A kanyarban megállunk


Belépéskor a váró hűvösnek tűnt. Órák óta ülünk itt, izzadság folyik a derekamon, nedves alattam a műanyag. Tavaly jobban érződött a fertőtlenítőszag, az embertestek párája nem nyomta el. Vártunk az egymáshoz hegesztett székeken, ölünkben táska, levetett kabát. Ha felbukkant egy fehér köpenyes ember, és elsietett mellettünk, András utána fordult, mint aki még mindig helyesbítésre vár, elnézést, uram, tévedés történt, keljen fel, és menjen szépen haza, de a fehér köpenyesek sose néztek ránk, fapapucsban kopogtak előttünk végig, aztán eltűntek valamelyik ajtó mögött. Rövid csattanással zárták magukra, kilincs azokon is csak belül volt, felénk a szilárd, mozdíthatatlan ajtógombok néztek. Bámultuk inkább a földet, a tört mettlachiburkolatot, a találomra leragasztott fekete és fehér padlólapdarabkákat. Gondolatban végigmentem rajtuk, csak a fehéreken. Feketére nem léptem, az sötét lyuk volt, cipőtalp nyomására táguló nyilás, ahová bármikor bezuhanhatunk. Fürkésztem a fekete-fehér mintát, az esélyeinket latolgattam, aztán szólítottak, felálltunk, bementünk, és bent azt mondták, húsz százalék.
 
Elnézést, tévedés, talán én is erre vártam. Nadrágban, pulóverben, egyedül feküdtem, vízszintes helyzetben őrködtem, álmomban is hallgatóztam, de nem jött senki, nem szólt, hogy rossz helyen fekszem, keljek fel, és fáradjak utána, át a saját életembe. Maradtam hát a dupla ágyon, ott, ahol András hagyott, ahonnan fém hordágyra emelték át a testét. Utána már nem fűtöttem be, nem éreztem, hogy a hidegnek köze lehet a szoba hőmérsékletéhez vagy az éhségnek a gyomromban tátongó űrhöz. Hevertem az ágyon, időnként lenyúltam mellé, és belekanalaztam a baracklekváromba. Az üvegben azelőtt uborka lehetett, valamelyik pesti barátunk hozta, mind nekem gyűjtögetik az üreseket. Csatos üveg, dőlt folyóírás a címkén, mellette pár szál levendula, így képzeltem a vidéki életet a Teréz körúton, a harmadik emelet kettőben. Az ágy melletti üvegen csavaros tető volt már, oldalán kicsi tapasz, sebtében ráfirkantott s.barackkal. A fenekét kapargattam, lenyaltam a kanál peremére gyűlt édes ízt, és hirtelen kalácsillatot éreztem a levegőben. Biztos péntek van, gondoltam, kalácsot pénteken süt a pék, pén-teken sü-tapék, ezt skandáltam a sáros földúton is, a faluba menet. Pocsolyákat kerülgettem, friss lábnyomot nem láttam, ilyenkor senki nem megy a dunai töltésről a faluba, vagy hozzánk a tanyára vizet kérni a kútból. A teli gallont sem cipeli senki vissza a kenujához, hogy továbbmenjen a hidegben gőzölgő Dunán. Ilyenkor a földút vége is ködben tűnik el, az mossa össze a szántást az éggel, nincs horizont, határvonal, mint a térképen vagy a ceruzával kettéosztott iskolai asztallapon, ahonnan a saját területem kezdődik, határviták sincsenek, nézd, áttüremkedtél már teljesen, ide, hozzám.
Nem itt kellett volna kikötnünk, András. Mondtam, hogy egy kanyarral lejjebb kérjünk vizet, te ragaszkodtál hozzá, hogy lesétáljunk a töltésen a házig, miattad nem tudom most itt hagyni. Kár, hogy akkor, a tornác párkányán megláttam a csatos üvegeket és a varjúhájjal beültetett, csorba porcelántálat. Tudod, a kék mintást. Magas férfi nyitott ajtót, German or English, kérdezte, bármelyik oké, válaszoltuk. Benn mesélte el, hogy visszaköltözik Hollandiába, eladó a tanya.
