Bandi próféta


Mikor a gondatlan kézzel gyalult ajtót megnyitva átléptem a magas küszöböt, Bandi bácsi éppen leemelte a tűzhelyről a teáskannát. Mintha éppen rálelt volna a dzsinnre, amit egész életében keresett, forró gőz párázott ki a pléhkanna görbe csövén. A nyikorgó kilincs zajára a vénember mozdulatlanná dermedt.
– Mit akarsz?! – mordult rám, szemét le nem véve a gőzölgő edényről. Akár azt is hihettem, hogy a ködruhás dzsinnt faggatja további szándékairól, ha már kiszabadult ezeréves kannafogságából.
– Teát akarsz? – hangzott Bandi bácsi repedezett ajkai közül a szó. Ez a kérdés is várhatott a dzsinn válaszára, mégis én feleltem, mert akkoriban már nem hittem a mesékben.
– Nem kérek – suttogtam még mindig az ajtóban állva.
– Akkor jó – bólintott Bandi bácsi. – Úgysem jutna. Különben meg... A te korodban nem teázik az ember. A teázáshoz ugyanis bölcsesség kell.
Tizenöt éves voltam akkor. Bandi bácsi lassan csorgatta csészéjébe a forró vizet, még száraz nyelvének hegyét is kidugta kissé az ajkai közül, így összpontosítva a feladatra. Egyetlen csepp sem fröccsent mellé.
Én beljebb léptem a szobába, izzadó tenyeremet a nadrágomba dörgöltem, és gyűlöltem a teázás szertartását. A tea időt követelt magának. Időt, mely csönddel, finoman párázó illatokkal telt meg, és semmi helyet nem hagyott az én nyugtalan, a megfontolás korlátait hisztérikusan átugró vágyaimnak.
– Ülj le! – horkantott Bandi bácsi. Éreztem, hogy szívesen tudna inkább düledező vityillója ajtaján kívül. Legtöbbször így volt ez. Ha az öreg épp nem utálta a jelenlétemet, akkor közömbösen fogadott. Enyhülést csupán az hozott az ellenszenvében, amikor az asztal sarkára tettem a gyűrött bankjegyet, amivel megváltani voltam köteles a látogatásom okozta bosszúságot.
– Azt hiszed, ettől arannyá változik az a hülye fejed? – kérdezte Bandi bácsi a bankjegyre sandítva. – Hát tévedsz, fiam! A pénzt, azt persze elteszem, de a hitem abban, hogy nyavalyás vakarcs vagy, ettől csak erősödik.
Az öreg így tompította szégyenét, ezt jól tudtam, és nem bántam. Szívesen fizettem az öregnek, és tűrtem a sértéseit, mert kérdezni akartam tőle. Hallani a gondolatait azokról a dolgokról, amikről csak az öregek... Amikről csak ő tudott. Őszintén, sőt szinte betegesen vágyakoztam arra, hogy ez a vén, mocskos szájú, falu szélére kiutált egykori birkapásztor meghallgasson, és feleljen nekem.
Hitem, hogy Bandi bácsi csakis általam felfedezett, nekem kirendelt próféta, szilárd volt, mint a Teremtő hite önmagában.
Bandi bácsi hangosan koppantva tette le a kannát, ezzel figyelmeztetve: ma még nem fizettem meg a belépőt magányos életébe. Önmagamra dühösen kotortam bele ingem zsebébe, és csaptam az asztalra a pénzt. A csésze alján mélybarnára aszalódott teafű megadóan eresztett ki magából minden aromát, amit a forró víz türelmetlensége követelt tőle.
– Halljam hát, bégesd el szépen a mai napra szánt idétlenségedet – szólt Bandi bácsi. Hangjában évtizedek utálata reszelt, amit túl hangos, erőszakos, a világot tátott pofával, egyetlen harapással befalni akaró korosztályom ellen érzett.
Mikor ez a tízezer esztendős vén disznó felszólított, hogy tegyem föl napi kérdésemet, én is mindig meggyűlöltem őt. Ez azonban sosem tartott egyetlen kézrebbenésnél tovább. A következő pillanat a megbékélésé, alázatosságé lett, mert mindennél jobban szükségem volt az én átkozott prófétám szavaira.
– Szeretek – kaptam bele a gondolatba, majd hadaró nyelvem rögvest megbénult, mintha a forrón gőzölgő teába kortyoltam volna bele.
– Marha vagy! – bólintott Bandi bácsi, és közben nem nézett rám. – Aztán mit... Mit szeretsz éppen? Ételt, italt, kutyát, nőt, önmagadat? Mit?
– Én... – kezdtem újra, de megint elakadtam.
