A csók
Tikkasztó, elviselhetetlen nyári meleg volt, június közepe. Nem túlzás, ki nem állhatom, az évek során az izzadékonyságom is megnőtt az enyhe túlsúly miatt, ami felpakolódott rám, a szemem pedig fényérzékeny, kora délutánra a szűnni nem akaró napsütéstől kiszárad, könnyezni kezd, ez különösen vezetés közben kellemetlen. És persze mindezeken túl az örök szomjúság, a vízvedelési kényszer, hogy pótoljam, amit kiizzadok és kipisálok egész nap. Estére lenne elviselhető minden, ha ez a mediterráneum volna, nem pedig Magyarország.
Körülbelül tíz perccel a kiírt indulás előtt kapaszkodtam fel a vonatra, találomra az utolsó előtti vagonba, s azzal a fajta gyors, szédítően minden fülkébe benéző vonulással szemléztem a lehetőségeket, ami egy-egy lakott területen áthaladva is elfog, ha mereven bámulok az ablakon kifelé a buszon, s minden egyes házhomlokzatot és udvarrészletet megnéznék, ha csak egy töredék másodpercre is. Végül egy középkorú házaspárnak tettem fel a nyilvánvalóan ostoba udvariassági kérdést, hogy elnézést, van-e itt egy szabad hely, s válaszolta a férj a normáknak megfelelően, hogy persze, tessék csak. Levéve a hátizsákom, a feleség mellé huppantam, s rögtön éreztem a műbőr szinte elviselhetetlenül forró és egyben irritáló érintését a hátamon, ahogy a zsák viselése miatt facsarhatóan izzadt pólómmal érintkezik.
Láthatóan kissé megzavartam beszélgetésük számomra megismerhetetlen folyamát, de lassan visszarázódtak a témába: valami kollegiális viszonyokról, s hogy ki milyen alattomos, és milyen tettek kinek a részéről elfogadhatatlanok.
Még öt perc volt hátra indulásig, amikor ebbe az üres időbe, szemlélődésnek sem nevezhető haszontalanságba belépett az idős nő a fiúval. Nem köszöntek, a vékony asszony utasította a fiút, hogy üljön le, közvetlenül az ajtó mellé, ő maga pedig mellém ült, lassan és megfontoltan ereszkedve az ülésre.
A fiú enyhén kancsal volt, kalácsképén a bajusz mellett fekete szőrszálak, szakállkezdemények pelyhedzettek mindenfelé; vastag szája szegletében kis nyálcsomó habzott fel néha, ha megszólalt, vagy inkább artikulálatlanul felordított, infantilisnak tűnő, vastag keretes, mesefigurás szemüvegében röhejesen festett. Fülében hallókészülék, kockás ingben, halásznadrágban, szandálban és zokniban, kis hátizsákkal hadonászott, és irkált követhetetlen mintázatokat a levegőbe, közvetlenül az orra előtt, nagyon koncentrálva mindarra, amit csinált. Furcsa módon nem izzadt, vagy legalábbis a ducisága miatt elvárható, gömbölyű halántékcseppeket sem tudtam felfedezni rajta. Amikor feltűntek a fülkeajtóban, szurkoltam, hogy nehogy mellém üljön.
A jelentős késéssel megtörtént indulást üvöltéssel fogadta. Az asszony halkan, de határozottan intette csendre, valahányszor feltört belőle a közlésvágy vagy valamiféle állapotváltozás és annak jelzése, nem tudom. A nő sötét fényű, őszülő haját copfba fogva viselte. Rendkívül vékony volt, fehér blúzát csupán jelzésértékűen domborították ki apró mellei. Minden jellemzője közül talán tompa fényű, szürkének tetsző, valójában halványkék szeme volt a legszomorúbb. Nem volt illata.
A fülkében valamilyen érthetetlen oknál fogva, talán a feleség nem bírta a huzatot, nem volt lehúzva az ablak, így egyetlen levegőfrissítőként a folyosó lehúzott ablakai szolgáltak, ennek megfelelően a fülkeajtó is végig nyitva maradt.
Egy idő után a fiú szabályos időközönként, tízpercenként felállt, és kilépett a folyosóra, a harsogóan és csattogóan bevágó levegőárba, majd pár perc után visszaült. Eleinte az asszony szabályozta ezt a ki-be mozgást, majd többet nem szólt. Igyekeztem nem feltűnően bámulni a fiút, nem őmiatta, hanem a nő miatt, aki viszont a fiún kívül senkire nem tekintett, rám sem. Határozottan a szemközti tükröt, a fent pihenő csomagokat vagy az elrohanó, lapos, bokros, telepített akácos tájat nézte, mást nem. A házaspár is hallgatott már egy ideje.
Hamarosan erőt vett rajtam az ilyenkor idővel ellenállhatatlanul beköszönő álmosság, így kissé elszundítottam. Mikor egy szintén menetrendszerű felriadás és apró levegőbe rúgás kíséretében feleszméltem, a fiú újra a folyosón állt. Csakhogy ezúttal szinte egész felsőtestével kihajolva.
Sematikus ábra hirdeti a legleharcoltabb vagon legkoszosabb ablakánál is, hogy kihajolni tilos. Persze nem vártam, hogy mindezt a fiú dekódolni tudja, vagy hogy tudatában legyen ennek a veszélynek, mégis megrökönyödve és aggodalmasan néztem az asszonyra. Ő nem a vonaton járt. Elmélázva, a lábát lógázva babrálta az apró, arany függő fülbevalót a jobb fülében, amit csak most vettem észre, s egyáltalán nem tekintett sem a fiú felé, sem pedig rám.
Nem tudtam, mit tegyek. Szólhatok-e, vagy egyenesen kötelességem, s ha igen, kinek, az asszonynak, vagy próbáljak meg a fiúnak jelezni, kapcsolatot teremteni, bármennyire is taszít a gondolat.
Ám mielőtt szólhattam volna, fülsüketítő durranás hallatszott, s az asszony arcát és az enyémet is vér pettyezte be a fülkefalakkal együtt. A házaspár egy emberként üvöltött. A vonat azonnal csikorogva fékezni kezdett, s ahogy odakaptam a fejem, még éppen láttam, ahogy a fiú torz, roncsolódott felsőteste a vonat padlózatára csusszan.
Ekkor felriadtam. A fiú éppen az ablakon kihajolva nézte, ahogy lassít a vonat, s érkezik az állomásra, már hallani lehetett a jellegzetes szignált. Az asszony mellettem szintén, mint aki felriadt, kezdett szedelőzködni, még egyszer-egyszer odanyúlva fülbevalójához, nyújtogatva aprókat masszírozott zsibbadt lábán. Szólt valamit érthetetlenül, kurtán a fiúnak, aki visszajött még a fülkébe, és felkapta a kis hátizsákját. Nagyon izzadt.
A fiú csókot hintett nekünk, ott maradóknak. Viszontlátásra, mondta a nő.
Vissza a tetejére