Az égbolt és a szántás kupacai közt mozdulatlanul állt a Duna-szagú pára. Balra a távolban, a bokrok helyén csak ködfoltokat láttam, az egyik megmoccant, és kivált belőle egy szürkén rezgő pötty. Lassan növekedett, felém lebegett a szántóföldön át, hogy megszólítson, hölgyem, igen, maga, hallgasson ide, maga tévedésből botorkál itt, menjen inkább haza szépen. Valamilyen állat lehet, gondoltam, ez nem fog szólni, csendben közeledik, orrát a földrögök felett lógatja, lehet, hogy engem szagolt ki. Medve, villant be később, de higgadt maradtam, vesztenivalóm úgyse volt. Mintha kötöttpályán közlekedne, pontosan tartotta az irányt, egyenesen felém. Előrébb siettem, az utat mögöttem szelte át. Hatalmas kutya volt, testén ütemesen ringott az összefilcesedett bunda, leeresztett, csimbókos farka ritmusra himbálózott.
Siettem én is a pékhez, a faluba, vagy otthonról minél messzebbre el. Kerítéslécek mellett kocogtam, elértem a szomszéd portát, az egyetlen szomszédomét. Kinn volt az udvarán, a fészerből jött, már messziről látszott a kalapja. Vajon azt a hatalmas bőrkalapot leveszi-e egyáltalán, legalább benn a házban, találgattam, vagy ránőtt a fejére teljesen, mint rám az én szalmakalapom, amely nélkül nyáron percek alatt vörösre égnék.
Nem fázol-e, hallottam a kérdést. Lefelé pislogtam, mellemen kibolyhosodott pulóver feszült, laza kötésű, lyukacsos. Kösz, jól vagyok így, mormoltam magam elé, pedig a szomszéd már mellém szegődött a kerítés túloldalán. Oldalra pillantottam, láttam, hogy fekete szemöldöke a halántékáig ér, arcát lassan kitakarja a hátracsapott bőrkalap, ahogy előresiet. Kijön a kapun, onnan integet, és adjonistent kiabál, ahogy mindig. Adjon neked is, Serif. Kimondtam a nevét, furcsa volt, mint mikor először találkoztunk. Bogdán Jánosnak hívnak, így mutatkozott be akkor, de ha már ideköltöztél Pestről, te is szólíthatsz Serifnek, mint az itteniek, fűzte hozzá nevetve.
A kapuból elém jött, láttam ám a fekete autót eljönni tőletek, mondta, és mélyen a szemembe nézett, sötét szempillája kontúrt rajzolt a szeme köré. Mint egy operahős, olyan ez az ember, futott át rajtam, közben ő előrenyújtotta két hatalmas tenyerét, nyugodtan szólj, ha segíthetek valamit, mondta, kezemet a jó meleg kezében tartva, mondjuk ha elfogy a sód vagy bármi más, itt vagyok a szomszédban. Aztán lediktálta a mobilszámát, meglapogatott röviden és erősen, majd visszament az udvarába.
Éreztem, hogy fázom, átöleltem magam, erősen. A gyomrom összeugrott, mintha mindent ki akarna préselni magából, majd hirtelen, egyetlen lökéssel oldott a görcs, forrósággá alakult, átjárta a kezem, lábam meg az orrom, és akkor, András halála után először ömleni kezdett belőlem a könny meg a híg takony. Alig bírtam elolvasni a Zárva feliratot a pék kapuján. Vállat vontam, és bementem a vegyesbe, kérdeztem, milyen nap van. Ezek már mindent tudtak, Timi azonnal kijött a pult mögül kondoleálni. Értetlenül rábámultam, és kértem tőle egy nejlonkalácsot meg ráadásnak valami felvágottat. Sose szerettem, mégis rögtön harminc dekát mérettem ki belőle. A papír zsebkendőt elfelejtettem, visszaúton az utolsó, tésztává ázott gombócot tapogattam a zsebemben.
