A kutya


Júlia vallásos áhítattal imádta a gyerekeit. Bár a gyengeséget egyáltalán nem állhatta, nélkülözéssel teli életében ezt az apró kihágást mégis bocsánatosnak vélte.
Utálta a nehéz gyermekkorról szóló panaszos meséket. Megvetően elhúzta a száját, és félhangosan pöfögött. Mindenkinek nehéz gyermekkora volt. Lenézte a pénztelenség és a kemény munka miatt fanyalgókat. Ha valaki igazán keményen dolgozik, szegény ugyan lehet, de nincstelen semmiképpen. Mivel azt tartotta az ember sorsának, amit beteljesít, viszonylag kevesen bizonyultak méltónak a sajnálatára. Az életet egy nem túl nagy titkokkal teli kihívásnak tekintette volna, ha időről időre nem támadják meg rejtélyes betegségek a családját. Ezekben nem is maguk a betegségek zavarták, hanem azok megmagyarázhatatlansága.
Háromévnyi meddőségében sem az bántotta, hogy nem lehet gyermeke, hiszen gyerek sok van ezen a világon, olyan is, akinek éppen őrá lehet szüksége anyaként. Csakhogy hivatalosan, az összes pecsétes papír szerint sem a férje, sem ő nem volt meddő. Csak éppen nem esett teherbe.
De a harmadik év végére készen állt elfogadni életük gonosz szeszélyét, és megállapodtak. A nyár az esti fröccsözések, Tisza-parti séták és szlovén túrák ideje, ráérnek télen elveszni az örökbefogadás bürokráciájában. Abbahagyott mindenféle tüszőérlelőt meg -repesztőt, és megnyugodva várta a hideget. Majd egyik napról a másikra nagyon fáradt lett. Tizenkét órákat aludt, irodai munkája és az oda-vissza utazás teljesen kimerítette, semmi másra nem maradt ereje. A szombati szieszta alatt azon töprengett, betegség támadta-e meg, vagy terhes. Lapozott egyet négyzetrácsos naplójában – ami annyiból állt, hogy tett egy állítást, aztán két oszlopban felsorolta a mellette és ellene szóló érveket, de ő ezeket a füzeteket húsz éve naplónak nevezte –, és arra jutott, hogy harminchárom éves, jóképű és potens férjével szeretik egymást, egészségesen táplálkozik, nem hanyagolja el a szűrővizsgálatokat, és sportol, tehát minden bizonnyal egy magzat rágja a testét, nem a rák.
Amikor az orvos megerősítette gyanúját, nem lepődött meg, nem sírt, hanem bólintott. Nem csapott nagy hűhót körülötte, az elmúlt években minden tudományos cikket elolvasott a témában. Orvosi szempontból ez a tizenkettedik hétig nem terhesség, hanem a terhesség lehetősége. De aztán az élet csak megelégelhette, hogy nem tud Júliának sem örömet, sem meglepetést okozni, mert a második ultrahangon egy magzatból kettő lett, ez pedig még Júlia pragmatikus páncélján is repedéseket okozott. Hazáig zokogott. Másnap betelefonált a munkahelyére, kivett két hét szabadságot (annyi hiányzott a tizenkettedik terhességi hét betöltéséig), s ezt a két hetet fekvéssel és lapos hasának simogatásával töltötte.
Ezután minden orvosi vizsgálat alatt meglepődött, hogy még mindig A magzatról és B magzatról beszélnek, még mindig nincsen szó tévedésről, más és más orvosok is két csecsemőről magyaráznak, aztán amikor a császármetszés során egy perc különbséggel emelték ki a kisfiút és a kislányt, Júlia, aki világéletében undorodott az ocsmány beszédtől, mert az intellektus csődjének gondolta, ha valaki nem tudja magát megfelelően kifejezni az évek alatt magára szedett szókészletéből, annyit mondott: Baszki, tényleg kettő!
