Születésnapi ajándék
– Nézze, először a kifejezetten pénzes embereket kerestük meg, ha érti, mire gondolok. – Az ügynök hátradől a székben, és az ujjai között a tollát morzsolgatja. Miközben nyomja ezt a nagyképű dumát. Nem is akartam beereszteni a lakásomba, de a szomszéd rábeszélt. Azt mondta, neki is van. Jó lesz, majd meglátod. Hát beengedtem.
– De hamar kiderült, hogy rengeteg baj van velük. Válogatósak, és nem elégszenek meg egyetlen termékkel. Ráadásul nem is magukat akarják igazán, hanem a feleségüket vagy a szeretőjüket. Leginkább a szeretőjüket… – az ember merőn rám néz. Az ember, aki ügynöknek mondta magát. – Így hamar végeztünk velük, és egyre inkább az úgynevezett középosztály felé orientálódott a piac. Olyanokra, mint maga.
– És mennyibe fog kerülni ez nekem? – kérdezem. Felállok, mert úgy érzem, muszáj valami mozdulatot tennem, pótcselekvésszerűt, zavart eloszlatót. Nem vagyok benne biztos, hogy jó nekem ez az egész.
– Mennyibe kerülhet az örök élet? – vigyorog az ügynök, aki embernek adta ki magát. Ez jut az eszembe róla. Hiszen ez maga az ördög. Nyelek egyet.
– Azért az nem örök – morgok.
– A lehetőségek végtelenek. Szerintem gondolkodjon rajta, most – és megnyomja a most szót – nem kell döntenie. Itt a névjegyem – mondja, és a mutatóujjából kirepül a legújabb hologramikus izé, ami magától töltődik fel az agyba. Már ha van hozzá fogadószoftver. Nem tudom megállni, hogy fel ne nevessek.
– Rossz helyen kopogtat. Nekem a régi van.
– Pedig nagyon praktikus, de sebaj – legyint bánatosan, és a pillangó visszalebeg a kezébe. – Van hagyományos is – és átad egy papírcetlit. Futólag rápillantok, mintegy azt várva, hogy ilyesmit olvasok: ördög, Belzebub, Lucifer, vagy egyszerűen Sötét Jenő, de ehelyett egy tök normális név van rajta, mindenféle elérhetőségekkel.
– Bármikor hívhat, barátom – búcsúzik, és elrepül. Mielőtt bezárnám utána az ajtót, kinézek az őszi égre. A megszokott látvány fogad, a délutáni csúcsforgalomban rengetegen repkednek odafent.
– Inkább egy hálót kellene venned, mint ezt a terméket – mondja a feleségem este a vacsoránál. – A múltkor az utcánkban is ráesett egy ilyen valamelyik házra.
A kis elektromos taxikra gondol, amik úgy szállnak a légben, mint régen a darvak. Az acélháló a háztetőn tényleg hasznos dolog, mert ha meghibásodik egy taxi, vagy ne adj’ isten összeütköznek, és pont felettünk, akkor nézhetünk! Beszakad a tető.
– Egyébként sem örülnék neki – folytatja a feleségem –, ha itt dzsumbujoznának a lakásban. Elég vagy nekem te egyedül is.
Mondjuk, ez kicsit rosszul esik. Mondom is neki, hogy ő is rendelhetne néhányat. Kvittek lennénk.
– És akkor valamennyien szexelni akarnának? – A feleségem annyira nevet, hogy majdnem a torkára akad az a zselés szar, amit újabban árulnak hús helyett.
– Megnevelnénk őket – felelem.
– Akár a gyerekeket? – kérdi ő.
– Akár a gyerekeket – felelem én.
Aludni térünk, de a dolog nem megy ki a fejemből. Hogy milyen lenne, ha mégis… és persze az illegális kereskedésről is hallottam már. Hogy álmodban, vagy ha kórházba kerülsz, akkor kicsippentenek belőled, és abból csinálják. És nem is tudsz róla. Egyszerre csak megjelennek, és itt vannak.
Brrr!, összerázkódom.
– Miért nem alszol? – kérdezi a feleségem. Felébresztette a prüszkölésem.
– Nem tudok – krákogom mogorván.
– Vegyél be ebből – fordul felém mosolyogva. Egy mozgó pirulát tart a kezében. A pirula apró ágyon hever, és kedélyesen hortyog.
– Soha – felelem. – Inkább sétálok egyet.
– Éjnek idején?
