Gang; A macska


Gang

 
A lebegő testet Takácsné vette észre a harmadik emelet egyből. Az udvaron már megint az ajtónak rugdosta a két kisgyerek a labdát, őket ment megnézni a függöny takarásában, bár szólni nem akart, sose szólt.
A szegény jó Marika ott lebegett arccal felfelé a körfolyosókkal határolt udvar felett, nagyjából a második és a harmadik emelet között. Fehér zokniba bújtatott lábfejeire műanyag papucsot, lábaira cicanadrágot, fekete mellénye alá barna kardigánt húzott. Olyan volt, mint egy túlérett, széles körte, végtagjaival időnként kicsit kalimpált, teste enyhén himbálózott a gyengécske légmozgásnak engedelmeskedve.
„Szentséges isten!” – mondta hangosan Takácsné, és összecsapta maga előtt a kezeit. Kisietett a lakása elé, és kihajolt a korlát felett. „Mi történt veled, drága Marikám?” – kérdezte kétségbeesett hangon. Marika balra fordította a fejét, a teste is ebbe az irányba mozdult. Ettől láthatóan megijedt. Így aztán inkább maga elé, a hibátlanul kék ég felé kezdett beszélni. Elgyötört hangon mesélte el, hogy reggel úgy indult a nap, ahogy szokott. A virágait kezdte éppen átültetni a körfolyosón térdelve, amikor azt érezte, hogy a lábait mintha két hatalmas kéz markolná meg, és úgy emelné fel valami nagy erő. Kezeiből kiestek a szerszámok, a gondosan elkészített kontya is majdnem szétbomlott, és ott találta magát, ahol most van.
„Jaj, hát kinek kell ilyenkor szólni, Marikám?” – kérdezte Takácsné. Marika elég indulatosan azt válaszolta, hogy mit tudja ő azt, hát hívja a rendőröket meg a házmestert, de a fiáékat fel ne merje hívni a Takácsné, mert azok kimentek a hétvégi telekre a pár hete született tenyészkutyáikkal foglalkozni, mert a hétvégén se pihenhetnek, mert ilyen világot élünk, hogy egy tanárember meg a tolmács felesége nem tud kijönni a rendes fizetéséből a két gyerek mellett, annyit esznek azok, nem is érti, hogy ez miért van így manapság, régen a gyerekek fél napot elvoltak egy vastagon megkent vajas-lekváros kenyérrel.
„Jól van, Marikám, ne féljél, lesz segítség” – kiáltotta Takácsné, és a lépcsőház felé sietett. Marika nagyon picit elfordította a fejét, és követte tekintetével a nőt. Takácsné leballagott az első emeletre, és becsöngetett a virágos Timihez, aki tényleg mindenkit ismert a környéken. A csöngetésre rózsaszín, feliratos pólóban és fekete leggings harisnyában egy melírozott szőke hajú nő nyitott ajtót. Kezében cigarettát tartott, és kérdőn nézett Takácsnéra, aki szintén nem mondott semmit, csak zihálva felfelé mutatott. A virágos Timinek becézett nő még ekkor se szólalt meg, csak bement a lakásába. Amikor úgy egy perc múlva visszajött, már a telefonjába beszélt. „…be fogsz szarni, Zolikám, ha ezt meglátod. Igen, zárva van. Tudod a kódot” – mondta.
Takácsné közben felment a saját lakásába, és már azon volt, hogy hívja a rendőrséget, amikor hallotta, hogy nyílik, majd csukódik a bejárati ajtó. „Hát ezt gondolhattam volna” – motyogta maga elé, amikor kilesve az ablakon meglátta az udvaron átsiető férfit. A tűzoltó Zoli volt, a virágos Timi szívszerelme, legalábbis a nő mindig így emlegette a férfit, aki havonta többször is nála töltötte az estéket, söröztek, meg a körfolyosón cigarettáztak, még télen is. Aztán hogy ott is aludt-e, arról már megoszlanak a vélemények, Jácintné a földszintről például azt mondja mindig, hogy a virágos Timi csak játszik azzal a fiúval, merthogy van neki amúgy egy gazdag udvarlója. Így mondja, udvarlója, pedig hát a virágos Timinek nem kell olyan rafinált udvarlás. Ez a tűzoltó Zoli jó kiállású gyerek amúgy, fiatalabb is úgy öt évvel a virágos Timinél, aki már elmúlt negyven, persze ezt be nem vallaná soha.