Onnantól kezdve csak akkor érezte jól magát, ha a gyerekei között lehetett. Izmos teste anyává puhult, jégkék tekintete felmelegedett, akár a nyári ég. Ránézett a kisfiúra és a kislányra, akik szakasztott tükörképei voltak egymásnak. Ha az egyik jobbra billentette a fejét, a másik balra, ha az egyik bal kézzel nyúlt felé, a másik jobbal. A csoda állandó és tagadhatatlan jelenlététől Júlia megtört. Az első közös nyarukon minden alkalommal, amikor a férje dolgozni ment, szertartásosan félmeztelenre vetkőzött, lecsupaszította babáit, s így sütkérezett át teljes délelőttöket apró kezek és arcocskák érintésében. Összerezzent, amikor valaki becsöngetett, beszakítva a hármójuk közötti intimitásnak furcsa burkát. Ilyenkor, mint a sötét, jeges áradás, elöntötte a bűntudat. Neki embert kell nevelnie ezekből a gyerekekből, ehelyett naphosszat édes nyálacskában és tiszta leheletben fürdőzik.
Kényszerítette magát, hogy megszeresse a sétákat, amelyek kiszakították őket jól behatárolt világukból. Rituálisan bebugyolálta a kicsiket, minden évszakhoz képest kicsit túlságosan, állandóan duruzsolva, puszilgatva a talpacskákat és ujjacskákat, így az ikrek elég kevésszer méltatlankodtak a dolgok folyásán. Júlia pedig a séták alkalmával évről évre eltervezte, hogyan fognak kinézni a születésnapok, karácsonyok, milyen könyveket fog nekik felolvasni, és mikor kaphatnak először biciklit, hogyan fog reagálni a párjaikra, akik biztosan nem lesznek hozzájuk méltók. És a kutya. Kutya is mindenképpen kell a gyerekeknek. De mikor? A kutya veszélyes jószág, amíg nem tudja megtanítani a kicsiknek, hogyan nyúljanak az elejéhez és a végéhez, hogy ne ijesszék meg, amikor alszik. Addig nem szabad kockáztatni. Egy nagyon-nagyon szelíd, mozgékony, türelmes ebre lenne szükség. Talán egy vizsla, de azt télen be kell engedni a házba. Vagy egy komondor, ha nem kellene olyan sok időt fordítani a szőre ápolására. Esetleg labrador, golden retriever, de nagyon sokan azt mondják, ezeket a fajtákat túltenyésztették. Ilyesmiken morfondírozott, míg meg nem állították megcsodálni a gyerekeket, vagy néhány semmitmondó kérdést feltenni a felebaráti figyelem jegyében.
Bertus (a nagy szomszédasszony) személyisége mindenkire nyomasztóan hatott. Szerteszét álló haját feketére festette, óriási keblére nem kapott kényelmes melltartót, így inkább nem is hordott semmilyet, ellenben recsegő torokhangja minden irányban messzire terjedt. Nagy, puha kalácsképe sem ráncokkal, sem körülírható vonásokkal nem rendelkezett.
Bertus csak a jelenben állt haragban az egész világgal, a múltjában minden kifehéredett és megtisztult. A halottak szentté emelkedtek, a gyermekkor ideálissá vált, tanárai keményen, ám igazságosan bántak vele és mindenki mással. A munkában utolérhetetlenül dolgos volt a férjével együtt, akivel a semmiből építették föl házukat, amelybe pontosan két gyermeket szült (mert szerinte a tisztességes emberek két utódot nevelnek). Az, hogy a férjét elvitte a mája, sajnálatos és elkerülhetetlen következménye a kőművesek életének. Lényegtelen halálánál sokkal nagyobb szerepet töltött be kilúgozott emléke. Ha nem kőműves lett volna az az áldott, jó ember, akkor kevesebb alkoholt fogyasztott volna, és kevesebbet járt volna el a keze, mert a barátai, a munkája és a szesz tehetett mindenről. Dömét különben kenyérre lehetett kenni.
Minden szava és emléke a múltban járt, egy egyszerűbb és átláthatóbb világban, ahol a kenyér tovább elállt, a tojásfehérjét keményebb habbá lehetett verni, az Ultra jobban oldotta a zsírt, és az emberek… No igen, azok emberek voltak. Ezeknek meg fogalmuk sincs arról, hogy mi az a munka meg élet.
