Romlott mókus, levágott haj, atomrobbanás (Bodor Ádám: Sehol)
Bodor Ádám: Sehol. Magvető Kiadó, Budapest, 2019
Új kötetében Bodor Ádám a helyszíneket, a szituációkat eddigi stílusának, világának megfelelően, ismerős módon ábrázolja (Sinistra körzet, Verhovina madarai). A szerző enged együtt létezni, lélegezni a szereplőkkel. Az egyik fontos írói szándék a döbbenetkeltés a szürreális és a valóságos kettőse mentén: „A levágott copf, mintha élne, megmozdul, összegömbölyödik, és mint egy labda, legurul az asztalról. A Milu fején maradt hajszálak végén tűhegynyi piros cseppecskék csillognak. Minden hajszál végéből kibuggyan egy-egy apró piros csepp, lepotyog róla, és mint a higany, keresve az utat, ide-oda gurul az aprítóasztal hullámos bádogján, onnan halkan zizegve lepereg a földre, sisteregve elgurul, amerre a kőpadló lejt a lefolyó felé. Ott zsibongva meggyűl egy kicsi piros tócsába. Apró kristályok, rubintgyöngyök, szinte világítanak” (Milu, 142).
A szürrealitás és valóság sajátos összefonódásában a helyzetekre, hirtelen döntésekre azonnal reagálni kell – sugallja a szerző –, nincs idő sokáig habozni, csodálkozni. A különböző események és cselekmények szövevénye, a megoldások keresése az egyéneket mindig a túlélésre tanítja. A létért vívott harc válik a legfontosabb céllá a kötetben. A törvények farkastörvények itt a Seholban, és ez tágabb értelemben átvonatkoztatható a világ bármely pontjára, ahol az emberek egymással kölcsönviszonyban élnek, ahol közösségek léteznek, és különböző írott vagy íratlan szabályok, törvények működnek. Ez a Sehol több konkrét (nagyobbrészt fiktív) földrajzi megnevezést foglal magában, de pontos koordináták nélkül (ilyen a maglaviti fegyház, Ilszk, a Hlinka-fennsík vagy Pitvarszk; egyedül Leordina létező település, ma Erdélyben, Máramaros megyében található). Bodor ezzel a megoldással is erősíti a legendajelleget.
Az emberek között sajátos hierarchia uralkodik. Nem domináns vagy parancsoló, inkább az a típusú közösségi rendszer, melyben az egyének egymásra figyelve cselekszenek, megpróbálják használni és kihasználni a másik rátermettségét, igyekszenek baráti, bajtársi és sorstársi együttműködésben kommunikálni. A szereplők konkrét lélek- és testábrázolása felvet egy antropológiai vonalat Bodornál: mi történik az emberrel, egyénnel, hogyan kezeli szellemét és testét, hogyan kezeli az élet adta feladatokat, akadályokat, hogyan keres a saját egzisztenciája jobbá tételére megoldásokat; egyáltalán, mik a lehetőségei egy sors által kiszabott, adott életminőségben, a biológiai működéstől egészen a társadalmi-közösségi kapcsolatokig. A fizikai, puritán létmód kiegészítéseképpen a szellemi erősség, a fegyelmezettség és tudatosság iránymutatóvá válik, az életutak, sorshelyzetek mindig az elmúlás felé tendálnak: „Ahogy egy napon megsejtette, hogy elindul feléje a halál […]” (Paraszkíva, 22). A testképhez egy hozzárendelt halálkép is tartozik: a halál kísértetként, megelevenedő, szinte tapintható entitásként jelenik meg. Ezáltal egy köztes lét is képződik, mely a halálhoz hasonlóan lebeg. Titokzatos légkör alakul, nemcsak a mészégetők táborában, de az egész bodori világban. Terjeng az emberek között a misztikum, ahogyan a szagok vagy a hangok: „a halott még egy darabig hallja, hogy körülötte miről beszélgetnek, aztán megtudja, hogy meg van halva” (Hekk, 65). Különleges határmezsgye, köztes dimenzió képződik élet és halál között, benne az emberek maguk sem konkrét létezők, hanem köztes lények. Amit tesznek, az által azonban nagyon is emberivé válnak, emberek maradnak. Emberi cselekedeteikben jók, rosszak, vagy semleges (esetleg passzív) karakterekként jelennek meg. Bodor bemutatja ezeket az embereket, de nem rendel szubjektív véleményt hozzájuk, nem bírál, nem helyesel velük kapcsolatban. A szürreális kép meghökkent, és ebben a döbbenetben már nem érzékelni annyira a karakterizálást, inkább maga a puszta tett válik fontossá. Mindemellett felmerül a kérdés, hogy a szereplők megérdemlik-e további sorsukat, a fordulatok által keletkező változást? Bodor karakterábrázolása szempontjából két csoport keletkezik: egyrészt azoknak a halmaza, akik a gyilkolást választják, akik másoknak ártanak, valamint azoknak a csoportja, akik megszenvedik mások bűneit, tetteit, mint például az atomkatasztrófa sújtotta régió lakosai.
