Ez itt a Döbling-Magyarország-Pokol
(Baka István Döbling című verséről[*])A Döbling című kötet (1985) fontos állomás Baka István életművében: a nemzeti sorskérdéseket természeti tájba vetített látomásokban megfogalmazó Magdolna-zápor (1975), valamint a tájverset imitáló metaforikus világot a város tárgyaival kiegészítő Tűzbe vetett evangélium után (1981) ugyanis – lezárva a költői életmű első korszakát – eljuttatja Baka költészetét az egyetlen központi metaforára épülő vers poétikai elvéhez. A verseskönyv súlypontja kétségtelenül a címadó hosszúvers, amelynek poétikai értékét már az a puszta tény is jelzi, hogy a kötetről szóló recenziók, kritikák többsége a címadó műnek szentel nagyobb terjedelmet, sokszor a többi ciklus darabjainak a rovására.
A Döblingben a halálköltészet hagyománya egy történelmi személyiség, Széchenyi István szerepére szabva, annak lényegi részeként szólal meg, kiteljesítve Baka István poétikája életszeretetre és a halálközelség képzetére hangszerelt jellegét, a metaforikus képi világot iróniával társító versbeszédet, valamint a Háborús téli éjszakából és a Trauermarschból ismert groteszk értékszerkezetet létrehozó démonikus-apokaliptikus víziót. A Döbling a korábbi, a Dózsa-, kuruc-, Vörösmarty-, Ady-versekhez képest – amelyekben egy-egy történelmi korszak és a korszak költészetének a Bakáéval rokon, azaz 20. századi társadalmi-politikai kérdései aktualizálódnak olyan beszédmódban, amely a közösségiköltő-szerep imitációjával szólal meg – markánsabb kontúrokkal megrajzolt szerepvers, amelyben az arc maszkká válik, és nem tapintható ki egy maszk mögötti, a maszkot felöltő lírai én jelenléte. Az én Széchenyi, vagyis Széchenyi az én, és ez lehetővé teszi, hogy Baka költészete az alanyiság kiiktatásával, a szerep révén ironikus távolságot teremtve, közvetetten mondjon véleményt a 19. és a 20. század világáról, a magyar történelemről. A Döbling abban a tekintetben is továbblépést jelent a korábbi történelmi szerepversekhez képest, hogy bár ebben a véleményformálásban még mindig hangsúlyosak a történetiségre utaló momentumok, már szerephez jutnak a tárgyias kifejezésmódot megteremtő motívumok, a hétköznapiság rekvizitumai, amelyek majd a Liszt Ferenc-versekben kapnak meghatározó szerepet, hogy aztán a kései versekből szinte teljesen eltűnjön a történelmi figura, és átvegye helyét a mitológiai (Az Apokalipszis szakácskönyvéből, Szaturnusz gyermekei) és a többszörös áttételeken keresztül fikcionált alak (Yorick monológjai, Háry János búcsúpohara), végül az alteregó (Sztyepan Pehotnij testamentuma).
A Baka-Széchenyi-szerep megteremtésében fontos szerepet játszanak a mottók, amelyek Széchenyi Hitel és Napló című műveinek részleteiből állnak, és amelyeket valaki úgy idéz, hogy ő maga csendben marad. Felidézik Széchenyi emlékét, de ami ennél fontosabb: megteremtik a versek szerepkeretét, amelyben az idézőt, a maszkot felpróbálót feledtetve elhangozhat Baka-Széchenyi monológja, a többrészes látomásvers. Széchenyi nyelvi világa, a nyelv teremti meg tehát a Baka-Széchenyi-költészet közvetlen kontextusát.