Nézte Takácsné az ablakból, ahogy a tűzoltó Zoli méregeti alulról a lebegő testet. A férfi időnként a feje tetejét dörzsölte idegesen, aztán felhívott valakit, fel-alá járkálva beszélt a telefonba. Virágos Timi egy ideig a korlátra támaszkodva figyelte a férfit, kétszer is felhúzta a vállait, nyilván azért, hogy jelezze tűzoltó Zoli felé, most már szeretné tudni, kivel szervezkedik a telefonon keresztül, de csak ideges legyintéseket kapott válaszul. A nő egy idő után be is ment a lakásába, tűzoltó Zoli is befejezte a telefonálást, és elindult a kijárat felé.
Csend ülte meg az udvart. Marika is némán lebegett tovább, mintha békésen napozna a kellemes, meleg levegőben.
Úgy húsz perc múlva hallotta Takácsné, hogy nyílik a bejárati kapu, majd az udvarra közvetlenül nyíló vaskapu egyik szárnya nyikorogva nekicsapódott a falnak. Ahogy kinézett, tűzoltó Zolit látta, meg még két másik embert. Hosszú, kihúzható fémlétrát cipeltek. A három férfi gyakorlott, gyors mozdulattal állította talpára az eszközt. Marika kicsit oldalra billenve próbálta kideríteni, mi folyik alatta.
Tűzoltó Zoli udvariasan és tisztelettudóan elmondta Marikának, hogy megpróbálják a lehető legközelebb tolni hozzá a létrát, ő meg majd kapaszkodjon bele a kezeivel, és akkor már valószínűleg nem is lesz olyan nehéz lemásznia. És hogy ne féljen, ők majd jó erősen tartják azt a létrát.
A nő eléggé idegesen, elfulladó hangon azt válaszolta, hogy nem bazári majom ő, hogy létrákon mászkáljon a levegőben, és tudja, hogy a Zoli jó gyerek, és jót akar, de ha őt már idetette az a láthatatlan erő, akkor annak illene majd őt vissza is tennie oda, ahonnan felkapta, ugyanis ő nem tett soha semmit, amivel erre az egész felhajtásra rászolgált volna. A végén kicsit el is pityeregte magát.
A három férfi némán és zavartan hallgatta Marika kifakadását. Aztán az egyikük bemutatkozott, elmondta, hogy a tűzoltó Zoli kollégái mindketten, és megértik ők, hogy a néninek ez az egész nagyon kínos, meg hogy fél, hát ők is félnének valószínűleg, meg dühösek is lennének, de higgye el, hogy nem lesz ez olyan rettenetes, vigyáznak rá, csak próbálja meg, és túl is lesznek rajta hamar, és az egészet el lehet majd felejteni.
Marika szipogva, némán bólintott.
A férfiak kicsit megemelték a létrát, és lassan, óvatosan elkezdtek Marika felé lépegetni vele. A létra nekiütődött a nő testének, amitől Marika arrébb úszott, a létra meg csak billegett ide-oda, ahogy a férfiak próbálták egyenesen tartani. Na, megint – mondta az egyik férfi, és ismét közeledtek a test felé. Ugyanaz történt.
A férfiak kezdtek fáradni, egyre szaporábban vették a levegőt, miközben a hosszú létrával lépkedtek. Hagyjuk, ez így nem fog menni – mondta végül a tűzoltó Zoli. A létrát óvatosan a földre fektették.