A bodori világban minden fordulatnak sajátos természetessége van. Az emberek egzakt nyugalommal veszik tudomásul, hogy az élő egyszer csak halottá válik. Ettől a fordulóponttól kezdve a test, a tárgy teherré és nyűggé változik, a többiek gondja eltüntetni őket a színről, vagy a kiesebb területeken egyszerűen magukra hagyni a testeket. Bodor sugallja, hogy a gyilkolás lehetősége minden esetben jelen van, és az elkövető megtalálja hozzá a megfelelő eszközt, módot: „egyszer csak a lét kínzó kérdéseivel találod szemben magad: hová lett a test, amelyet valamikor ékesített?” (Leordina, 91–92). Bodor a halálképet, elmúlást központi jelenségként kezeli, és ehhez kapcsolja a szándékosan elkövetett emberölés gesztusát, melyet erkölcsi határon kívüli, végső cselekedetként tart nyilván (Leordina, Milu, Paraszkíva, Rebi). Az élet elvétele nem csak az áldozat számára jelent fordulópontot. Az elkövető számára várakozási idő következik, a lebukás vagy a felfedés lesz a következő, az egzisztenciát meghatározó, befolyásoló tényező. Az egyik esemény lezár egy életszakaszt az egyik embernél, és ezzel a vele kölcsönhatásban lévő másik ember számára nyit egy új fejezetet. Az ezekben az életszakaszokban elkövetett cselekedetek reakciókat indukálnak, és következményekkel járnak. Ebben a rendszerben mindenkinek feladata van, ettől elvonatkoztatni nem lehet. Az események folyamatát véletlenek, egyénekre szabott sorsfordulatok bonyolítják. Az emberi méltóság és a tűrőképesség sok esetben csökken. Olykor mindkettő eltűnik, elvész. Általános minőségvesztés vagy minőségromlás következik be. Nem minden helyzetben kerül sor igazságszolgáltatásra.
Bodor a halál megjelenítéséhez, láthatóvá, tapinthatóvá tételéhez hasonlóan ábrázol más fogalmakat is – életre kelti őket: „Egyszer csak ez a csend halkan sisteregni kezdett… még visszhangzott is a falak között. Vagy nem is ott, inkább csak bennem, a testem üregeiben. Mintha belőlem áradt volna, és én lennék ennek a csendnek a szent forrása…” (Pitvarszk, 111). Bodor a karakterek bemutatása mellett jelzi, hogy az adott társadalmi helyzeten és rétegzettségen (mint fizikai adottságon) belül az emberek ravaszsága, okossága, logikussága vagy éppen filozofikus gondolatisága dominál (mint szellemi adottság): „a lényegről beszélek, öcsi, felelte, tudd meg, nem léteznek önmagukban érdektelen, banális dolgok. Ha belegondolsz, a mindenkori helyes emberi magatartás nem lehet más, mint minden szubjektumnak a világ egyetemességében való szemlélete. Hogy megértsd, amiről beszélek, köznapi példával élve arra kell gondolnunk, hogy akár a lószarnak, explicite, mint létező dolognak az anyagi jelenlétén túl igenis érzékelhető eszmei háttere van. A ló segge, jegyeztem meg” (Leordina, 92). Ez – ahogyan a valós életben a táborok, fegyházak területén élők számára is – oldja a feszültséget, csökkenti a szenvedés és nélkülözés súlyát: „Dina berontott, átvágtatott a helyiségen, és mintha csak ismerné az ingatlan beosztását, boszorkányos ösztönétől vezérelve tovább, egy nyitott ajtón ki a szabadba, végig az udvaron, amerre az árnyékszéket sejtette” (Leordina, 79). Bodor a humort is belefonja tehát a szövegbe. A gondolat és a humor spontán emberi megnyilvánulás, az ember biológiai privilégiuma, adottsága, ahogyan a haszonszerzésből és ezzel együtt az előre kitervelten elkövetett gyilkolás is.