Elértem a nagy követ, a telekhatárt, letettem rá a szatyrot, megszokásból, mint amikor a levendulásból jövök át, vagy a szappankészítő műhelyből hozok haza árut. A kémény nem füstölt, villany nem égett, a tornácon felejtett muskátlik elfolyósodva csüngtek a ládák oldalán. Hirtelen úgy éreztem, figyelnek. Megfordultam, a kutya állt előttem, felemelt orra a mellemig ért. Nem mozdult, a farkát se csóválta. Óvatosan hátranyúltam, és kitapogattam a papírba csomagolt, síkos felvágottszeleteket, kivettem egyet, a földre dobtam. Egyetlen gyors nyeléssel eltüntette. A maradékot másodszor már mögé hajítottam, jó messzire, hogy míg a szétrepült szeleteket fölszedi, elosonhassak.
Magamra csuktam az ajtót, és leültem a konyhaablak elé a hokedlire. Bámultam a sárgás füvet, és füleltem, holott a szobából nem hallatszott ágyrugó-nyikordulás, se szapora, hörgő lélegzetvétel. Nem tudtam, hogy a csend ennyire zakatol, sziszeg és sípol, és hogy ennyire hosszú egy nap vagy az a néhány hét a tavaszi munkákig, amikor majd lendületet ad a muszáj, és jön a nyár, jönnek a barátaink, elözönlik még a pajtát is, a diófa alatt borozgatunk, és másnap már a tűzhelyen rotyog az ebéd, mire az első vendég kócosan, aszpirint kunyerálva előkerül. Milyen kíméletes voltam magamhoz, tudhattam volna, hogy idén nem fogjuk imitálni a korábbi nyarakat. Legjobb volna mégis visszaköltözni Pestre, de nem tudom hátrahagyni a tanyát. Ugyanannyira elképzelhetetlen, mint élni benne András nélkül. És most már itt a kutya is.
Néztem a konyhából az udvart, a kutya ott állt a kőnél. Azonnal felálltam, és elindultam a kamrába. Sütőtökpüré, hat hónapos kortól, ez állt a konzervgyári címkén. Sok maradt belőle, mert azt kérted, András, inkább én süssek neked tököt. Tökpürét nem kellett volna vennem, de a leárazás meg a kialvatlanság, úgy látszik, összezavart. Elővettem a vájdlingot, a kék zománcos kisebbiket, és lefeszítettem a tetőt az üvegről. Sokáig ütögettem, míg az első adag cuppanva szétterült az alján. Utánaöntöttem mind a nyolcat, aztán három csirkepürét almával meg két sárgarépás pulykát. És ürültek a kisüvegek, gyűltek az okker- meg a narancsszínű kupacok, egybefolytak a marhahúsos brokkoli zöld halmaival meg a könnyeimmel.
Kitettem a vájdlingot, megcsapott a hideg. Bent is látszott a leheletem. Kotorásztam a kredenc aljában, találtam végül egy zörgő papírzacskót, lazára gyűrtem, és betettem a kályhába. Megépítettem fölé az aprófamáglyát, az égő gyufát óvatosan vezettem a szálkásra hasadt, hosszú szilánkok közé, mélyen be a papír alá, és guggolva néztem, ahogy meggyullad, aztán a darabonként rárakosgatott fahasábokba is belekap a láng.
          A kutyán majdnem átestem, amikor kimentem a vájdlingért. Felnézett, forró nyelvével megnyalta a kezem, aztán visszaejtette a fejét, és hagyta, hogy átlépjem. Na, gyere be, mondtam neki. Átsétált az előszobán, bejött velem a konyhába, és úgy ment a sarokba, a kályhához, mintha ott a régi rongyszőnyeget csak az előbb hagyta volna el. Jólesett mellette, jó volt élő mellett ülni. Megsimogattam, ázott kutyaszagú lett a tenyerem. Elindultam kezet mosni, aztán inkább visszamentem hozzá, és hátrasimítottam a fején a szőrt. Nehéz volt a kosztól, nem hullott vissza, így még inkább medvére hasonlított. Szia, Mackó, mondtam, mire a rongyszőnyegre dobbantott a farkával.
