Az utolsó gép nyugat felé
Gyorsan közeledtek. A gépraj mögött a légelhárító lövegek tucatnyi fekete felhőcskéje jelent meg az égen. Mintha zsinóron húzták volna a robbanófellegeket: végigsétáltak az alakzaton, és egy gépet felgyújtottak. Egy másik is találatot kapott, de égve is tovább repült egy ideig. Még el sem oszlottak a füstpamacsok, amikor ellenséges vadászgépek csaptak le rájuk. A kaotikus légi harc jó, ha tíz percig tartott, miközben újra és újra ugyanaz a kép töltötte be az eget: egy lángnyelv, magasba emelkedő füst és zuhanó gép.
– Készüljenek, vendégünk érkezik! – adta ki a főhadnagy a parancsot, le sem véve szeméről a távcsövet, amikor az izgatott darazsakként cikázó vadászgépek közt apró lepkeként lebegő kétüléses futárgép megbuktatta az orrát, és a leszállóhelyet megcélozva ereszkedésbe kezdett. Ketten vették üldözőbe. Az egyikkel egy kísérő vadász végzett, pilótája, önmagát feláldozva, hulló falevélként csapott le rá, a másikat a leszállóhely körüli házakra telepített légvédelmi gépágyúk szedték darabokra. Az apró gép a birodalmi repülőgépipar egyik figyelemre méltó terméke volt, rövid fel- és leszállópályákra tervezték. Ennek ellenére a főhadnagy úgy látta, hogy a pilótának minden ügyességére és tudására szüksége volt, hogy az egyenetlen talajon orra ne bukjon a gép. A repteret egy emeletes házaktól körülvett park helyén alakították ki, arra az esetre – ami aztán az ostrom első hetében be is következett –, ha az ellenség elfoglalja a város peremén lévő reptereket. A fákat és a bokrokat kivágták, földgépekkel egyenletesre gyalulták a terepet, hogy alkalmas legyen az utánpótlást szállító vitorlázógépek fogadására, amelyek hasznavehetetlen roncsai most félresöpörve, az egykori tér két hosszanti oldalán álló házak mellett tornyosultak.
– Isten hozta a fővárosban! – kiabálta a pilóta fülébe a főhadnagy.
Név, rang. A főhadnagy gyorsan túlesett a bemutatkozáson. Vele ellentétben a pilótának erre nem volt szüksége. A birodalomban mindenki ismerte. A propaganda imádta az apró, törékeny, szőke, kék szemű, széles mosolyú fiatal nőt, aki szívósságban még a légierő férfi pilótáin is túltett. Vadászgépeket és olyan szárnyas bombákat tesztelt, amelyeket több száz kilométerről lőttek ki az ellenséges városokra. Megjelenésében most is volt valami filmsztárszerű: fekete bőr pilótaruhát és csizmát viselt, garbónyakú pulóverrel, a nyaka köré fehér selyemsálat tekert.
– Üdvözlöm – biccentett a nő. – Kérem, vigyen azonnal a kancelláriára, a Vezérhez.
Bár semmilyen katonai rangot nem viselt, a főhadnagynak eszébe sem jutott, hogy ellentmondjon a parancsnak is beillő kérésének, vagy a küldetés céljáról érdeklődjön, mindössze annyira futotta a bátorságából, hogy megjegyezze, feltehetően rázós útjuk lesz.
– A környék nagy részét még mi ellenőrizzük, de az ellenségnek sikerült beszivárognia, és katlanokra szabdalni a város védelmét – magyarázta a harci helyzetet a tiszt. – Egyszóval el vagyunk vágva a kormányzati negyedtől. Csak az őrjárataikon keresztül juthatunk oda. Könnyen lehet, hogy harcba is keveredünk velük. Biztonságosabb lenne, ha megvárnánk, amíg helyreállítjuk az összeköttetést.
– Erre most nincs idő. Induljunk! – mondta válaszképpen a nő.
– Rendben – bólintott a főhadnagy, aztán még kiadott néhány parancsot, és intett az egyik katonának, hogy csatlakozzon hozzájuk.
– Kérem, menjenek el innen! Itt nők és gyerekek vannak! Ha az ellenség megérkezik, és katonákat talál itt, felrobbantja a bunkert.
– Nem megyünk sehova. Maga pedig fogja be a száját, és maradjon csendben – intette le a pilótanő az egyre csak jajveszékelő vöröskeresztes nővért, anélkül hogy hátrafordult volna.
