Árvaság, vidék


Voltak otthon nekünk mindenféle térképeink. Rengeteg órát töltöttem el tépett szegélyű, szakadozott, különösen izgalmas állagú térképek előtt, és ezek a királyi Nagy-Magyarország térképei voltak leginkább. Furcsa, egzotikus országalakzatokat mutattak, a Horthy-korból maradtak ránk, Csonka-Magyarország, a bécsi döntések illékony alakú Magyarországai, a „mi lett volna, ha” Magyarországa, a „ha ez legalább megmaradt volna” Magyarországa. Megőrizte a mappákat a fogyatkozó, így-úgy bővülő, sorscsapásokkal sújtott család. Átvészelték a legsötétebb ötvenes éveket is, pedig biztosan komoly retorzió járt volna, ha egy váratlan házkutatás során rájuk lel a szolgálat. Aha, a bűnös nacionalizmus melegágya. Ahogy szőnyegen hasalva nézegettem ezeket a térképeket, megtanultam sok egykori magyar város román, szerb vagy szlovák nevét. Magyar városok, írom, magyar városok – is.
Kosice. Oradea. Novi Sad. Vojvodina. Satu Mare. Cluj. Tízéves vagyok, a hetvenes évek legeleje telik, bármikor megmondom, hol van Satu Mare, Lendava vagy Bratislava.
Aztán megint csak tíz év múlva egy széki házban nézzük a helyi táncokat, a legényest. Kimegyek cigarettázni, szorongok, gomolyog a kertek alatt a hideg. Kijönnek a székely fiúk is, egyre hűvösebb az est a hegyek között, külön állnak. Nem szólnak hozzám, én se hozzájuk, hová kellene nyomni a csikket.
A diktatúra, jelesül a szocializmus, konzerválta a traumát. Konzerválta a traumatikus embert, annak fájdalmát. Adott helyette mást, neki tetsző traumát, Trianon nincsen, szegénység volt, már az sincsen, osztályharc van, holokauszt módjával.
A vidékiség sokkalta mozgékonyabb fogalom annál, mint hogy csak Pest és a fővároson túli világ, a népi és az urbánus jelleg elválásai alapján definiáljuk. Dzsóker. Trianon, amelynek fájdalmáról a szocializmus nem akart tudomást venni, vidékivé tette az anyaországtól elszakított erdélyi, partiumi, délvidéki, felvidéki vagy kárpátaljai magyarságot. A centrum a trianoni felosztásban Magyarország lett. Az úgynevezett anyaország.
Kádár nem akart tudomást venni a párizsi szerződés okozta nemzeti sokkról, annak hosszúra tervezhető történelmi hatásáról, illetve nagyvonalú internacionalista gesztussal rábízta szomszédos elvbarátai kényére-kedvére az elszakított magyarság sorsát. A kolozsvári, nagyváradi, kassai magyar vidéki lett Magyarországról nézve. Vidéki lett az egész Felvidék. Nem volt többé szerves, autentikus tartozék. Magyarok, akik kívülállóvá váltak, és hányszor.
Vidéki az, aki helyett elintéződnek a dolgok, aki helyett döntenek. Vidéki nem vesz részt, hanem visel. Elvisel, (nota bene!) tűr. De hát a fogalom az anyaországon belül is természetes módon használható. Hogy ugye Pest a centrum, de a szegedi, szekszárdi vagy abádszalóki polgár, lakos pedig, aha. Minden fontos társadalmi, egyéb kérdés a fővárosban dől el, fővárosom az ország szíve. Ami fontos, jelentékeny, ami szép, ami érték, Pest.
De mondjuk Bécsből nézve Budapest micsoda? Nemde vidék, hetyke, érzékeny kurucbarbárok furcsa metropolisza? Mondjuk Londonból, Párizsból, Berlinből, mit ne mondjak, New Yorkból nézve micsodák vagyunk? A magyarok egzotikusak, bennszülöttek, furcsák, kiszámíthatatlanok, törtetők, megbízhatatlanok, mögötted lépnek be a forgóajtón, de előtted ugranak ki. Kérlek, nem túl zsíros ez a gulyás? Nahát, ez a disznósajt?
A délvidéki magyarok tettek egy finom, ironikus gesztust – náluk kevesebb kisebbség szenvedett többet – abban a viszonylagosan élhetőbb, a kultúrát, az utazási lehetőségeket szabadabban kezelő titói rendszerben. Tolnai Ottóék találták mondani, és ebben akadt nem kevés fricska is, hogy de gyerekek, nekünk azonban, nem úgy, mint nektek, van tengerünk. Tenger, értitek? Persze, periférián élünk. Persze, elszakítva egzisztálunk, persze, de mégis eljuthatunk a mindhez, a beláthatatlanhoz, a fölbecsülhetetlenhez, a kvázi végtelenhez, mert a mi centrumunk a tenger, a fehérkék fodrozódás, kósza, vijjogó sirályok, csillanó napfény, pálmák, Korcsula, harapós lányok Montenegróban. Triesztig elér a kezem, barátom, onnan pedig szinte már látszik a digók földje.