Este eszembe jutott a régi fateknő, amit a holland a fészerben hagyott. Feltápászkodtam Mackó mellől, és behoztam, megfürdettem benne, megtörölgettem, és levagdostam róla a legnagyobb szőrcsimbókokat, aztán módszeresen, lassan kibogoztam a többit. Másnap a piacon bolhaport vettem, az ócskán meg nyakörvet és pórázt. Fiatal fiú árulta, zsíros nyakú zakók és opálosra karcolódott szemüvegek közül vette ki. A bőr repedezett volt, de erős, a karabiner kicsit rozsdafoltos. Fizettem, és kisiettem onnan, a sok gazdátlan holmi közül.
 
Ilyenkor, nyár végén, kánikulában mindig tele a Duna-part. Csupa idegen, városi ember fekszik a homokon, vonul a fák közt, ismerőst alig látni, legfeljebb a panziós Gyurit, ő Patrikot tanítja biciklizni az aszfaltozott sétányon. Fölé hajol, egyik kezével a kormányt tartja, másikkal az ülést.
Patrik majdnem elesett, Mackót nézte, nem az utat. Meg akart állni, hogy megsimogassa, a kutya már farokcsóválva sietett felé, pórázon húzott magával engem is. Hirtelen lassított, és leeresztette a farkát. Patrikék mögött Serif közeledett, jött a nagy kalapjában. Előtte horgászok cipekedtek, lehet, hogy a teli vödrök takarták előle a kutyát. Mackó utálja Serifet, holott régóta ő hozza neki a csirkenyesedéket a húsüzemből, nekem meg, ha sok a munka, hétvégi napszámosokat. A kutya mégis megmorogja, Serif pedig egyre jobban fél tőle, telefonálni szokott, hogy úton van felém, zárjam el.
Adjisten, kiabálta Serif. Patrik hátrafordult, Mackó megállt. Serif részeg volt, hangja fals, mosolya együgyű, Marikától jött, a parti sörözőből. Lemegyek a partra, megnézem már Marikát, a helyiek így indulnak hozzá. Korsó vagy pohár, kérdezi. Korsó, válaszolják a helyiek, kísérővel, teszik hozzá gyorsan, és Marika hátranyúl, kiméri a féldecit, aztán csapol. 
Serif tántorgott, és magasra tartott kézzel, szélesen integetett. Lötyögött rajta a kinyúlt póló, az ujja visszacsúszott, le a válláig. Mackó gerincén felborzolódott a szőr, sose láttam rajta ennyire magas taréjt, aztán megugrott, a nyakörvön szétnyílt a karika. A karabiner az aszfalton csörrent, és a kezemben csak az ócska póráz maradt. Vissza, vissza, ordítottam, de Mackó már rohant, átvágott Gyuri és Patrik közt, a horgászok is szétváltak előtte. Serif karja megállt a levegőben, Mackó abba kapott bele, fenn, majdnem a vállánál.
Hé, ordította Serif, én pedig rögzítettem a magasan induló, hirtelen ereszkedő hangsort, a sikításnak induló bődülést. Mackó meglepődött, visszahuppant a földre. Figyeltem, ahogy szája felgyűrődik, villan az erős, egészséges fogsor, orrán a fintor a homlokáig fut. Serif egy útszéli fának veti a hátát, és az ép kezével a törzsbe kapaszkodik. Panziós Gyuri ugrik oda, a kutya nyakörvét kapja el, és nyújtott karral, hátradőlve áll, mint motorcsónak mögött a vízisíelő.