Egy géppuska tüze, amelybe rövidesen más gépfegyverek, puskák és kézigránátok robbanásainak hangja keveredett, űzte le az óvóhellyé alakított pincébe a kis csapatot. Két őrjárat csapott össze a fejük felett. A civilek, akik egy szebb és boldogabb időben talán autogramért tolongtak volna a Vezér kedvenc pilótanője körül, most igyekeztek minél távolabbra, az óvóhely belsejébe húzódni mellőlük. A pilótanő rezzenéstelen arccal vette tudomásul pálfordulásukat, ami lassan a teljes lakosságot jellemezte.
– Azt mivel érdemelte ki? – törte meg a csendet a pilótanő.
A lépcsőfeljáró aljában, a sötétben álltak. Hallották, ahogy felettük egyre csak dörögnek a fegyverek. A levegő szinte megdermedt a pincében, csend borult a helyiségre. Még a nővér is abbahagyta a jajveszékelést. Mindenki lélegzet-visszafojtva várta, hogy kinek a javára dől el a fenti küzdelem.
– Ezt? – pillantott le a főhadnagy a nyakában lógó kitüntetésre. A Vezér elrendelte, hogy a tisztek a „végső összecsapásban” a harctéren is viseljék a kitüntetéseiket, ezzel is lelkesítve a vezetésükre bízott csapatokat.
– Maga nagyon bátor férfi – mondta a nő, miután a főhadnagy röviden elmesélte, hogyan maradt magára egy páncéltörő állásban, miként töltött, célzott, lőtt és semmisített meg egymaga egyetlen ágyúval tizenegy ellenséges nehézpáncélost.
– Köszönöm – mondta a férfi. – De ön sokkal inkább megérdemelné. Ennél jóval bátrabb és nagyszerűbb tetteket hajtott végre – próbálta ügyetlenül viszonozni a nő bókját.
– Ugyan – legyintett a nő, s bár elegáns fölénnyel igyekezett palástolni, de a főhadnagy figyelmét még az óvóhely félhomályában sem kerülte el az arcán átsuhanó szomorúság. Tudni vélte az okát: a Birodalmi Légierőnek még akkor sem lehettek nők a tagjai, ha olyan remek pilóták voltak és olyan bátor, merész tetteket hajtottak végre, mint ő. Még ez a nő sem érdemelhette ki minden katona álmát, a Birodalmi Kereszt első fokozatát. Ezen a szabályon még a Vezérnek sem volt hatalma változtatni.
– Én csak annyit akartam mondani, hogy ha valaki, akkor… nos, ön biztosan kiérdemelte már… többször is – mentegetőzött, és gabalyodott bele a mondanivalójába a főhadnagy.
Amikor a nőre pillantott, szerette volna leharapni a nyelvét.
– Köszönöm, főhadnagy, de egészen jól megvagyok a kitüntetése nélkül is – mondta türelmét vesztve a pilótanő.
– Bocsásson meg.
A harci zaj alábbhagyott. Minden szem a lépcsőlejáróra szegeződött. A főhadnagy megmarkolta a fegyverét, de végül nem kellett használnia. Az ellenség helyett az óvóhely bejáratánál őrködő katona jött le a lépcsőn:
– Elmentek. Úgy látom, hogy szabad az út.
– A győzelem után újjáépítünk mindent, az egész várost. Minden egyes épület ugyanolyan szép lesz, mint régen. Meglátja, észre sem veszi majd, hogy itt valamikor harcoltak.
A kancellária épülete előtti téren álltak. A hely csatatérre emlékeztetett: tele volt hatalmas bombatölcsérekkel, szobrok roncsaival és gyökerestül kifordított fákkal. Maga a kancellária sem festett különbül. Ez az egykor impozáns épületegyüttes most romokban hevert, tűz marta, kormos falain vakon meredeztek a hatalmas ablakok; sűrű fekete füst szállt fel belőle.
Talán a Vezérrel való közelgő találkozás izgalma tette, de még a pusztulás apokaliptikus képei sem kedvetlenítették el a nőt. Bunkerbeli rosszkedvének nyoma sem volt. Áradt belőle az energia és a vitalitás, mint a filmhíradóban, amikor egy-egy hőstette után nyilatkozott. A főhadnagy sajnálta és egyben csodálta is ezért: a világa, amelyet még most is istenít, a szeme láttára omlik össze, de ő egy fikarcnyit sem veszített a hitéből. Öt éve, amikor a főhadnagy tizennyolc évesen belépett a párt hadseregébe, még ő is hitt a Vezér ígéretében, a végső győzelemben. De mindez már a múlté volt, hitét elnyelték a kelet végtelen síkságai, ahol télen a hideg, nyáron a lüktető forróság uralja a terepet, és töri, zúzza, morzsolja apró darabokra a testet, mint a sivatag a követ. Egyedül a családjának és a túlélés ösztönének köszönhette, hogy megmenekült ebből a földi pokolból.