Ha meglátogatta valamelyik lánya, kényszeredetten meséltek életük ügyes-bajos dolgairól. Nem hosszan, mert éppen csak addig juthattak el a történeteikben, amíg Bertusnak eszébe nem jutott a múltból egy hasonló eset, ami valakivel, valamilyen formában, hasonlóan megesett. Persze azért nem ugyanúgy, hanem jobban, okosabban vagy tisztességesebben.
Így aztán Bertussal nem szeretett senki leállni beszélgetni, ugyanakkor senki nem mert nem megállni, ha éppen leszólította.
Júlia is megtanulta, nem tud olyan gyorsan repülni az ikerbabakocsival el és vissza, hogy ne érné utol Bertus káráló hangja. Olyankor az asszonyt hallgatva inkább azzal foglalta le magát, hogy a kutyájában gyönyörködött. Egy közepes méretű, zsömleszínű keverékben, ami oda nem illő módon leginkább az akita fajtajellegeit mutatta sok más között. Tömött bundája, szelíd, szép szeme elfeledtette Júlia természetes fenntartásait az idegen kutyákkal szemben. Odalépett a kerítéshez, betette a kezét, a kutya pedig odasimította tenyeréhez a fejét és a fülét. Kicsit ringatózott, hogy bemutassa a simogatás ideális ütemét, majd amikor Júlia keze a kívánalmakhoz igazodott, félrecsapott nyelvvel lihegni kezdett, és Júlia megesküdött volna rá, ha nem tudta volna, hogy lehetetlen, hogy a kutya mosolygott.
– Gyönyörű állat! – szakadt ki belőle.
– Áááá, hitvány dög ez, angyalom!
– Ez a kutya? De hát miért? – vakargatta meg a kutya füle tövét, amiért az hálásan mormogott.
– Hát ezért – vetett Bertus az állatra egy becsmérlő pillantást. – Mire jó egy szelíd kutya? Megmondom én, semmire. Idehozta nekem a lyányom ezt az állatot, hogy ne legyek egyedül, de ettől aztán akárhány betörő bejöhet! Megnyalja ez a postás, a gázos meg akárki kezit! Nem normális!
– Csak szelíd, de szép – kedveskedett Júlia.
– Hát ezt mondom én is! Minek nekem egy szelíd kutya?
– Úgyis van riasztó a házon.
– Persze hogy van, hát egyedül élek! De nekem egy jó hamis kutya kéne. Ezt se simogattam, mégse lett hamis. Biztos azért, mert boldog-boldogtalan benyúlkált a kerítésen. Jaj, nem rád gondolok, angyal, hanem a többiekre. Most hívhatom ki az állatorvost, hogy elaltassa!
– Elaltassa? Azért, mert szelíd?
– Mert nem normális. Mindenkiben megbízik, és… és sokszor a farkát is kergeti.
– Talán csak játszik. De Bertus néni, miért nem adja be menhelyre a kutyát? Olyan szép jószág, biztosan elvinnék. Hátha valaki éppen egy ilyen szelíd kutyát szeretne.
– Én? Dehogy adom be a menhelyre!
– Miért nem?
– Ott csak éheztetik az állatokat!
– Miért éheztetnék?
– Mert sosincs pénzük. Ezek az állatvédők folyton kuncsorognak meg gyűjtenek.
– Inkább elaltattatja?
– Hát persze. Mégiscsak az én kutyám! – húzta ki magát Bertus önérzetesen. – Láttad volna Kántort, az volt ám a kutya! Egy szép, hosszú szőrű németjuhász. Na, attól még néha a leveleket se kaptuk meg. Képzeld, volt, hogy be se tudta dobni a ládába a postás, mert attól félt, hogy Kántor menten szétkapja a kerítést. Néha csak behajította az udvarra, a kutya meg miszlikbe tépett mindent. Végül az uram csinálta azt a külső postaládát. Milyen ügyes, szép munka, látod? Kőműves volt, de ács is lehetett volna belőle. Neki mindenhez volt tehetsége.