Ráközelítettem Serifre, karjára szorította a kezét, és nézte, nem csorog-e vér az ujjai közül, aztán Panziós Gyurira, ahogy Mackót húzza, majd hátrálva eltűnik a kép jobb sarkából. Helyére bámészkodók gyűlnek, míg Serif a fűzfának dőlve áll, mintha a testével védené a fát, aztán berogyasztja a térdét, és lassan csúszni kezd lefelé, le akar ülni, de megbillen, és oldalra dől, kalapja lehullik a fejéről. Serif fekszik, szorítja a karját, a fejét emelgeti, kancsalítva nézeget az ujjai alá, tenyerével megsimítja, dörzsöli a harapás helyét, de a kezét nem meri leemelni róla, hátha mégis véres alatta. Most körbenéz, magára eszmél, és sírva fakad.
Ennyi, kiabálja valaki, hát éppen ennyi együttérzést néztem ki magából, hallom egészen közelről. Az idegen felém fordul, beszél, remeg a dühtől. Knezich Károlyra emlékeztet az aradi tizenháromból. Nemcsak a szakálla ugyanolyan, a hátrasimított haja és a drótkeretes szemüvege is, meg a melankolikus szigor, amivel a szemembe néz. Ez tényleg Knezich, bár a ruhája más, sujtásos dolmány helyett csak egy tarka rövidnadrág.
Van-e itt orvos, kérdezte Marika. Mögötte a vendégei álltak, a sörözőből jöttek utána. Szőrös kis ember lépett elő. Megvizsgálta Serif karját, és bejelentette, hogy a seb nem mély, de egy tetanuszt mindenképp javasol. Oltva van a kutya, bólogatott Serif, mert legutóbb arra járt, mikor Mackót az állatorvos ajtaján próbáltam berángatni. Segíteni nem mert, de ő szaladt át a benzinkúthoz megkérni Lacit, hogy fogja le a kutya farát, amíg az orvos kinn az utcán beleszúr.
Ő volt, a kutyát szándékosan ráengedte erre az emberre, kiabálta egy rasztahajú lány, nála volt a kalapom, azzal hadonászott. Tényleg, a kalapom. Akkor sodródott le a fejemről, mikor Knezichet otthagytam, és odafurakodtam Serifhez. Önvédelem volt, kiabálta egy másik nő, mert ez a hadd ne mondjam milyen ember inzultálta a hölgyet. A nő testes volt, feldúltan gesztikulált, vörös hibiszkuszok ringtak a fürdőruháján. Rasztahajú és Knezich rendőrt akartak hívni, a hibiszkuszos azt ígérte, hogy akkor ő majd mellettem tanúskodik. Nem kell ide rendőr, szerencsétlen véletlen volt, jelentette ki Marika, és neki elhitték. Visszaindultak a sörözőbe, Serif is tápászkodott. Várj meg Marikánál, mindjárt jövök, hazaviszem a kutyát, és megyünk tetanuszra, mondtam.
A kocsiban beszédes volt, szájából alkoholgőz párolgott, résnyire letekertem az ablakot. Sose kapott tetanuszt, soha az életben, mondta, pedig lépett már rozsdás szögbe, elhajított gereblyébe, sőt, biciklivel egy nagy kupac lószarba is esett már, és nem lett baja, akkor miért pont egy agyondédelgetett kutya miatt kéne injekciót kapnia. Újra meg újra bocsánatot kértem, hagyjad már, ha megharapott, hát megharapott, mondta, miközben az ócskapiacról meg a rozsdás karikáról magyaráztam valamit, és kifelé figyeltem, kerestem az utcát, ahol jobbra kell fordulni.
