is, mint a még nem sejthető jövőjükkel: „előttük magasodott / a hirtelen magasba szökő domb, és mozdulatlanságukban / volt valami furcsa tehetetlenség azon a régi, fekete-fehér / fotón” (19). Még ide, az emlékek raktárába is magával viszi az új érzést, a társat, mert mindent meg akar mutatni, meg akar osztani vele. „A múltba ingázni vissza, ó milyen régi, giccsbe dermedt / közhely ez, de hogyan mutathatnám meg másképp, / Mindenem, Neked, hogy ez volt a hely, ahol egykor / éltem, és ez az a hely, ami most már végképp elveszett… // Hiszem, újratanultam lenni, várni, élni, járni érted (A szülőhely kartotékai. Egy nyelv, 26).
A kapcsolat boldog, bizsergető szakaszában a nyár uralja a lírai tájat. A fenyvesekkel körbevett tó vizén csónakázni lehet, a júliusi esőben ölelkezve sétálni, viháncolni a megfázás kockázata nélkül. Szonettek is születnek a ciklusban, a Szabó Lőrinc fordította shakespeare-i sorral indul az egyik szerelmi vallomás: „Mint kavicsos part felé a hullám” (Légifelvétel, 27). A Kizökkent idő első sora is Shakespeare-t idézi. A versben Szabó Lőrincet imitálva szól szerelméhez a lírai én: „Csak azt tudom, hogy míg te vagy, vagyok, / s amíg Veled, némán áll az idő” (32).
A szerelmi történet csúcspontja a kötet közepére esik, itt kapott helyet a Visszaút című vers, amelyben minden a fonákjára fordul: a nap lebukik az égen, a hold veszi át a helyét, és már sehol a júliusi forróság, kihűlt a kapcsolat: „Kutak, patakok fölé hajoltak ketten, és nézték a vizet. Aztán / megmerítették kezüket. Hideg van, mondták. Igen. / Nagyon hideg” (50). Ettől kezdve az elárult, elárvult szerelmes hangján szólnak az önmegszólító, a lélekállás-jelentést adó és az elbeszélő versek is: „Megállsz, szétnézel téveteg / van-e tovább vajon, kérdezed” (Fennsík, 57). Egy másikban Juhász Gyulát invokálja: „már az / Emlékek is kezdenek lassacskán megfakulni, / Elmosódni kezd a vállak íve, az arc képe, a / Mosoly, elsuhan a hang a levegőben valahová…” (Ahol hiába, 58). A jobban szerető tragédiáját tárja fel a József Attila Nagyon fáj című versének hangulatát idéző Membrán. A nulladik nap…: „szűköl, remeg, / liheg a rettegéstől, mialatt érzékeny membránok, tűvékony / mutatók jelzik kívül-belül a tizedesre pontos értékeket. / Mint amikor ki akarna valami szakadni: fáj, lüktet, pulzál…” (69). A visszautasítottság miatt kavargó, egymásnak ütköző, szélsőségesen elemi érzések törnek fel, mint amilyen a gyilkos ösztön: „mint aki a magva-szakadástól, a vigasztalan / pusztulástól fél már hány ezer éve. Mint akit attól ment / meg a – szerinte – igazságos halál. A másiké” (Részegség, 70). Vagy éppen leterített vad a lírai én a következő önmegszólító versben: „És mint / aki a szerencsejátékos és az orvvadász izgalmával nyúl / be a bokorba, puskája után […] nagy körültekintéssel célba veszi a pompás / agancsos lapockáját, és tompán puffanó lövéssel megadja / a kegyelemlövést… És csupán te is egy voltál ezek közül” (Terepviszonyok, 71).
A vallomásos versek mind egyes szám első személyben íródnak, míg a szerelmi történet helyszíneit, a városokat, utcákat, vendéglőket, motelszobákat, a cselekményt bemutatók egyes szám harmadikban. A kötet egyetlen ciklus. A versek zöme a titkos kapcsolat történetének folytatásai, lázas levelezésről, hatalmas szeretkezésekről szólnak; az örömről, hogy együtt lehetnek, és az életükből nehezen kiszorított, szubjektíven megélt időről. Ugyanakkor néhol beillesztődik egy-egy Széljegyzet, Magánbeszéd és vendégszöveg valamilyen természeti jelenségről, mint amilyen a hangyalesőről vagy a gólyák vonulásáról szóló. Ezek a szövegek kontrasztban állnak a többivel, s mint a halászháló szívós szálai, úgy tartják őket, mert ezek állnak köszönőviszonyban a tárgyilagos, a szubjektumon kívül eső valósággal, és ezek a versek jelzik a szerelem egyes fázisainak határát. A kötetszerkesztés jól tükrözi, hogy hogyan viszonyul egymáshoz a két világ – az objektív és a szubjektív valóság – ebben a megváltozott tudatállapotban.
A Széljegyzetek Dsida Jenő Tíz parancsolatának meg nem írt versei. A költőelőd által újraértelmezett isteni parancsolatok közül hiányzik ugyanis néhány, így az ötödik (Ne ölj!), a hetedik (Ne lopj!) és a kilencedik (Felebarátod házastársát ne kívánd!). Fekete Vince e hiány nyomán írja azt a három jegyzetverset, reflexiót az isteni parancsolatokra, amelyekben létfilozófiai kérdéseket feszeget. Az első egzisztenciális félelmekről szól: „Hát mi szívszaggatóbb vajon / e földön, mint mi semmivé lesz […]?” (10). A másodikban a világ végtelenségében az emberi lét és értelem korlátoltsága fölött kesereg, míg az utolsóban feloldja a korábbi kettő reménytelen végkicsengését: „köszönd az égnek és a földnek, / hogy itt lehettél a nap alatt, […] s mert hosszabb-rövidebb időre / mégis jó ez, e földön lenned” (98). Ez a trilógia egy második keretet ad a kötetnek, a nyilvánosság elől titkolt, a mennybe emelő, majd a pokolba letaszító érzelmekről valló Szárnyvonalnak, és mint egy különböző színű auraréteg, veszi körül és lényegíti át a földhözragadt, elemi indulatokat sorakoztató költeményeket.
Fekete Vince alaposan átválogatott, olykor meghökkentő szövegeivel – jól átgondolt szerkesztéssel – intenzíven pulzáló, egy egész év lelki történéseit megörökítő kötetet alkotott.
Vissza a tetejére