„Mit gondolnak, hát nem hagyhatják ott a világ szégyenére” – ordította feléjük a folyosóról Takácsné. Addigra már többen is álltak a körfolyosók különböző pontjain. „Ne szóljon bele…” – emelte fel a hangját a virágos Timi, aki szájában cigarettával egy ideje újra az ajtaja előtt állt, és onnan követte az eseményeket. De nem tudta folytatni, mert egy rövidke közjáték megakasztotta. Kicsapódott a másodikon az egyik ajtó, és egy kisfiú rohant ki rajta, kezében megtermett, rikító színekben pompázó vízipisztollyal. Két teljes sorozatot sikerült leadnia Marika felé, mire az anyja szitkozódva utolérte, majd hangosan káromkodva visszarángatta a lakásba. Az ajtó csapódása öblös böfögésnek hatott az egyre szürkülő este csendjében.
Alig telt el pár perc, és Szedresi úr, a közös képviselő érkezett meg, erősen feldúltan. Vékony szálú, ritkás haja máskor fegyelmezetten hátrafésülve követte lendületes lépteit, most viszont a frizura mintha saját határait keresve nyújtogatta volna csápjait mindenfelé a magas homlok mögött. Magabiztosan menetelt az udvar nagyjából mértani középpontjáig, ahol szétvetett lábakkal megállt. Közben egyre többen tűntek fel a függőfolyosókon.
„Szeretném egy kicsit a figyelmüket kérni” – kiáltotta el magát Szedresi.
„Ez most lakógyűlés?” – kérdezte egy hang.
„Nem, nem az” – felelte Szedresi.
„Kár, pedig itt lenne már az ideje” – mondta az előző hang gazdája. „Lenne mit megbeszélni.”
Szedresi erre kicsit már idegesebben azt felelte, nagyon is tisztában van azzal, mikor volt legutóbb lakógyűlés, meg azzal is, mik a problémák, de addig ezeken felesleges vitatkozni, amíg egy lebegő test látványa fogad mindenkit, aki a házba be- vagy onnan kimegy.
„Engem ugyan nem zavar” – hallatszott most másik irányból. „Jobban zavar, hogy a megbeszéltek ellenére valakik még mindig úgy használják a közös vizes helyiségeket, mintha a sajátjuk lenne.”
„Emberek” – kezdett volna bele Szedresi, de Takácsné közbekiáltott. Felelőtlen gyilkosoknak nevezte lakótársait, akik cseppet se képesek mással törődni, mint önmagukkal, és simán hagyják reggelre meghalni a Marikát is, mert úgy át fog éjjel fagyni szegény, hogy nincs az az isten, hogy reggel még életben legyen, de akkor majd bánni fogják, hogy ilyen önzők és közömbösek voltak.
Ezután elég heves vita bontakozott ki, de túl sok hasznos ötlet nem merült fel azzal kapcsolatban, mégis mit lehetne tenni azért, hogy Marika nem fagyjon meg az éjjel. Túl messze lebegett, hogy megpróbáljanak pokrócot dobni felé, abban bízva, hátha elkapja. „Amúgy is, hogy ki lehet merülve” – csóválta a fejét egy rövidre vágott hajú, rekedt hangú, szemüveges nő. Csend támadt a szavait követően, és mindenki nézte a lebegő testet.
„Marikám, nem mondanál te is valamit?” – mondta Takácsné kissé hisztérikus hangon.
Marika egy ideig hallgatott. Úgy egy perc múlva szólalt meg, hangja egészen nyugodt volt. Felhívta a többiek figyelmét a tényre, hogy augusztus közepe van, és még éjjel is nyitott ablaknál kell aludni, sőt, ő például néha még lefekvés előtt kiakaszt vizes lepedőket az ablakok elé, hátha attól frissül a benti levegő. Ezzel az egésszel csak azt akarja mondani, folytatta, hogy a legkevésbé sem kell attól tartania senkinek, hogy ő esetleg itt éjszaka megfagy, és éhen se hal valószínűleg, mert reggel még evett egy jó adagot abból a krumplis tésztából, amit tegnap készített. Úgyhogy mindenki foglalkozzon most már nyugodtan a dolgával, Szedresi se fontoskodjon, amúgy is mindig akkor érkezik, amikor már késő, de holnapig nyugodtan gondolkodjon csak azon, hogyan szedik le őt innen, mégiscsak azért fizetnek neki, hogy megoldja a ház gondjait.
