Eső - irodalmi lap impresszum

Ősz van, megfázol; Kalákások, Közelebb


Ősz van, megfázol![1]

 
Reggel fél kilenc. Hívlak telefonon, ahogy tegnap megbeszéltük. Hívlak, nem válaszolsz. Pedig visszakérdeztél, biztos-e, hogy pontban fél kilenckor. Újra kicseng, nem veszed fel. Nem tudom, miért olyan fontos neked, soha nem értettem, miért kell pontos órát mondanom.
Fél tíz. Újra hívlak, újra kicseng, újra semmi. Vajon hol vagy? Mit csinálsz, mi történhetett veled? Mert nemcsak megígértetsz, pontos is vagy. Te vagy maga a szabály. Most mégis mi lehet, hogy nem jössz, nem hallózol?
Fél tizenegy. Cseng, cseng, cseng – hol vagy? A pulzusszámom egyenletesen emelkedik. Biztos félrenyeltél. Olyan nehezen nyeled az ételt, még a vizet is mostanában. Biztosan félrement egy falat, most teát iszol, arcod már nem olyan vörös, és jössz, de mire a készülékhez érnél, elhallgat. És ott állsz bosszúsan, de nekem most mennem kell.
Fél, nem, negyed tizenkettő. Nem tudok egy teljes órát várni. Sokáig némaság, nem cseng ki. Most már a vonal is! A mindenségit! De aztán végre. Végre szól, ritmikusan jelzi, hallhatod, hallhatnád. Fél kilenc mióta elmúlt, három órája volt fél kilenc, s még mindig nem tudtunk beszélni, pedig mennyire a lelkemre kötötted, hogy pontosan hívjalak. Talán kimentél a postaládáig az újságért, megszédültél, elestél, s most nem tudsz felkelni. Próbálkozol, de nem megy. A jobb oldaladra fordulsz, a jobb könyökedre támaszkodsz, de lábadban az izmok nem bírják. Most fordulsz át, most a ballal akarod, így sem. Pár másodpercig hanyatt fekszel. Ősz van, megfázol, mi lesz? A szomszédért kiabálsz. Ha otthon van is, meghallja a hangod?
Fél egy, fél kettő, hiába minden. Még mindig egy óra, amíg autóba ülhetek. Hallom, hogy cseng, hallom, nem veszed fel, mégis addig tartom, míg sípolni kezd. Most valakik, biztos, bementek hozzád. Pedig a kapud mindig zárva, gondosan bezárva. Szólnak-e hozzád? Mit kérdeznek? Kérdeznek-e? Mit akarhatnak tőled? Miért mentek, miért éppen most? Alva találnak? Vagy látják, hogy fekszel az ágyon, és a plafont nézed? Megismered-e őket? Meddig maradnak? Mért nem mennek már?
Fél három, lehet, már három… nem tudom… nyitom a kaput, a bejárati ajtót, kezem megremeg. A konyhán keresztül a szobádig lüktet mindenem. Ülsz az ablak előtt, nézel ki az utcára, hangom nyugodt marad. Itt vagyok, mondom.
Milyen jó, hogy jöttél! Egész délelőtt vártam, hogy hívjál, fiam.
 
 

Kalákások

„Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki…”
         (Babits Mihály)
 
Fűrészelik, vágják a fát, dobálják be a fészerbe, sorba rakják, izzadnak a kalákások, akiket azért hívott, mert ő már nem bírja, de össze kell vágni, száradt az udvaron már eleget, és be kell hordani télre, szépen sorba, mert mindjárt itt az ősz, és jön a következő adag méteres fa jövő télre, amit majd szintén az udvaron kell összerakni, hogy ázzon-száradjon jövő nyárig, botjára támaszkodva nézi, hogy fűrészelik, hasogatják, dobálják be a fészerbe, nézi az erős férfiak kezét, izmos karjukat, ruganyos lábukat, a munka ritmusát, amikor az erdőket járta, ezek a fák is még gyökereikkel a földbe kapaszkodva biztosan álltak, zöldelltek, törzsükön rovarok mászkáltak, koronájukban mókus szökellt, ők se hitték volna, egyszer idejutnak, darabokra, szálkákra szakadnak, s ilyen engedelmesen válnak részekké, hagyják magukat, hogy emberi kezek dobálják, rakosgassák, áll, botjára támaszkodva hallgatja a kemény, jóságos kalákásokat, ahogy munka közben egymással vidámkodnak, s látja, közben milyen könnyen bánnak a tűzre szánt élettelen fákkal, fűrészelik, vágják, dobálják, sorba rakják, nincs megállás, nincs pihenő, mert mindjárt esni kezd, s ha nekifog, szakadatlanul csak zuhogni fog, csupa víz lesz kalapjuk, ingük, nadrágjuk, cipőjük, sáros lesz mindenük, áll, botjára támaszkodva érzi, mindjárt itt az ősz, és jön a tél is, hogy már nem, már soha nem lehetnek olyanok ezek a fák, mint ahogyan az erdőben látta valaha őket, árnyékot tartva a vándornak, menedéket adva az állatoknak, fűrészelik, hasogatják, dobálják, rakják, áll, botjára támaszkodva a távolba néz, mindjárt tűzbe kerülnek, ontják a meleget, szénné, parázzsá, hamuvá, füstté lesznek, füst és hamu, por és hamu, s már messze, nagyon messze járhatnak a vidám, szorgalmas kalákások.
 
 

Közelebb

 
Kezdetben a templom tűnt távolinak, ahogy az Úr egyre közelebbinek. Majd az üzlet került elérhetetlen közelségbe. Átmenni az utcán a szomszédhoz. De minek? Vagy zárva a kapuja, vagy alszik, vagy meghalt.
Most már a háztól a kapuig, végig a járdán is egyre hosszabb. Vissza, hátra a farakásig, a kertbe végtelen, a mohás pincelépcsőn már nem lehet visszajönni.
Legalább a bejárati ajtóig és a konyhába vissza: ott még meleg vacsora párája száll. S aztán újra a szoba: a kályha lüktetése, a szék, az ágy, guruló pirulák, párnányi öröklét.
És este lesz. És reggel.
 
 
[1] Az Estére megöregszel című ciklusból.

Vissza a tetejére