A hattételes költői művet az egyes részekben és az egymást követő részek elrendezésében érvényesülő kontraszt formálja összetett, többszólamú struktúrává. Az I tételben a tárgyilagos helyzetleírás rémlátomásokkal váltakozik, és a Széchenyi önszemléletére jellemző vívódó félelem és keserű irónia teremti meg ezt a kontrasztot, az én monológja (énen minden esetben az egyes szám első személyben beszélő Széchenyit értve) önmegszólítással váltakozik („Éjszaka van magamra hagytak végre” – „hallgass te is aludj Széchenyi István / legnagyobb magyar szerencsétlen gazfi én”), ami az önértelmezés kettős természetére utal, az ént belső és külső/felső, azaz önironikus nézőpontból láttatva. A versbeszéd váltogatásából fakadó kettősség végigvonul a teljes költeményen úgy, hogy az I és a III tételben a monológ, a II és a IV tételben az önmegszólítás kerül előtérbe. Az V-ös tételben Széchenyi látomásában a vád önmegszólítás formájában kap hangot, a VI, befejező rész pedig összefoglalásként az énbeszédet és az önmegszólítást vegyíti. A kettős nézőpont révén az I tétellel keretet képez, így zárva le a kompozíciót. A beszédhelyzetváltásokból adódóan az életkép és a víziók egysége széttörik, és ez polifonikus jelleget biztosít a hosszúversnek, amelyben a megszállott szenvedélyességű látomás és a történelmi tisztánlátás vegyül.
A mottók a kiválasztott, küldetéses Széchenyi tragikus alakját teremtik meg, a hérosz allegóriájává formálva. A hazátlanná vált Széchenyit az isteni eredetű küldetésnek és az önvádnak a súlya nyomasztja, a lelkében zajló folyamatok az okai apokaliptikus képzelgéseinek, amelyek a versbeszéd zaklatottságát, a monológ és az önmegszólítás közötti vibrálást magyarázzák.
Az I tételben Döbling mint helyszín megteremti Széchenyinek a hazájától való távolság miatti létállapotát, küldetéses szerepéből való kiesését és a szerepkiesés okozta aggodalmát, a vershelyzetet, amely rámutat a megvádolt és önmagát vádló beszélő öndefiníciójának és a haza sorsának problematikusságára: „Döbling ez vagy Magyarország / vagy a Döbling-Magyarország-Pokol”. Kitaszítottságánál fogva Széchenyi számára kérdésessé válik önmaga és a haza sorsa, a haza fogalma. A „Döbling vagy Magyarország” szószerkezetben a két név nem egymás alternatívája, hanem azt jelzi, hogy viszonylagossá válik, minek nevezi a pusztulást. Széchenyi egyéni sorsát tekintve – nézőponttól függően – utóbbi az oka az előbbinek, így Döbling Széchenyi sorsát metaforizálja, ugyanakkor azt a metaforikus perspektívát is kijelöli, ahonnan Magyarország démonikus fátuma szemlélhető. A „Döbling-Magyarország-Pokol” is érzékelteti, hogy a hazátlan Széchenyi számára elválaszthatatlan Döbling Magyarországtól, előbbi az utóbbi jelzője, vagy a kettő felcserélhető, és mivel szerepéből fakadóan Széchenyi léthelyzete csak a kollektív sorshelyzetbe ágyazottan értelmezhető, ezért Döbling, vagyis az ő száműzöttsége, halálközelsége Magyarország pusztulását is jelentheti, amelyért az az ország a felelős, amely az ő elűzésével saját összeomlását vonta magára. Így nem csoda, hogy a „Pokol”, az apokaliptikus léptékű pusztulás metaforája fogja egybe a Döbling és a Magyarország neveket, kifejezve, hogy az egyéni és a kollektív sors pusztulása nemcsak horizontális (politikai, társadalmi stb.) összefüggésben, hanem vertikális, apokaliptikus viszonyrendszerben is végiggondolandó. Amennyiben a III tétel „Magyarország nincs többé már csak bennem él” sora felől olvassuk az I tételt, világossá válik: Széchenyi magánya Magyarország magánya is, amelyben „az orvosok” „az orgyilkosok”-kal felcserélhetők, s mintha a „hallgass te is aludj Széchenyi István / legnagyobb magyar szerencsétlen gazfi én” sorok (ön)ironikus-ön(le)sajnáló hangját egyszerre lehetne tulajdonítani Széchenyinek, aki önmagától megundorodva, önmagát kívülről-felülről láttatja, és Széchenyi belső, Döbling előtti Magyarország-hangjának, amelyen végül úrrá lesz megint a szörnyű öntudatra ébredés, Döbling valósága.