Az emberek szétszéledtek.
Nemsokára teljesen elcsendesült a ház, csak az egyik lakás ablakai mögött mormogott visszafogottan a televízió. Marika arca még mindig az ég felé nézett. A holdfény mintha ezüstporral szórta volna be a testét. „Olyan, mintha a víz felszínén lebegnék” – gondolta. És eszébe jutott az a nyaralás a hetvenes évekből. Amikor friss házasként kint voltak a bolgár tengerparton. Ott feküdt a homokban, kora délután volt. A férje egyszer csak feltápászkodott, és azt mondta, elmegy megnézni azt a büfét, amit idefelé jövet láttak. Hogy mit adnak enni a bolgárok. Ő meg ott maradt, teste alatt a törölköző, karjainak egy része a meleg homokhoz ért. Kicsit megemelte a fejét, és a saját combjait nézte. Szinte még egy kislányé mindkettő. Újra hátradőlt, és lehunyta a szemeit. Zajt hallott, kinyitotta a szemeit. Sörös üveggel a kezében magas, vékony, barna fiú állt a törölköző mellett. Bolgár lehetett. Haja fekete volt, és göndör, az izmai élesen rajzolódtak ki, és még ma is emlékszik, hogy odanézett a fiú lába közé, arra a nagy dudorra a sötétkék fürdőnadrágban. A fiú mondott valamit, de nem értett belőle egy szót se. Nyújtotta a sörös üveget, de ő intett a fejével, hogy nem kér. A fiú csak mosolygott, a fogai fehérek voltak, az ajka meg egészen piros. Aztán leguggolt. Ő meg felszisszent, ahogy a hűvös sörös üveg alja a hasához ért. A fiú most már hangosan nevetett. Aztán felállt, dobott egy csókot, és elment. Egyszer még visszanézett, majd eltűnt a partot ellepő strandolók között.
Este hallgatta egy ideig, ahogy a férje horkol mellette. Aztán felállt, óvatosan kijött a sátorból, és a part felé indult. Az ösvényt jól látta maga előtt, az éjszaka holdfényes volt, a levegő meg szinte mézédes. A parton próbálta megtalálni a helyet, ahol aznap feküdtek. Nagyjából itt lehetett, gondolta, miután pár métert körözött a bezárt, lelakatolt büféépülettől nem messze. A homok nedves és hűvös volt, mélyen beletúrta a kezeit. Majd hátradőlt, és kinyújtotta a lábait. Nézte a csillagokat maga felett. Jobb kezével benyúlt a vékonyka, rövid ujjú pólója alá, és tenyerét a hasára tapasztotta.
Marika lebegett a gang felett. Nézte a csillagokat. Jobb kezét a hasára tette óvatosan. Aztán elmosolyodott. Elképzelte, hogy lassan benyúl a kardigán, majd a mellény alá.
 
 

A macska

 
Azok ott ketten, lent az utcán, kicsit tétován éppen akkor estek egymásnak, amikor kinézett az ablakon. A szemközti panel tövében álltak, alakjuk élesen rajzolódott ki az utcai lámpa fényében. Az első csók, gondolta magában. Nem volt keserű, de vidámmá se tette a felismerés. Csak valamiféle enyhe izgatottságot érzett, hogy ő ezt most meglátta. Azok ott lent nem is tudják, hogy életük egy fontos eseményének van egy távoli és ismeretlen tanúja.
