Eső - irodalmi lap impresszum

Szentendrei elégia


Tudom, valahogy, valahol majd beszámíttatik,
hogy a csendes estéken, elalvás előtt, mindent, amit
imádkoztam, gondoltam, mondtam, tettem itt,
 
tudnak már, akik meghaltak, és tudni fogják, akik éltek.
Nem sáros már erre semmi, pedig arccal a télnek
fordultunk rég, s nincs, akit ne rágna valami titkos féreg.
 
A homokos föld, ahonnan jöttem, beissza mind a vizeket,
nem kőszíve van, egy tengerszem-szív őrzi azt a hideget,
ami régi korok sajátja. Bőrén akác és fenyő: nehéz-nehéz viselet.
 
Elhagytam, és visszajárok: se itt, se ott már nem vagyok.
A Duna vonul párnám alatt, dél felé egy híd ragyog.
Nincs hajóm, de van lapátom. Megyek hát gyalog.
 

Vissza a tetejére