A kötet utal még az egykor volt (több mai társadalomban is hasonlóképpen létező) állami megfigyelésekre is. Magánszemélyekről szóló jelentések, dokumentumok tartoznak ide, amiket az ember kikérhet és elolvashat. Azonban nem mindig jó tudni ezekről az aktákban lévő tényekről, részletekről: „Még megtudok magamról is valamit” (A Matterhorn mormotái, 10). Bodor egyedi humorral szövi át a megfigyelők felé intézett üzenetet: „A mormota szemérmes állat, nem hagyja magát fényképezni. […] amint meghallja a halk zümmögést, ahogy az objektív kezd kibújni a tokból, villámgyorsan elinal […] Csak a hátsóját mutatja […] közepén jól kivehető kis csillag alakú nyílással, ahonnan a rémület kis barna darabkái potyognak az alpesi ködök áztatta havasi fűbe. Hehe. Mint a mazsolák Spináth Joli vargabéleséből” (A Matterhorn mormotái, 16). Bodor Ádám a humor mellett olykor morbid színezettel dúsítja a szöveget. Ilyen motívum a holtában gumiszerű mostohaanya meztelen teste, melynek „tehetetlenül lógó karjai nem kalimpáltak ide-oda, mint az ájult embernek […] hanem mereven elálltak a testéből, mintha fel lett volna fújva” (Paraszkíva, 24). Az apa (és férj) célja ennek a testnek a mielőbbi eltemetése. Annak a halottnak az eltemetése (eltüntetése), akit nagy valószínűség szerint megmérgeztek, és ennek hatására a szőrzete, haja kihullott. Az áldozat korábban érezte a méreg fokozatos hatása miatt: „Szédül, ég a bőre, és mintha hangyák bolyonganának a hajában” (Paraszkíva, 17). A látvány, a hatás önmagáért beszél. A halott személyek, akik egykor élő, individualizált karakterekként jelentek meg, a halál pillanatától már puszta tárgyak. Ezt az átalakulást hangsúlyozza a szerző a kívülálló szemével nézve, akik a halottakat látják, kezelik. Az ő számukra ezek az emberek már csak tárgyak, holttestek maradnak.
A szerző kontrasztot állít a vidéken történő és a városi események (eseménytípusok) között. Az emberi élet tünékenységét, a végigkövetett sorsok és helyzetek folyamát a legelfogadhatóbbtól vezeti a legkiszolgáltatottabb szituáció felé: a finom vendéglői ételeket fogyasztó megfigyelt személytől eljut a kies vidéken élő családig, akiknek egy tagját már nem engedik vissza az övéihez egy közelben történt atomrobbanás miatt. A kezdeti és a lezáró novella kontrasztja alátámasztja az egzisztenciális súlyosságot. A közöttük elhelyezkedő események is fokozatosan komorulnak el, a szereplők fokozatosan kerülnek egyre nehezebb és bonyolultabb helyzetbe, melyben a megoldás keresése és megtalálása is kihívás. Az egyének sorsa is fázisokban követhető nyomon: a szabadságból indulva haladnak a börtönbüntetés felé, illetve eleve a fegyházban töltött évek kerülnek előtérbe. Bodor utal rá, hogy a szabadság és a korlátozott, szigorú szabályok által meghatározott életvitel kettősségében az is fontos szerepet kap, hogy maga a szabadság és a szabad élet milyen morális, íratlan szabályokat foglalhat magában.
Érzékelhető az ellentét az életben maradás akarása, cselekménye és a gyilkosságok elkövetése között. Amennyire alapvető a szervezet biológiai táplálása, olyannyira válik (szinte) természetessé az életnek a kioltása is, adott helyzettől függően. Bodor az egzisztenciális nézőpontot a különféle ételek hangsúlyozásával is alátámasztja, átvitt értelemben a táplálkozás befogadás. Szinte érezzük az ételek szagát, érzékeljük az állagát: A „cáfolhatatlan metafizikai jelenség”, avagy a túrós csusza, szabógallérleves, vargabéles, főtt krumplis káposzta, marmeládos árpakása, gyuvecskonzerv, túrós tészta paradicsommal vagy flekken zöldborsós rizzsel. A félig átsült, romlásnak indult mókus, annak elfogyasztása, valamint a fagyasztott húsok ezekkel a gasztronómiai fogásokkal ellentétet képeznek. Bodor ezzel jelzi, melyik élethelyzetben mit kénytelen az ember fogyasztani. Az étel és az élet minősége párhuzamosan rajzolódik ki, előbbi az utóbbi szimbolikus alakzataként. A tábori élet és börtönélet mellett az adagok mennyiségére, az étel minőségére utal az író, a befogadhatóságra, nyelésre, tűrésre mint további és távolabbi metaforikus elemekre. A bodori világ ezen jelenségei és érzületei, a halálhoz hasonlóan, mindenhol jelen vannak, mint a szavak, melyek „még ott röpködtek körbe, mint nyáron a legyek […]” (Pitvarszk, 114).
Bodor Ádám kötetében összeáll egy komplex filozófiai nézet, utalva a világban meglévő hierarchikus rendre, az uralók és uraltak kölcsönviszonyára, és utalva a szabadság kérdésére, jelenségére: mit jelent a(z abszolút) szabadság. Figyelemfelhívó jelleggel írja meg, mit tesz és mit tehet meg az ember, hol húzódnak létezésének és a másikhoz való viszonyának láthatatlan, erkölcsi határvonalai.
Vissza a tetejére