Az I részhez képest – amelyben az én világra való reflexiója és a tudat működésének (ön)ellenőrzése, az önreflexió az elsődleges – a II tételben Széchenyi figyelme befelé irányul, alakja pedig furcsa kettősségben körvonalazódik: a(z) (újjá)születés titkára váró kiszolgáltatott embrióként, illetve a születés misztériumából kiátkozott és kirekesztett lélekként. Az „Aludj aludj ne ébredj fel soha” önmegszólító alakzat teremti meg azt a szituációt, amely az önvád, a bűntudat végítéletszerű és időtlen látomásává tágul: „nyugodj meg Döbling anyaméh s te a / Sátán magzata el ne hagyd soha / csak ringatózz az alkony vérpiros homályában megszületned tilos / aludj a percek gyertyái kioltva / Döbling vén embriója és bolondja / aludj aludj felébredned tilos”. Az I tétel „Döbling-Magyarország-Pokol” hármas metaforája tér vissza: az egész nemzet helyett önmagát marcangoló Széchenyi bűntudata a nemzet, a világ, az Isten ellen vélt vagy valóban elkövetett bűnökből fakad.
A III tétel énmonológjában mintha az öngyötrő, végzetes látomásából magához térő Széchenyi szólalna meg („Mióta ülök e karszékben nem tudom”), rádöbbenve, hogy „Magyarország nincs többé már csak bennem él”. Ady közösségiköltő-szerepéhez mérhető módon, mint az utolsó magyar, az egyén sorsába sűrítve őrzi a magyarság, a haza sorsát: „ülök hát mozdulatlanul nehogy elrebbentsem folyóit”. Az ént teremtő és az én által teremtett versben élő haza képzete nem független a lelkiismeret-furdalástól, amely a történeti hagyományban Széchenyinek az ország sorsában és a hazának Széchenyi életében játszott, végül tragikussá vált szerepével függ össze. A tételben visszatérő mottó, mint szöveghagyomány, ugyanis emlékezteti (volt) küldetésére, felelősségére, pillanatnyi és történelmi helyzetére: „Mint a kiégő üstökös (...) a végtelen / űrben maga magát emésztve nap- / rendszereket rendít meg úgy bolyongnak / cél s törvény nélkül a hazátlanok / most én is így bolygok fényt vérző csillag”. A lelkiismeret-furdalással együtt járó tehetetlenségét ironizálja Széchenyi Döbling előtti életéből az egykori történelmi jelentőségű vállalkozását megidéző emlékkép: „ülök csak és ringatózom / mint egykor rosszul ácsolt tutajon az Al-Dunán”. Szabadulnia nincs hogyan, a „megindulhatnék fölfelé / a holdfény hágcsóján” pedig illúzió marad.
Az „ülök csak ülök karszékemben” alaphelyzetéből a IV rész Széchenyiben élő, szarkasztikusan és fájdalommal megfestett Magyarország-látomása tárul fel. A kóbor kutya Magyarország metaforára épülő részben az ország, a haza téves szerepvállalásai, átgondolatlan és elhibázott döntéseiből származó, szánalomra méltó történelme körvonalazódik: „Nápolyban láttalak vagy Debrecenben / te loholtál le és föl Magyarország”. Nem csoda, ha a költő kései, az Üzenet Új-Huligániából című versében a Magyarország nevéből annak nemzetközi megnevezését, a Hungáriát idéző Huligánia lesz, amelyben már az „itt rég nem halni itt túlélni kell” imperatívusza az egyetlen, amire érdemes figyelni. Itt még erőteljesebb az elkövetett hibák miatti önostorozás: „Mit kutakodtál boldogabb fogakkal / lerágott Európa-csontokat / szaglásztad félszegen az éjszaka / kátrányával bemázolt Mennyország-falat.” Az „elkullogtál a szürkületben” megszemélyesítése-metaforája a vers befejező soraként meg is szünteti (Széchenyiben) a „Magyarország” nevet. Az I tétel „Döbling-Magyarország-Pokol” hármas metaforájából az V tételben a „Döbling” marad, magába sűrítve a másik kettő jelentésrétegeit. Így lesz „Döbling” a számkivetés mellett a nemzetpusztulás, a hazátlanság („Magyarország”) és a teremtett világ rendjének a megbolydulását („Pokol”) kifejező metafora.