– Ha egyszer nem tudok aludni.
A feleségem mérgesen hátat fordít, én meg kimegyek az utcára. Szép az őszi éjszaka, kellemesen meleg, akárha nyár lenne. Akkor látom meg őket először. Csapatostól jönnek, suhannak, és félelmetesen hasonlítanak egymásra. Mint egyik tojás a másikra. Csak a magasságuk más és más, bizonyára az eltérő életkoruk miatt. A nagyok a kicsik kezét fogják, és sorban becsöngetnek a gazdáikhoz. Én meg csak bámulok. Most tudatosul bennem, hogy szinte már mindenkinek van belőlük, csak nekünk nincs.
A suhanás ijesztő, mert nem szólnak, nem beszélnek egymással. Egy hang sem hangzik el a sötét éjszakában, csupán akkor, amikor beengedik őket az ajtón. Csak akkor élénkülnek fel, kacagnak, énekelnek és táncolnak. Az utca hirtelen lett hangos tőlük, akár szilveszter éjszakáján.
Furcsa érzésekkel megyek vissza, és most már végképp nem tudok elaludni. Fekszem az ágyban szótlanul, és azon töprengek, mikor voltam kórházban utoljára. Reggel felé alszom el, szorongva és nehéz álmok között.
Még mielőtt az ügynök újra jött volna, elérkezik a születésnapom. A feleségem egész nap hamiskásan mosolyog, de egyelőre nem kapok tőle semmiféle ajándékot. Azt mondta, majd este. Biztosan valami új, erotikus dolog, gondolom, és már előre örülök az éjszakának. Vajon mit találhatott ki? Hologramcsajokat hozat, vagy ő maga áll elő egy új technikával? Feszülten várom az estét. Már sötétedik, és még mindig nem történt semmi. Végül kaparászást hallok az ajtónkon. Kisvártatva csöngetnek is.
– Menj csak – biztat az asszony. – Most jön a meglepetés!
Bizonytalanul és rossz érzésekkel telve indulok ajtót nyitni. Készülök a szexre, és ehelyett valamiféle idegenek csöngetnek? Talán a szomszédok? El nem tudom képzelni, kik lehetnek.
Szöszmötölve, lassan keresem a kulcsot, s ezalatt még egyszer megszólal a csengő. Mások már kulcsot sem használnak, de én szeretem a régi dolgokat, így eltart egy darabig, amíg minden zárat kinyitok. És akkor ott állnak. És hirtelen kiabálni kezdenek. És a tízéves hasonmásom bekerékpározik a szobába. A tizennyolc éves verseket olvas ordibálva. A harmincévesnek koromfekete szakálla van, és könyveket akar nekem eladni. A negyvenéves beszalad, karon fogja az asszonyt, és kacsingatva kérdezi, merre van a hálószoba.
Az ötvenéves… egy idő után már azt sem tudom, ki vagyok. Csak suhannak mellettem a hasonmásaim, akár az évek, és én nem örülök nekik. Úgy érzem, semmi közöm hozzájuk, ők meg a hátamat lapogatják, zuhanyozni akarnak velem, focizni, íjászkodni, de leginkább röpködni a levegőben. Az ő idejükben nem volt még repülő taxi, mondják, és nagyokat röhögnek. Mind fiatalabbak, és néha nagyapának szólítanak. És itt maradnak örökre.
Feleségem csupán rövid ideig mosolygott és kiabált a nagy hangzavarban, meg integetett, hogy ugye szép szülinap volt, mert a negyvenéves egyszerre csak felkapja, és berohan vele a hálóba. Kisvártatva kéjes nyögéseket hallok odabentről.
Egy óvatlan pillanatban kisurranok az ajtón. Senki nem vesz észre, egymással kezdenek el focizni a nappali közepén. Nem törődnek már velem a termékek, ahogy az a gazember ügynök nevezte őket. Ballagok az utcán, és arra gondolok, hogy mi lenne, ha a feleségem fiatalkori énjeivel hálnék. Vajon hogy eshetne neki? Mint nekem most, feleltem magamnak.
Néhány hónap múlva térek vissza. Időközben leesett a hó, fehér lett minden. Halálosan fehér. Kora reggel van. Sejtem, ki fognak szaladni az udvarra hógolyózni, vagy hóembert gyártani. És csak mikor mindnyájan kint vannak, akkor kezdek tüzelni rájuk. Egy sem marad életben.
Vissza a tetejére