Ha megesznek az állatok,; Komolyan, csendben; Itthon; A költők jók; A szelídek öröklik a földet
HA MEGESZNEK AZ ÁLLATOK,
talán a combommal kezdik majd,
aztán a vállam jön, a vesém, az oldalam,
a többi persze szemét
haleledel
(de kidobni mégsem),
és ott a fej, ki is lehet tömni,
nőstény, 53 éves,
és a szív –
ki mondaná meg belőle,
hogy hányszor láttam a tengert.
én sem tudom, hogy az őz vagy a fácán,
akinek a húsát
leteszik a szomszédos asztalra
(pecsenye),
hány napfelkeltét látott
a tulajdon szemével,
és hagyott-e jeleket a buckák, a tócsák,
a közönyösen hajlongó bokrok közt
a saját fiának.
KOMOLYAN, CSENDBEN
Ne érj hozzám, ne gyere közel,
ne írj rám, ne is telefonálj!
A legjobb, ha nem mondod ki a nevem,
ha soha, de soha nem gondolsz rám.
Mert a végén kipécéz egy vírus,
ami bitek, fénynyalábok, kósza álomképek,
vágyak, sértések, gyerekkori emlékek útján terjed,
és a végén – ó, jaj! –
majd én is egyedül haldoklom
egy kórteremben.
A halott költőktől nem félek ennyire.
Biztonságban élek, a pusztaság legmélyén,
egy elhagyott, régi költeményben, ott, hol
Siva végetlen fövenyében lankadoz a nap,
és csendes Aral-tónak zaj nélkül nyugszanak árjai.
Ez a romvár a boldog menedékem.
De csak álmom való képét látám,
mert ez a bús föveny is végetlen,
a betűk sivataga, ez az iszonyúságos,
ahol Rom isten féltő oltalma alatt állok,
mint a többiek.
ITTHON
Lehetne ez egy Budapest Canto.
Török, latin, magyar, jiddis, szláv, német szavakból,
kuncogásból, pisszegésből, suttogásból szőtt
eleven háló a Duna partján. Hangerdő, suhogó.
Tökéletes és magabiztos. De a lakói hamarább
megölik egymást, mint hogy egymás szavait megtanulják.
A csontok pedig hallgatnak, beledermednek az iszonyatba,
és nem marad túlélő, aki a győztesnek elárulja,
Aquincumnak vagy Etelburgnak hívták valaha.
A vizek városa,
suttogta egy szerencsétlen római katona,
akit a hadiszerencse a szépséges Latiumból,
a gyöngéd dombok közül
ide vezérelt.
A sok gonosz hőforrás
megdermeszti a szíveket,
fortyongóvá teszi az elméket,
álnokká a város fölött kígyózó,
mindig leszakadni akaró vezetékeket.
És az ígéretek! Ki reménykedik bármiben?
Fordulj, kuruc! Fordulj, labanc!
Szaporán szedd a lábad!
Kiabálj jó hangosan!
Öklendezz, visíts,
fordulj balra, fordulj jobbra,
mielőtt földet tömnek a szádba!
Nincs időnk senkire.
Semmire.
A KÖLTŐK JÓK
A költők jók.
Átsegítik a szegény nénit a zebrán.
Vasárnap prédikálnak a madaraknak.
Délelőtt megnevettetik az ovisokat.
A költők jók. És sokan vannak.
Őrzik a humánumot, mert olyan nagy kincs ez,
amit érző ember nem bíz a bankokra.
Félteni kell, óvni, becézni.
És akkor végre: éjszaka.
Nincs ovi, nincs bank, elszenderednek végre
a kis madárkák is. Életre kel a Lány, a másik,
aki kétezer éve, újra meg újra,
elindul hozzá a szavak labirintusán át.
Odaér. Nem, eltéved.
Elrabolják. Szeretne, de. Hűtlen.
Ó, jaj! Megharapja egy kígyó a bokáját.
Ki tudhatná? Égi terepasztal a költő éjszakája,
vágyak, sejtések, csillagok mozgatják.
A költők jók. És sokan vannak.
Esznek, izzadnak, őriznek, prédikálnak.
De a Lány szerint, akit ezer néven neveztek
már az ókoriak is, csak egyetlen költő van.
Egyetlenegy, aki minden éjszaka,
békében, háborúban, viharban, forróságban
és minden létező emberi nyelven
őt szólongatja.
A SZELÍDEK ÖRÖKLIK A FÖLDET
Dédanyám egyetlen orvosságban hitt:
szépen kell beszélni mindenkivel.
Ha bekopog hozzánk a kisördög,
le kell ültetni, nem tetszik egy rétest kérni,
ne hozzak egy kis bort, bácsi. Mert szívesen.
A kisördög köszönte. És jött két világháború,
kitelepítés, ez-az, két gyerekhalál, ugyan,
ki számolja az oroszokat, ha egyszerre rohannak rád.
És a rétesek! Már azok se ugyanolyanok,
mint a boldog békeévekben. 47-ben dédanyám
egy családi vendégségben sikoltozni kezdett:
attól olyan darabos, meleg a meggyes rétes,
mert agyvelőt tettetek bele! Hoztak neki vizet,
fogták a kezét, egy sötét szobában lefektették.
Könyörögtek, hogy csillapodjék.
Még hogy a rétes!
Dédanya szipogva, kendőjét gyűrögetve
mindenkitől elnézést kért.
Szelíd kis öregasszony volt,
semmi különös. No de csillagom,
már egy kis bort se fogadsz el?
Hát már leülni se akarsz nálunk?
Élt hatvanhárom évet.
Az orvosok szerint élhetett volna többet.
De belehalt a félelembe.
Vissza a tetejére