– Sajnos, nem tudom, hogy milyen volt a háború előtt. Én már csak így láttam.
– Nem járt előtte a fővárosban?
– Nem – felelte a főhadnagy, aztán megemlítette egy vidéki kisváros nevét, ahol született, majd nevelkedett.
– Ezek szerint a családja ott él.
– Igen.
– Gyerek?
– Kettő.
– Helyes. Legyen rájuk büszke. A családok adják a birodalom életerejét – idézte a Vezér egyik kedvelt mondását a nő.
Ragyogó karriert befutó diplomata férjével három gyerekük volt. A képes újságok gyakran írtak róluk.
– A család fontos dolog, főhadnagy – folytatta rövid szünet után a nő. – Végső soron mindent miattuk csinálunk. Maga is így gondolja, nem?! – pillantott a főhadnagyra.
– De igen.
A Vezér bunkere, vagy ahogy hivatalosan nevezték, az Erőd, a kancellária épülete alatt húzódott, elő- és mélyerődre tagozódott. Az előerőd folyosóját gázbiztos zsilipkapuként funkcionáló, nehéz acélajtó zárta el a mélyerődtől, amely egy szinttel lejjebb helyezkedett el. A főhadnagy idáig kísérhette a nőt.
A főhadnagy szeme csak lassan szokott hozzá a búra nélküli égők vakító fényéhez, amely visszatükröződött a csupasz, fehér falakról. Minden olyan kicsi volt – elszomorítóan, befejezetlenül, méltatlanul kicsi. A Vezért mindenütt körülvevő pompát itt, a pokol tornácán már csak a padlót borító vörös szőnyeg és néhány, a kancelláriáról lehordott bútor idézte. Követek, miniszterek és csatlós államok vezetői helyett most fáradt, mocskos katonák nyúltak el vagy aludtak ültükben az arannyal futtatott, gazdagon díszített fotelekben; konzervek, lőszeresládák, ételmaradékok borították az intarziákkal díszített dohányzóasztalokat. A bunker építési munkálatai túl későn kezdődtek, így még nem száradt ki teljesen. A padlózatban és a falakban rekedt nedvesség miatt dohos szag terjengett. Minden a halálról szólt, a mulandóság, a vég és a vereség szelleme kísértett, minden arc elgyötört és szürke volt.
A főhadnagy két tiszt mellett talált magának helyet. Hozzá hasonlóan mindketten a párt hadseregének tagjai voltak, de az egyenruhájuk arról árulkodott, hogy vele ellentétben nem harcoló egységnél szolgálnak. Az ezredes és az őrnagy, ügyet sem vetve az újonnan érkező tisztelgésére, baljós beszélgetésbe merült a jövőjükről.
– Bent már osztják a méregkapszulákat – bökött a fejével az ezredes a mélyerődbe vezető lépcsőt elzáró acélajtóra, ahol a Vezér és közvetlen környezete élt az ostrom kezdete óta. – Az orvos azt állítja, hogy azonnal végez az emberrel. Felesleges szenvedés nélkül. Egy sóhajtás, és kész.
– Gondolom, mi nem kapunk belőle.
– Nem, az csak politikusoknak jár. Tőlünk elvárják a katonás véget.
Az ezredes pisztolyt formált a kezéből, és a halántékához emelte.
– Azok után, amit az ellenségről hallottam, nincs is más választásunk – mondta az őrnagy, bár látszott rajta, hogy nagyon is ragaszkodik az élethez.
– Kibaszott gazfickók. Rohadt, kibaszott gazfickók – mormogta reményvesztetten az ölébe ejtett ökleit bámuló ezredes.
A főhadnagy nemcsak hallotta, de látta is, hogy az ellenség miként szórakoztatja magát a párt hadseregének foglyul ejtett katonáival. Tűzforró vízbe mártották a fogoly kezét, amíg el nem fehéredett. Aztán körbevágták a csuklón a bőrt, és lehúzták, mint egy kesztyűt, csak azután lőtték tarkón – feltéve, ha szerencsés volt az illető, és előtte nem vágták ki a heréit.