És Bertus olyan bámulatra méltó erővel védte a védhetetlent, amely felaprította és elnémította Júliát. Megértette, nem létezik az az érv vagy bizonyosság, amely meggyőzné Bertust, hogy ő csak egy ostoba, csökönyös vénasszony. Ömlöttek szájából a szavak, akár a gennyes fertő, és Júlia egyre mélyebbre süllyedt a nyúlós tehetetlenségben, amelyben csupán egyetlen kutya élete volt a tét, mégis erején felülinek mutatkozott az állat megmentése. Betemették a gyalázatos szavak, amelyek alatt már nem is fulladozott, csupán mozdulatlanná dermedt. Képtelen lett bármit tenni ellene vagy magáért, egyszerűen csak várta a szabadulást, amelynek eljövetele már nem is saját magától függött, hanem Bertus könyörületétől. Megmerevedett, a kutya is újrakezdte a kerítésen túli himbálózást, ismét magát simogatta Júlia kezével.
– Hallod?
– Nem – nyöszörögte Júlia, mire Bertus csak a szemét forgatta.
– Azt kérdeztem, ha annyira tapogatod azt a Kántort, mért nem viszed el?
Júlia úgy érezte magát, mintha álomból ébredne, de az álom valamiért mégsem ereszti.
– Azt hittem, az előző kutyáját hívták Kántornak.
– Minden kutyámat Kántornak hívják. Akkor kell?
– Nem is tudom, nem lehet. Nagyon szeretném, de a gyerekek csak másfél évesek, és a férjemmel is meg kellene beszélnünk, nincsen kutyaházunk se, és…
– Ááá, felejtsd el, nem kell elvinned, csak azért mondtam, mert úgy odavoltál. Na, mennem kell, neked is kéne, biztos éhesek már a gyerekek.
Azzal faképnél hagyta az asszonyt. Júlia még állt egy nagyon hosszú pillanatig, nézte a kutyát, az pedig megnyalta a kezét. És abban a percben úgy tűnt Júliának, csak ő és a kutya létezik a világon, amelytől el kellene búcsúznia, hiszen végeredményben már a halálsoron van, csak nem tudja. Vagy mégis? Az állatok állítólag megérzik az ilyesmit. Tett egy remegő lépést előre, aztán vissza, aztán megint előre, majd vissza, aztán előre és még egyet előre. Tudta, hogy gyönyörű a családja, várja a teregetés, a kisfiú irányából súlyosbodik a kakaszag, egyszóval pontosan ugyanolyan az élete, mint eddig. Most mégis csak ő és a kutya létezett, amelynek halálában egy óvatlan pillanatban bűnrészessé vált.
Kifulladva ért haza, pedig csak két házzal odébb laktak. Gépiesen elvégezte a teendőket, szava sem volt a gyerekekhez, akik ettől abbahagyták a gügyögést, a maguk bababáját és mamamáját. Súlyos csönd ereszkedett a házra. Júlia igyekezett mindinkább gyűlölni és megvetni Bertust, amiért belerángatta ebbe az egész disznóságba, de ez a lelkiismeretén vajmi keveset segített.
Félálomban telt az éjszakája. Pedig ez egyszer csupán annyi vágya maradt, hogy végre fejest ugorhasson a fekete óceánba, amelyben egy pillanatra mindannyian megsejtjük a halált. Minden éjjel magába ránt, és reggel, amikor kimászunk az öntudatlanság kútjából, olyan, mintha egy kicsit meghaltunk volna, aztán mégis föltámadunk, újra és újra, sok ezer napon át, amíg el nem jön az a nap, amikor mégsem. Persze ez nem sikerül mindenkinek így, ilyen természetesen és ritmusosan, úgy meghalni, ahogyan azt előtte már húszezer alkalommal begyakorolta.
De aznap éjjel Júliában csak érzések és sejtések, a valóság más és más módozatai kavarogtak, dobálták a testét, gyűrték a lepedőjét. Nem adatott meg számára a nyolcórányi halál könnyű menedéke. Végre elérkezett a reggel, Júlia kitépte magát a nem alvás és nem ébrenlét posványából, és kiment a konyhába kávét főzni. Reggelit készített, a férjét munkába indította, a gyerekeket felöltöztette és tisztába tette. Józanul fölmérte fia és lánya jó és rossz tulajdonságait, két oszlopba rendezte őket, majd nekilátott ez utóbbiak módszeres kiirtásának.
 

Vissza a tetejére