Visszament a szűkös konyhából a szobába. Az asztalon és az ágyon kívül semmi más nem fogadta. Korábban az egyik sarokba dobta a szatyrot, amibe a kevéske ruháját gyömöszölte az őr, amikor kiengedték. Más holmija nem volt. Óvatosan ült le az ágyra, a teste már magától is tudta, hogy a túl hirtelen találkozás bármilyen felülettel égető fájdalommal jár.
Nem emlékezett, pontosan meddig tartották bent, annyit tudott csak, hogy már három napja itt töltötte az idő java részét, ebben a kicsike panellakásban, ahová a papír szerint ideiglenesen elszállásolták. Hogy meddig, arról majd döntenek valamikor. Lassú mozdulattal végigheveredett az ágyon. Nehezen aludt el. Egy ideig a párra gondolt. Hogy mi lesz velük, boldogok lesznek-e együtt egy ideig. Aztán ideges, sekélyes alvásba merült, gyorsan váltakozó álmok követték egymást, köztük pár perces eszmélések.
Hajnali ötkor ébredt. Fájt a gyomra, a szája ki volt száradva. Két órával később már a távolsági buszpályaudvaron várakozott a többi álmos, mereven mozgó utassal. A faluban a temetői megállónál szállt le. A ronda, szabálytalan egysejtűként szétterülő település közepe felé vette az irányt. A bágyadtan erőre kapó napfényben szürkés fénnyel csillogtak a házak ablakai. Pár lépés után rájött, hogy mi zavarja annyira. A csend tömör vattaként bélelte ki az utcákat. Még csak kutyaugatást se lehetett hallani. Csak távolból, látszólag a messze húzódó horizont felől lüktetett a fülébe valami tompán ismétlődő ritmus, mintha a világoskék égbolt hatalmas mellkasa alatti szívhangot hallaná.
Nagyjából tíz percig gyalogolt a főúton, mire elért a szülőházig. Vagyis a szülőház helyéig. Már egy másik ház, kevés fantáziával épített, de annál tekintélyesebb méretű épület állt ott, ahol valamikor a családjával éltek. Az özvegyen maradt nagymamával, a szüleivel meg a két, folyton nyafogó húgával, akik kiskoruktól fogva kérlelhetetlenül utálták a világot. Egymást se szerették, de ez a közös gyűlölet épp elég volt ahhoz, hogy gond nélkül elviselje egymás társaságát a két alig megkülönböztethető szőke lány.
A régi ház feleakkora volt, mint ez az új, ahol ismeretlenek laktak. De a réginek volt tornáca, ezért a mező mintha egészen a küszöbig merészkedett volna a mindig gazos, folyton a kiszáradás határán senyvedő udvari növényzet álcája alatt. Most el lehetett látni egészen a távolabbi lankákig. Persze, gondolta, mert ezeknek első dolguk volt lebontani az istállót. Az egyetlen helyet, ahol biztonságban érezte magát. Sokszor osont be ide nyaranta, az erős szagokkal teli félhomályba. A vastag, hideg falhoz tapasztotta az izzadt ingét, és csak nézte, sokszor órákon át, ahogy a tehenek hatalmas oldala emelkedik és süllyed, mintha egy unatkozó karmester intéséinek engedelmeskednének.
Az udvarra se lehetett ráismerni. Csak a hatalmas fa áll ugyanúgy középen, ahogy régen. De nem volt már alatta kutyaól, és az egrest is összesöpörték gondos kezek. Hiányzott a szétdobált, semmire se jó rozsdás vasak látványa is. Csak egy kék, műanyag gyerekmedence szabályos tömbje törte meg a gondosan nyírt gyep egyhangúságát.
A főúton átmenve, szinte közvetlenül a tanyával szemben, nyílegyenes betoncsík tört előre a szántóföldek között. Emlékszik, gyerekként a végtelent sejtette a magas fákkal szegélyezett, árnyas bekötőút végén. Elképzelte nemegyszer, hogy csak úgy nekiindul, megy egész nap előre azon a repedezett, hepehupás úton, addig megy, amíg egy másik országba nem ér. Ott is magyarul beszéltek volna az emberek, de mind barátságosan, és ragyogott volna minden ház, mintha aranyból lenne. Ám az út végén nem volt más, csak a téesz hosszú, fehér csíkokként sorakozó épületei.