– Engem élve nem kapnak el – emelte fel tekintetét az ezredes, de a hangja nem volt túl meggyőző.
– És maga? – fordult a főhadnagy felé a hozzá közelebb ülő őrnagy.
– Én?
– Maga mit gondol a dologról?
A főhadnagyra úgy hatott a kérdés, mint egy áramütés. Összeszorult a gyomra, de ebből semmit sem mutatott. Egy ideje már úgy élt, mint egy robot: ment, ahová küldték, vezette az embereit, és harcolt éjjel-nappal. Tulajdonképpen még örült is neki, így nem maradt ideje a saját sorsán töprengeni.
Mielőtt bármit mondhatott volna, a két tiszt felpattant, és tisztelgett.
A nő állt mögötte. Sápadt volt, az arca fagyos.
– Uraim – fogadta a nő egy biccentéssel a két tiszt köszöntését, aztán szó nélkül elindult a kijárat felé.
– Vigyázzon magára, ezúttal nem lesz vadászkísérete.
Az indulásra kész gép mellett álltak.
– Nem számít – pillantott fel az égre a nő. – Felhős az idő. Ilyenkor nem szállnak fel az ellenséges gépek.
– És maga hogyan fog repülni?
– Én már hozzászoktam, hogy ha kell, vakon repüljek.
Most ugyanolyan kemény és elszánt volt, mint amilyen a megérkezésekor. Egy igazi tigris.
– Hát akkor nem maradt más… – köszönt el a főhadnagy, de a nő közbevágott.
– A főnök a fővárosban marad – nézett jelentőségteljesen a tisztre.
Mindketten tudták, ez mit jelent: a Vezér öngyilkos lesz.
– Főhadnagy, magának mik a tervei?
– Maradok.
– Miért nem jön velem? Ha az esküje miatt aggódik, akkor közlöm magával, hogy a Vezér az Erődben már mindenkit felmentett a szolgálat alól.
– Hová mehetnénk még innen?
– Nyugatra, ott folytatjuk tovább a harcot. Még nem adta fel mindenki. De ehhez olyan bátor katonákra van szükségünk, mint amilyen maga.
– Már eleget harcoltam.
– A város legkésőbb hetvenkét órán belül elesik – győzködte tovább a főhadnagyot a nő. – És tudja jól, hogy a magafajtának nem kegyelmez az ellenség.
– Tisztában vagyok vele.
– Nem akarja viszontlátni a családját? Gondoljon a gyerekeire! – játszotta ki az utolsó aduját a nő.
A válasz rövid csend után érkezett:
– Meghaltak.
– Mindenki?
– Igen – bólintott. – Az egész családom. Fél éve, egy szőnyegbombázásban.
Hosszú másodpercekig csak a távoli ágyútűz morajló hangja hallatszott.
– Sajnálom – emelte fel végül a fejét a nő.
– Ideje indulnia – pillantott fel az égre a főhadnagy. – Lassan kitisztul.
A súlyos, fekete felhők között felsejlett a nap.
– Azt hiszem, igaza van.
– Azért szeretném, ha valamit mégis elvinne magával.
– Mi lenne az? Egy üzenet?
– Nincs kinek üzennem – rázta meg a fejét a főhadnagy. – De itt van ez.
Levette és a nő nyakába akasztotta a kitüntetését.
– Maga nagyon bátor nő, igazán megérdemli – emelte tisztelgésre a kezét.
A nő megremegett, de szólni már nem maradt ideje. Robbanások rázták meg a levegőt, az ellenség a reptér körüli házakat lőtte, néhány aknagránát a kifutópályán robbant, veszélyesen közel a géphez.
– Induljon!
A főhadnagy kiáltása kirántotta a nőt a helyzet fogságából.
– Minden jót – súgta a főhadnagy fülébe, miután megragadta a férfi kezét, magához húzta, és átölelte.
A gép könnyedén szakadt el a földtől, és a rövid kifutópálya ellenére is gond nélkül elkerülte az összeütközést az egykori park végén álló emeletes házakkal. Tett egy kört a reptér felett, és búcsúzásként megbillentette a szárnyait. A főhadnagy megvárta, amíg eltűnik a felhők közt, csak azután nyitotta ki a tenyerét: egy fémkapszula volt benne.
Vissza a tetejére