 
Serif hátradőlt, fejét a váróterem falának támasztotta, kalapja hátracsúszott, szája felnyílt. Itt horkol mellettem. Miért is siettem annyira, miért rohantam haza a kocsiért, nem, előbb a szobába zsebkendőért, az mindig kell. Hol a kórház, álltam meg az ajtóban. Tavaly ősszel folyton ide jártam, mégse jutott eszembe, merre kell majd fordulnom a vasúti híd után. Hiába próbáltam felidézni a képet, csak az autó belsejét láttam, a fényesre tapogatott kormányt, a sebességváltó gömbölyű fogóját, és lenn a tövében a bőrredők közé hullott ötforintost. Aztán bevillant András térde. Az arca nem, csak a farmer kopásai a combján, utána megint a térde, ahol a legvilágosabb az anyag. Megnyitottam a Google-térképet, kapkodva belenagyítottam az utak hálózatába, de mind eltűnt, a képernyőn egyetlen átlós vonal maradt. Fotóra váltottam, földút barnás csíkja látszott, és zöld habfoltok közt a házam teteje, mellette a diófa és az ácsolt asztal sarka, körülötte sárgásra égett a gyep. Mi az a pötty ott. Kerek forma, határozott kontúrokkal. Nagyítom, talán a holland udvara még, nézem a dátumot, három évvel ezelőtti, nyári nap. És akkor eszembe jut a demizson, a tarka dróthuzallal körbefont hatalmas palack, igen, kinn felejtettük asztalbontás után. Üledékes, sűrű vörösbor löttyent benne, amikor András másnap megtalálta, és a konyhakőre tette, de a memóriában még mindig a füvön virít, mint egy céltábla.
Várunk, Serifnek dőlök, átizzadt pólójába fúrom az arcom, hogy elbújjak, és hogy ne csak el, hanem valakihez hozzá. A jobb zsebemben tartom a tiszta zsebkendőket, a balban meg a szétázottakat, így nem nedvesedik át rögtön mind. Kijjebb kell húzódnom, Serif derekától el, hogy be tudjak nyúlni a jobb zsebembe. Kihalászok egy szabályosra hajtogatott tisztát, visszacsúszom Serifhez, beszívom a szagát, és a légzését hallgatom. Ráz a zokogás, Serif csukott szemmel rázkódik velem.
Nagyon fáj? – kérdi egy női hang. A fekete-fehér, szilánkos mintán hófehér papucs és fehér nadrágszár. Bólintok, hogy igen, fáj. A papucs nem csosszan tovább, nem mozdul a láb. Felnézek, belemosolygok a pályakezdő riadt szemeibe. Azonnal a rendelő ajtajáig kísér bennünket, a zárba kulcsot illeszt, betessékel, aztán maga elé tartott kézzel megálljt jelez Serifnek. Azt kéri, beszéljem rá a kedves férjemet, hogy várjon meg inkább odakinn. Végül megérti, hogy Serif a páciens, engem küld ki, és becsattan mögöttem az ajtó. Utálom ezt a csattanást. Először ketten mentünk be, a nyári munkák után. Végre rászántuk magunkat, már nagyon akartuk tudni, miért nem esem teherbe. A tumort véletlenül találták meg, illetve akkor már a tumorokat. Pesten előbb elment volna orvoshoz. Miért ide képzeltük el azt a nagycsaládot, miért vártunk itt annyit. Majd jön a gyerek, ha jönni akar, mondogatta, még legyintett is hozzá, mint az itteniek. Megtévesztett a bizakodó komótossága. Fiatal Matula bácsi, gondoltam, mikor először láttam azon a Mátra-túrán. Az utolsó kilenc kilométert egymás mellett tettük meg, több mint két óra volt, csupa emelkedő, de ott fel se tűnt, átbeszélgettük.
 Befeküdt a kórházba, aztán inkább hazavittem. Láttuk a megkönnyebbülést az arcukon, mégis papírt toltak elé, hogy saját felelősségre. Mennyi zsebkendő, a nedveset a bal zsebembe rakom, és automatikusan nyúlok a tisztáért. Szorít a gyomrom, bizsereg a torkom, sose maradnak már abba ezek a rohamok. Pedig mindegyikről azt hiszem, hogy az utolsó.

 

Vissza a tetejére