Az V tételben a háromságban egy és egyben a háromság jelentésű „Döbling” kétszeri, illetve háromszori ismétlése tagolja a szöveget. Az „éjfélt üt az óra” apokaliptikus időtlenségében Magyarország nincs már, akárcsak a Háborús téli éjszaka V-ös tételében, amelyben „letépett ing a táj – kifosztott / katonahulla az ország”. A transzcendens lények és tartományok – a hagyományosnak tekintett keresztény világképben hordozott értéküket levetkőzve – természeti jelenséggé lefokozva, ugyanakkor a Széchenyi képzelete teremtette, a lélekben kavargó rémség uralmában fetrengenek: „Döbling Döbling megszökött az Isten”, „Döbling Döbling Döbling angyalborda- / xilofont ver a sátáni horda”, stb. A Háborús téli éjszaka, a Trauermarsch, az Ady Endre vonatán című versek démonikus-apokaliptikus látomását újraértelmező, a Halál-boleró és a Mefisztó-keringő haláltáncát megelőlegező vízió nemcsak a fokozódó lelkiismeret-furdalástól megtébolyuló egyén lelkivilágának megjelenítője, hanem az önmagát marcangoló Széchenyi korának viszonyait („Haynau- és Bach-pofájú szörnyek”) és történelmi felelősségét is kifejező látomás, ami allegorikusan az 1980-as évek kommunista Magyarországára és Közép-Kelet-Európájára is vonatkoztatható: „s bandái a felbőszült dögöknek / rozzant karszékem körül pörögnek / orromat fricskázzák és röhögnek / óbégatnak te tetted te tetted / te aki e népet fölemelted / tenkezeddel sírba is te lökted”. Így a megállíthatatlan apokaliptikus pusztulásáradat nemcsak egyéni, nemzeti, hanem egyetemes is, hiszen a végén „Lucsok s pernye marad a világból”.
A VI, a záró tétel monológja úgy kezdődik, mintha az V tételben a látomástól kifulladt és eszmélkedő, magányos Széchenyi szólalna meg, megidézve az I és a III tétel vershelyzetét, keretezve a költeményt: „Mióta ülök e karszékben nem tudom”. Itt az eszmélkedés azonban a múlt öntudatos végiggondolásának hiábavalóságára való ráébredést jelenti: „virrasztásommal Isten mit akar”. A „nincsen pokol mert pokolibb a menny” tudatában az egyetlen bizonyosság, hogy a Döbling-léthelyzetből nincs vissza- és kiút („vén embrió Döbling méhébe zárva / ki szülhet engem újra e világra”), a nemzet pusztulása végleges, ezért a keserű önmegszólító befejezés, amely a nemzetéért felelősséget érző Széchenyi döntéseként, a halált választó ember ironikus önbiztató gesztusaként is értelmezhető („aludj inkább és hunyj ki jeltelen / amíg a virradat vörös csuklyás bakó / az égi vérpad grádicsára lép”), aki ezzel beismeri a történelmi körülményektől elszenvedett vereségét, miközben kiválasztott történelmi figuraként az apokalipszis egyetlen tanúja.
