Mint régi fotókon


Minden délután kiállok a kocsmaépület elé, ami egykor a falu vasútállomásaként működött, de végül nagyobb lett az igény a sörre, mint a vonatozásra. Várom, hogy jöjjön a négyórás gyors, és ilyenkor a régi idők elegáns ruháiba képzelem magam, amilyenekben a kocsmánk falán kiállított fotókon feszítenek a férfiak, oldalukon szép hölgyekkel. Míg befutott a vonat az állomásra, bizonyára kipuhatolták, éppen mit kíván a kiszemeltjük, és már előre eltervezték, mennyi borravalót fognak adni a felszolgálónak, hogy nemesebbnek tűnjenek a származásuknál. Ezek a férfiak urak voltak, ahogy én is úr vagyok ebben a kocsmában kissrác létemre, mert amíg a férfiak a fogukhoz verik a garast, addig én dús borravalókat adok a pultoslánynak, aki mindig akkor mosolyog a legszebben, és ezért a mosolyért nekem megéri mindennap a kakassal kelni, hogy disznóvágásokon segédkezzem. A hentes tisztességgel kifizeti a napszámomat, mi több egy ötszázast is ad a béremen felül, hogy segítsek neki kiszállítani a rendeléseket. Ilyenkor beülök a kocsija hátsó ülésére, ő az ölembe rakja a lyukas ládát, amelyet mindenféle húsokkal púpoz fel, én pedig óvatosan a térdemre csúsztatom a rekeszt. Tudom, ha egy csepp is ráfolyik a kárpitra, elbúcsúzhatok a napi plusz ötszáz forintomtól. Az egyáltalán nem zavar, hogy a véres lé folyik a lábszáramon, mert mindig megállunk a nyomókútnál, ahol lemoshatom magam, a hentes pedig a gumiszőnyeget, s még vizes kézzel veszem el tőle az ötszázast. A kúttól a kocsmáig mindig sétálok, ennyi idő alatt pont megszárad a lábam. Amikor belépek a kerthelyiségbe, harsányan üdvözölnek a férfiak, majd beszélgetnek tovább, én pedig bemegyek a kocsmába, málnaszörpöt rendelek, és az italom árán felül mindig odaadom azt az ötszázforintost is, amit a lány begyűr egy befőttesüvegbe, én meg kisietek a kerthelyiségbe. A kisablakon keresztül nézem, ahogyan a bankót kiveszi az üvegből, és a dekoltázsába gyűri, én pedig forintra pontosan tudom, mennyit adtam már neki, és várom, mikor vesz belőle egy új szoknyát, amit talán tényleg megvenne, ha tudná, hogy amíg mindenki sörért jár ebbe a kocsmába, addig én az ő új szoknyájáért. Amikor kijön a pult mögül összeszedni az üres korsókat, a férfiak mindenféle bókot szórnak felé, mire ő távoztában a háta mögé veti kacagva, hogy a korsóikat összeszedem, uraim, de a rendeléseikért be kell jönniük, bármennyire is próbálnak itt hízelegni nekem, és én tudom, ez a lány nemcsak az ötszáz forint miatt mosolyog rám másképp, hanem azért is, mert én mindig visszaviszem a poharamat, igaz, én el sem veszek a beszélgetés hevében, nem úgy, mint ezek a férfiak, akik harsányan próbálják túllicitálni egymást, mindenki azt hirdeti, ő dolgozott aznap a legtöbbet. Tudják, hogy én is egész nap dolgozom, mi több a napi meló után még a hentessel tartok, aki, amikor megérkezik a kocsmába, mindig megveregeti a vállamat, és büszkén meséli, milyen kiváló kis segítője van, a férfiak meg hirtelen rólam kezdenek beszélni, nem saját magukról. Olyanokat mondanak nekem, hogy igazi férfi lesz belőlem, amilyen szorgalmas vagyok, meg hogy én sem az unalomba fogok belehalni, az már most látszik, mire én legszívesebben azt mondanám nekik, hogy nem attól lesz férfi valaki, hogy szorgalmas, és én amúgy sem férfi, hanem úr akarok lenni, és legszívesebben az unalomba halnék bele, ha eljön az ideje. Amikor meg azt kérdezik, hogy mit veszek az összegyűjtött pénzemből, csak nem mondhatom, hogy nem rotációs kapára meg fúrógépre gyűjtök, hanem a pultoslány szoknyájára, ezért inkább lesütöm a szemem, mire ők is elhallgatnak, majd a hentes azt tudakolja, hogy van a nagyapám, mert már régen látta, ugye nem beteg, és én mindig mondom, hogy kiválóan van, és magamban hozzáteszem, attól, hogy nem látják a kocsmában, még nem halt meg, és talán kérjen tőle bocsánatot, ha újra maga mellett akarja tudni az öreg szorgalmát, aki inkább a földeken dolgozik, és a kocsmába sem jár, mióta egyszer kigúnyolták. Mi van, Pista bácsi, megint nemesre itta magát? – kacagott a hentes, és vele kacagott mindenki más is, amikor eltűnt a papa tájszólása a sok sörtől. Azonnal vette is a kalapját az öreg, én meg belekaroltam, és hallgattam, ahogyan egész úton morgolódik, hogy nem tudja, mire van olyan nagy szája ennek a meláknak, hiszen volt olyan hülye, hogy megvette uzsorakamatra azt a kocsit, amit a büdös életben nem fog visszafizetni, hiába találta ki ezt a házhoz szállítást, no meg az egyik vágás alkalmával hallotta, ahogyan az anyja kérdezi, miért kellett felvenned azt a hitelt, fiam, a hentes meg erre azt válaszolta, hogy kávéval, hellyel kínáltak, egyszer az életben végre úrnak érezhettem magam, édesanyám. Erre a papa azt mondta, látod, míg én alig várom, hogy a sörözés utáni másnap olyan parasztként ébredjek, mint amilyen mindig is voltam, addig ez a hülye egy életre adósságba verte magát, hogy egy pár percre ne nézzék parasztnak, s amúgy én meg miért vagyok olyan hülye, hogy hagyom, hogy az ölembe rakja azt a lyukas ládát, nem veszem észre, hogy csak azért kellek, hogy ne legyen véres a kárpit, mert egy vagyon lesz a tisztíttatása, ha vissza kell majd adni a banknak a kocsit. Papának sem árulom el, hogy igazából örülök ennek a ládának, legalább szokom a súlyt, mert a pultoslány is így fogja majd nyomni a térdemet a kocsi hátsó ülésén, miközben a hentes száguld velünk a kocsijával a legközelebbi állomásra, ahol már megáll a vonat. A pultoslánynak egyszer el kell jönnie velem egy vonatozásra az új szoknyájában, és ha időben az állomásra érünk, megkérem a hentest, csináljon rólunk egy fotót, hogy az utókor is lássa, mi volt a divat a mi időnkben, majd kipuhatolom a lánytól, mit fog kérni a büfékocsiban, és bármit rendel is majd, az ötszázast akkor is neki fogom adni, és talán akkor testközelből láthatom a mosolya mellett azt is, ahogy a dekoltázsába gyűri a pénzt.
 

Vissza a tetejére