Rekviem
Elhatároztam, hogy végleg legyőzöm aput, én ölelem meg. Az udvar közepén állt, amikor megérkeztem hozzájuk. Nem lepődött meg, csak elmosolyodott, és felém lépett. Már az a lépés tele volt az ő ölelésével. Rögtön azt kérdezte, meddig maradok. Szokott olyan lenni, hogy egy-egy beszélgetés közepén felállok, és elindulok, nekem mennem kell, és nem szoktam később sem megmondani, a beszélgetés zavart-e meg, vagy eredetileg is azt terveztem, hogy akkor indulok haza. Most sokáig ráérek, mondtam apunak, mintegy megadva magam, lesz, ami lesz, csak nem sodor el ez a nagy érzelgősség, felnőtt ember, talán tud rám vigyázni. Egészen sokáig maradok.
– Anyu?
Apu intett a fejével a ház felé, hogy bent van.
– Az előbb halt meg.
Csak akkor tettem le a földre a táskámat. Cipőket hoztam magammal, ingeket. Végignéztem a kerten, rendbe volt téve, a kiskert is gondozott volt, csak a kerítés volt átszakítva, a szomszéd gazos udvaráról vékony kutya figyelt, inkább ijedten, mint haragosan.
Apu elkezdte mesélni, hogy az öcsém költözött a szomszédba, ő bontotta meg a kerítést, hogy könnyebben átjárhasson, reggeltől estig itt szokott lenni, csak éppen akkor nem, mert haza kellett vinnie a lányt, akit múlt hónapban szöktetett.
– Valahogy az most már nem megyen, a szöktetés, rögtön rendőrt hívnak. Nem is baj.
Elgondolkodott, talán azt gondolta, hogy egy kicsit azért mégis baj ez.
– Ha itt lenne a bicikli, el tudnék menni főznivalóért.
Gyorsan adtam neki kölcsön elég pénzt, hogy tisztességesen megvendégelhessen, míg ott vagyok.
– Sétáljunk le a boltig. Máma nálunk úgyse tudsz aludni, virrasztunk anyád felett. A Kiscsillagnál van elég hely.
Kiscsillag anyu nővére volt, s az a pletyka járta hónapok óta, hogy apám összefekszik vele. Erről csak anyunak szabadott volna mesélni, őt bántották meg, nem is kérdeztem aputól semmit. Úgyis meglátom az első pillanatban, hogyan néznek egymásra.
Kiscsillag asztalhoz ültetett, elém rakott káposztát, felvágottat, kenyeret, bort, kólát, ő meg leült a kályha mellé, mintha hideg lenne, figyelte, hogyan eszem, és igyekezett helyettem is beszélni, ne kelljen mással törődnöm, csak az evéssel.
– Én mondtam apádnak, hogy ez lesz, a pletyka.
Hallgatott, én meg nem kérdeztem rá, mi a pletyka, érdekelt pedig, de ezt én magánügynek gondoltam, a falu persze nem ismerte, mi a magánügy, vagy egészen mást gondolt róla, mint én.
– Nem hallottad te a pletykát?
– Több pletyka is van.
– Mindig csak egy igazi pletyka van.
Kiscsillag kicsit méltatlankodott, milyen kényes városi gyerek lett belőlem, látta, nem tud velem olyan jól cseverészni, ahogy gondolta. Felugrott, mint akinek csak most jut eszébe, s kihozott a kamrából egy befőttes üveget és pár friss gyümölcsöt.
– Ezt tavaly raktam el.
Letette elém az üveget, s mellé a gyümölcsöt is, mindkettő körte volt, bólintottam teli szájjal, hogy köszönöm. Talán látta rajtam a bizonytalanságot, melyik körtéhez nyúljak:
– Az ízük azért nem egyforma.
– Meddig maradsz?
– Egész sokáig.
– Anyád temetését csak megvárod.
– Megvárjam?
– Mindegy, csak illene.
Öcsém úgy csókolt arcon, hogy fájdalmasan összeütöttük az arccsontjainkat. De azért a másik oldalt is lecsókolta, megint összevertük magunkat.
– Nagy benned a lendület.
– Most szálltam le a bicikliről.
Az inget átizzadta, úgy állt a konyha közepén, hűvös is volt neki, de semmi kincsért nem ment volna ki a napra, az, hogy a vendég eszik, érdekesebb dolog volt bármelyik nagy filmnél.
– Pedig nem lett volna csúnya lány.
– Apu mondta, hogy szöktetted.
– Ő akarta, nekem jó lett volna simán is.
Öcsém még nem volt egész férfi, ő még nem tehette meg, hogy magától poharat vesz a konyhaszekrényből, tölt magának egy kevés bort, s leül mellém enni-inni, beszélgetni. Neki meg kellett várni, hogy Kiscsillag kínálja, de Kiscsillag meg szedelőzködött, látszódott, hogy öcsémre akar bízni, az ő távollétében meg majdnem lopás lett volna asztalhoz ülni.
– Nem vagy éhes? – kérdeztem öcsémet, de az úgy tett, mintha nem hallotta volna.
– Ülj le enni te is! Átmegyek anyátokhoz.
– Meghalt.
Öcsém leült mellém, és beleivott a poharamba, amibe Kiscsillag nekem bort töltött korábban, de én nem kezdtem el inni.