– Nem tudod, mi?! – bólintott újra az öreg akkorát, hogy féltem: nagy, busa feje a lendülettől lehengeredik nyakáról, és majd nekem kell megkeresnem a kacatokkal teli kalyiba pókhálótól ragacsos, sötét sarkaiban. El is képzeltem, ahogy rátalálok, két tenyerem közé veszem, magam felé fordítom, és akkor az az öreg koponya gonosz, fogatlan vigyorral majd azt mondja:
– Ez is a te hülyeséged miatt történt. Most hogy igyam meg a teámat, te kis strici?
Bandi bácsi feje a helyén maradt. Szeme a párolgó csészét figyelte, amiben az aranybarna lé csábító gyűrűket vetett, mert a ház előtt eldübörgő kamion megrengette alattunk a deszkapadlót.
– Szeretni akarok – mondtam gyorsan, nehogy a szégyellt szavak örökre a gyomrom mélyén rekedjenek. – Úgy érzem, csak akkor élek, ha szerethetek. Amíg nem szeretek, addig nem leszek több, mint a klotyó feneketlen, sötét lyuka, ami fölé mások nyögve kucorodnak, de... De félek is, mert... Szeretni én csak egyszer leszek képes. Többször nem is akarok. Születni, enni, dolgozni, hibázni, nevetni, megkívánni és talán meghalni is lehet sokszor. Szeretni nem. Szeretni valakit úgy, ahogy szeretni egyedül érdemes: mindent odaadva és elfogadva, mértéket nem ismerve... Én így akarok szeretni. Lehetséges ez? Vagy jobb, ha most kilépek ezen az ajtón, és a következő kamionra bízom, milyen minta legyek az aszfalton?
Ekkor olyasmi történt, ami még soha: az én prófétám hallgatott. Legyek vándoroltak mozdulatlanságunkon, verejték csöppent állunkról, szempilláink egyszerre ereszkedtek le és rebbentek fel. Végül lassan az ajtó felé léptem, mert a távolból újabb kamiont, az én kamionomat hallottam közeledni.
Az öreg hangjától, amit torka most lágyan, az utálat rekedtségétől megfosztva küldött utánam, kirázott a hideg.
– Eridj, és keresd meg! – Bandi bácsi dühösen, hangosan szürcsölte a teáját, mintha meg akarná büntetni, amiért kihűlt.
– A káoszban keress egy kezet, amelyet elérhetsz és megérinthetsz és megfoghatsz. Keress öt ujjat, amelyben megbízhatsz, és akkor egy pillanatra – de nem tovább, csak egy pillanatra –, egy pillanatra rend lesz a káoszban, nyugalom, lesz középpontja; két összefonódott kéz, aztán a kezek széthullnak, és többé nem találják egymást, és visszatér a káosz, és rosszabb lesz, mint volt. Megérinteni egy kezet a káoszban, ez a szerelem. Ha ezt megteszed, ha csak egy pillanatra is, beléptél az istenek birodalmába. És ki a fene tudja, hogy az hol van?
Kiléptem az ajtón. A kamion elrobogott előttem, forró szelet söpört az arcomba, és megborzolta a hajamat. Átrohantam az úton, felugorva megpofoztam egy tölgyfa mélyre hajló leveleit, hangosan versenyt kiáltottam a széllel.
– Megkeresem! – üvöltöttem a lenyugvó nap után, nehogy lemaradjon boldogságom híréről. Majd hirtelen megrémültem.
– A fenébe is, elfelejtettem – motyogtam magam elé. – Elfelejtettem megkérdezni, hogyan mondjam meg neki, hogy szeretem? Hogyan, amikor majd rátalálok?
Megfordultam, hogy visszatérjek Bandi bácsi házához, de rájöttem: mára már nincs több pénz nálam.
– Holnap! – döntöttem el. – Igen, holnap ezt fogom megkérdezni a vén disznótól.
Másnap Bandi bácsit halva találta a szikvizes Jóska, akivel olykor együtt iddogált.
Ennek sok éve már. Azóta megtaláltam őt, akit kerestem, idefenn, a nagyvárosban, de amit teszek vele, az valahogy mind csupa rossz, suta mozdulat. Amit mondok, dadogásba fullad. Simogatásom pofonná rándul. Csókom harapássá változik. Szeretni akarom, és ezt ki is mondanám neki, mégis néma maradok.
Most a járdaszegélyen állok. Mögöttem a szürke panel, kezemben cigaretta. A harmadik emeletről is hallani vélem, ahogy ő, akit nem tudok jól, okosan, szépen szeretni, sír.
 
 

Vissza a tetejére