Domonkos István Kormányeltörésben című verse biztosan benne van a huszadik századi magyar nyelvű költészet legjobb tíz verse között, és ha úgy veszem, sokkal összetettebb, rétegesebb mű az Egy mondat a zsarnokságról című opusnál. A Kormányeltörésben olyan vers, amelynek narrálója mögül kihátrálni, elveszni látszik, pedig mennyire ott van, nagyon is ott van a történelem. Ez adja a drámaiságát. Meg persze a rontott nyelv. Az a másik, az illyési repetitív listázó, amely mögött nyilvánvalóan ott dohog és izzik a történelem, mégpedig mindenestül, mint például a Nemzeti dal mögött. Költészet, melyet végül is a politikai indokoltság, a korlátozhatatlan szabadságvágy támogat, s így lesz a szabadság reprezentatív kiáltványa. Centrumvers. A Kormányeltörésben akkor is a vidék hangján szól, ha Milánóban, Frankfurtban vagy Stockholmban dadogja el a nyelvet, hazát, történelmet, egyúttal centrumot vesztett, s egy jelentős közösséget szimbolizáló lírai én. Vidékvers. A vidékiség fanyar himnusza. Jut eszembe Tolnai egy verseskötetének címe: Vidéki Orfeusz.
A centrum kirakatba ír.
A vidék a reménytelenbe.
Amikor a konzerválásra ítélt, traumatizált lélek fölébred, amikor szabadon artikulálhat végre, láthatóan tele van haraggal, az elárultatás évszázados fájdalmával és indulatával. Én, én vagyok a magyar, aki megszenvedtem azért, hogy az maradhassak. Helyetted – aki az anyaországban sasszézgattál – is szenvedtem. Míg te operáztál, míg te hétvégéken, szabadnapokon, ócska kis bulikon gondoztad a magyarságodat, míg te évi egyszer, március idusán, a dagadó melledre ziherejsztűzted a trikolórt, én titokban hallgattam a Kossuthot, könyvet és gyógyszert csempésztem, Himnuszt énekeltem, román öklöt szenvedtem, és vacsoránál csak mutogattunk, mert a lehallgatókészülék kilógott, bazmeg, a csillárból, csaknem a zöldbablevesbe. Neked a magyarság hobbi volt. Mi kvázi vértanúságot szenvedtünk.
Mi hangzik a másik oldalról? Román. Átjön hozzánk a román, és.
Vannak írók, akiknek problémát jelentett a vidéki származás. Nem szűnő kisebbrendűség a viszonylagos siker ellenére is. Mint aki azt várja, hogy a hely, az a bizonyos genius loci igazolja a tékozló – legkisebb, legügyesebb – fiú messzire futását. Adjon fölmentést neki, hogy olyan távolra jutott, a csillogásba. Értse meg, és ne nehezteljen, hogy ha haza eszi a fene, a vállán konfetti csillog.
Soha nem éreztem ehhez hasonló problémát. Nem is érdekelt. Bejártam Európát, Amerika egy részét, Budapest történelmi belvárosában élek, vidéki, azon belül is alföldi maradtam. A legszebb föld nekem a sík, a kietlen semmi se föld, a sárgán hullámzó, a gyakran szik marta fehéret mutató tarló, ez az otthonom. A nyílegyenes kanálisok, a lapuleveles árokpartok, a nincs himnuszát zümmögő kis füzesek, olajfák, melyeket ligetnek azért nem nevezhetnék, csoportosulásai. Állathangok. Kárál a tyúk, Mozart. Kútvízben csobban a láncos vödör, Bartók. Biciklik a kocsmák előtt, Schumannok. Árad a Tisza, Vivaldi.
De van egy hang, amit most kiválasztottam. New Yorkról mondják, hogy az a város, amely soha nem alszik. Éjjel-nappali működés, erős hangszennyezés még éjjel háromkor is. Örök zsongás, dudák, a kamionok hajókürtjei. Egy vidéki város már naplementekor elájul. Vergődik kicsit, hat óra után már biztosan nincsen. Ha áll az ember a ház előtt, néha most is meghallja a vonatot. Sípol vagy dudál, nem tudom, az estben a hang elvékonyul. De elér másfél kilométerre is. És aztán csattog, kattog, elfut. Az alföld vonata. Olyan, mintha tartana valahová. 
 
 

Vissza a tetejére