– Azt hiszem, Bernadettnek hívják. De nem tudom biztosan, mer valamié minden jányt abba a családba Bentönnek gúnyolnak, valami videós film miatt. Én, mint a mesébe, a réten találkoztam vele, má fentről láttam, a dombról, hogy lent fekszik, bele a fűbe, kiterülve, tényleg ott bóklászott, szoknya volt rajta, ing, melyik lány hord máma inget, mezítláb szoknyát? Csak odamentem hozzá. A szeme kékebb volt, mint az ég. És még nevetett. Azt hittem először, hogy rajtam nevet, nézegettem magamon a ruhát, vagy már arra is gondoltam, hogy fikás az orrom, de nem rajtam nevetett az.
Teljesen kiitta öcsém a poharamat.
– Nekem nevetett.
Már jócskán besötétedett, de apu még nem jött vissza. A vendég nagyobb tisztség nála, mint az elnök, csak valami baja eshetett, erősködtem öcsémnek, induljunk utána. Öcsémnek nem akaródzott menni. Bosszantott. Csodálkozva méregettem, mi lett belőle, hogy ennyire nem törődik vele, ha valakinek baja van, úgy éreztem, titkol előlem valamit. A lányra gyanakodtam, hogy talán nem is vitte vissza. Furcsa is volt, hogy nem hívott be még a házába, pedig látszott, hogy a gazos udvart leszámítva rendben tartotta, frissen volt festve, el kellett volna vele dicsekednie. Fogadni is mertem volna, hogy a lány bent várja, szerelmesen, s ő már tűkön ül, mióta besötétedett, hogy együtt lehessen vele.
– Meddig maradsz?
– Egész sokáig.
Eszembe jutott, milyen verekedés kerekedett évekkel korábban bátyám ügyéből, ő se törődött a szülők tiltásávál, egy egész család tört ránk, hogy visszavigyék a csúnya arcú lányt. A lány ott vacogott mellettünk a konyhában, miközben kintről kiabált az apja, a rokonai, s kövekkel dobálták be az ablakainkat.
– Kísérj el, én mindenképp veszek valamit a kocsmában. Magamnak megyek.
Az ilyen kérést már nem lehetett elutasítani, öcsémmel indultunk a kocsmába. Úgy reméltem, hogy valaki tudni fogja, mi történt apuval.
A kocsma üres volt. Az asztalokon félig telt poharak, a plafon közelében még kényesen kavargott a hamutálakban hagyott cigaretták füstje. A pult mögött senki, egy kövér macska ugrott fel éppen a csöpögő, még habos söröscsap mellé.
– Izgalmasnak nem túl izgalmas, de félelmetes – mondta az öcsém, és a pult mögé akart lépni, hogy eltesz valamit, de nem engedtem.
Már egy ideje azt a nagy füstöt néztük, ami még a sötétben is hatalmasnak tűnt, azon gondolkodtunk, menjünk-e arra, vagy várjuk meg, míg valaki hírt hoz onnan. Gondoltuk, hogy ott lehet apánk, de a füst ereje, visszataszító szaga miatt nem tűnt okosnak a közelébe menni. Teljesen belefeledkeztünk az egyre inkább fölénk nyújtózó füst látványába, nem vettük észre Kiscsillagot, ahogy lélekszakadva futott felénk.
– A Bernadett!
Öcsém ijedten nézett Kiscsillagra, aztán kérdőn rám.
– Szül!
– Hol?
– Nálad, te kis hülye! A gyászasszonyok segítik. Az orvos meg sehol, mentőt kell hívni, elakadt a gyerek válla...
Kiscsillag szaladt tovább, a füst felé, tudtuk, hogy arra van a telefon, s talán apánk is arra, mégis inkább a szülő nő felé szaladtunk, nem értem utol öcsémet, egy szarvasnál is kecsesebben ugrotta át a patakot. Néztem, ahogy távolodik, nem értettem, hogyan lehetett az a lány máris terhes, talán mások elől is rejtegette volna?
Az udvar tele volt öregasszonyokkal, susmorogtak. Óvatosan közelítettem feléjük, nem akartam, hogy azt lássák, zaklatott vagyok, lihegek. Hagytam nekik elég időt, hogy észrevegyenek, ne kelljen úgy bemennem a házba, hogy nem mondják, mi folyik bent.
– Most már nem jutott idő, fiam, eltemetni.
Nem tudtam, hogy hívják a nénit, aki megszólított, de ő volt, akit boszorkánynak hittünk gyerekkoromban, már akkor sem mozdult ki a házából, lassú léptű, hajlott hátú nő volt, majd néni lett, ugyanolyan hajlott, magányos, s ahogy elkezdtek mellette meghalni az emberek, végre megtalálta a dolgát, mindenkinél többet tudott a tisztességről, amit halottal kell tenni, ő vezényelte le a temetéseket, a gyásznapokat.
– Most már nem jutott idő, fiam, eltemetni.
Anyu lépett ki a ház ajtaján, öreg volt, és fáradt, de mosolygott, kezében az újszülött, sírt, kicsiket rúgott. Anyu magához ölelte a véres testet, rám nézett, és hirtelen meglágyult a szemében minden kényes fény.
– De jó téged látni, gyerekem.
Lassan átadta öcsém fiát egy mellette álló asszonynak, aztán élettelenül a földre hullott, mint az üres lepedő, ami alól kivarázsolja a bűvész a nőt.
– Most már így van, fiam. Meghal, de már annyi időre sincs nyugta, míg eltemetjük. Mikor aztán felébred, szörnyű beteg, egyre kevesebb időket marad velünk. Meghal, feltámad, meghal, feltámad, mindég egyre hamarabb. A jóságos Isten úgy adná, hogy most utoljára.
A boszorkány néni letérdelt anyám mellé, és homlokon csókolta.
Vissza a tetejére