Baka István Döbling című, költészete első korszakát lezáró hosszúversében – a Háborús téli éjszakának és az Ady Endre vonatán című ciklusnak mint poétikai előzményeknek az újraírása nyomán – szintézist teremt. A hangnemek és értékszerkezetek váltogatására alkalmas, összetett struktúrát létrehozó hosszúvers műfaja lehetőséget ad a költőnek arra, hogy a különböző műfajokat újraíró formaimitációk (pl. Dal, Erdő, erdő, Tavaszdal, Ballada, Könyörögj érettem, Ima) és a történelemhez köthető, kevésbé egyénített szerepek kipróbálása után (pl. Temesvár. Dózsa tábora, Változatok egy kurucdalra I–II., Petőfi, Vörösmarty. 1850 I–II. stb.) egy olyan összetett motívumrendszert építsen fel, amely immár egy egyénített szerepjátékos szólamában alkalmas a lét-, a történelmi és a poétai-poétikai tapasztalatok megszólaltatására. Arra tesz kísérletet, hogy hagyományos szerepversként (hagyományos szerepversen olyan költeményt értve, amelyben egy-egy történelmi korszaknak és a korszak költészetének a Bakáéval rokon, azaz 20. századi társadalmi-politikai kérdések aktualizálódnak olyan beszédmódban, amely csak a közösségiköltő-szerep imitációjával szólaltatható meg) önreflexív módon összegezze ennek a poétikának a lehetőségeit, hogy a kultúrában való bolyongás újabb rétegeit fejtse fel, amely a világ- és önértést nem szentenciákként, hanem az állandó újraértelmezésre, átírásra nyitott igényként fogalmazza meg. Gondoljunk csak a Döbling által előkészített és az azt továbbíró démonikus-apokaliptikus látomásversre, a Halál-boleróra, a szintén víziószerű későbbi magyarságversekre, például a Liszt Ferenc éjszakái című ciklus darabjaira vagy a kései Üzenet Új-Huligániából című költeményre.
Ebből az újraértelmezési költői gyakorlatból körvonalazódni látszik Baka István történelemszemlélete is. Akár a vesztes (a kuruc, az 1848-as, az 1956-os) forradalmakat, akár az első és a második világháborút követő megtorlás szcenikáját látjuk meg a versekben: a történelem körforgásszerűségét fedezhetjük fel. Akárcsak Vörösmarty Mihály Gondolatok a könyvtárban, Az emberek, Csongor és Tünde vagy Madách Imre Az ember tragédiája című művében, Baka történelme is a fejlődés és a hanyatlás egymást váltó szakaszaiból áll, függetlenül attól, hogy milyen korszakot jelenít meg. Voltaképpen nincs is különbség az egyes korszakok között, mindegyik pusztulásra ítélt, ráadásul Bakánál a fejlődésre, a prosperálásra csak mint távoli múltra lehet következtetni a jelen apokaliptikus összeomlásából, hiszen a költemények középpontjában a végítéletre kárhoztatott világ áll. Ilyen értelemben tehát Baka újromantikus attitűddel teremti meg/újra a maga történelemfelfogását, hiszen versei alapján a történelem, Magyarország történelme a veszteseké, a költő magyarságversei pedig, így a Döbling is, az ezt megjelenítő, időről időre bekövetkező, a versidőben állandósuló apokaliptikus összeomlás groteszk-ironikus, egyben tragikus látomása, aminek része a veszteségek pesszimizmustól áthatott számbavétele is. Az olvasó egyetlen vigasza a költői szó lehet, amelyen mindez megszólal, hírt adva a végzetes összeomlásról, az a tudatos, (aktuál)politikai sallang és pózok nélküli, a nemzetféltést az esztétikum szépségébe író költői magatartás, amely Baka István maszköltéseiben, közösségiköltő-szerepeiben egyedülállóan szólal meg a 20. század végén és tovább.
[*] Jelen esszé filológiai alapvetése, előzménye a szerző Maszk és szerepjáték. Baka István költészetei (Kalligram Kiadó, Budapest, 2017) című monográfiájában olvasható.
Vissza a tetejére