Az unokatestvérei ezen az úton tanultak meg motorozni. Bátor és erős fiúk voltak. Ha százas szögbe léptek apjuk szerelőműhelye előtt, csak röhögtek. A macskák nyakszirtjét olyan erővel kapták el, hogy az ő szíve egyből erősebbet ütött. De a szőrös kis állatoknak soha nem lett semmi bajuk, csak lógtak ernyedten, lábaikkal kalimpálva a szutykos tenyerek szorításában. Ha verekedtek, mindig alulmaradt, azok meg kiröhögték, vagy homokot rugdostak rá, amíg a fájdalomtól összegörnyedt testtel hevert a földön. Egyedül a nagyanyja szerette igazán. Belőled még lesz valaki, meglátod, hallani fogunk még rólad. Ezt mondta neki nemegyszer. Sokan hallottak aztán róla a faluban, szerencsére a nagyanyja már nem.
Pár száz méterrel az előtt, hogy az út belefutott volna a téeszépületekbe, keresztezte egy vékonyka ösvény. Lépteit lelassította, jobbra fordult, és tovább lépdelt egyenletes tempóval az ösvényen, amit lassan maga alá gyűrt a gaz. Sűrűbb lett a növényzet, a gyéren álló fák közé egyre kevesebb napfény tudott befurakodni. Úgy kétszáz méter múlva ért el a tisztáshoz. A régi majorsági épület szinte ugyanolyan állapotban várta, mint amikor hosszú évekkel ezelőtt utoljára látta. Lilásbarna vakolata nagy része örökre eltűnt, a nyers téglasebekből talán több volt, mint annak idején. Az ablakokat nem pótolta senki azóta se, és nehéz lett volna eldönteni, vajon szaporodott-e a lassan bedőlő falakon a firkák, festménynyomok, bevésések száma.
Ott volt a malomkő is a fűben. Amire olyan sokszor mászott fel gyerekként. Kapitány vagy indiánfőnök volt, nézte onnan a fákat körbe, hol bújhatott el az ellenség. Meg a régi, használaton kívüli betonkút is ott állt. És a fa is megvolt, ami alatt ott hevert az apja, amikor utoljára látta. Vagyis csak a cipőit látta igazán, tisztán, azokat a széttaposott, sárgásbarna cipőket, amik sokszor töltötték el félelemmel. Meg látta még kicsit a lábai szárát, a farmernadrág kékjét. Nem engedték közelebb. Később visszaszökött, amikor már senki se volt itt, és közelebb merészkedett a fához. Ott volt még a fűben az apja testének a lenyomata. Kicsinek tűnt ez az embernyom.
Egy kicsi és legyengült ember volt már akkor, csak ezt nem láttam. Ezt gondolta most, amikor közelebb lépdelt a fához. A magas fű egyenletesen hullámzott, nem járt erre régóta senki se. A fa tömör lombkoronája felől magas, elnyújtott hangot hallott. Közelebb ment. A legalsó, vastag ágon apró macska feküdt hason. Karnyújtásnyira volt csak tőle. Lassan a macska felé nyúlt. Az picit összerezzent, de nem mozdult. Érezte a tenyere alatt a meleg kis test lüktetését. Megragadta a nyakszirtnél felgyűrhető bőrt, és óvatos mozdulattal leemelte a kicsi állatot az ágról. Az nézett csak rá kerek szemekkel. Magához húzta az állatot, a macska a pólójába mélyesztette két mellső lába karmait, de szinte meg se érezte. A macska halkan dorombolni kezdett. A férfi elmosolyodott. Ráncos arcán olyan volt ez a mosoly, mint egy magára hagyott pad ülőkéjén a lepattogzott festék helye.
 

Vissza a tetejére