Budapest-dal


Hidak alatti örvény arcán
nevető holdszáj, vízbe esve,
távolodó hang öblös mélye,
kariatidák pillérteste –
 
Se földön már, se égen,
sose lesz újra régen.
 
Budapest éjjel, nyári álom,
huzatos lépcsők, ablakfények,
idegen házak, sokszor látott
filmből az arcok visszanéznek –
 
Se földön már, se égen,
sose lesz újra régen.
 
Hova mennél el, hogyha mennél,
hova is szöknél önmagadtól?
Üres utcákon jár az emlék,
csenevész fák közt szél barangol –
 
Se földön már, se égen,
sose lesz újra régen.
 
Rohanó felhők hátterével
hajnali templom fénylő tornya.
Láttam a várost zúgni ébren,
galamb repült egy kőszoborra –
 
Se földön már, se égen,
sose lesz újra régen.
 
Láttam a várost hömpölyögni,
vízben álltak az utcalámpák,
zsákok a veszteglő hajókon,
szemetes parton széttört rámpák –
 
Se földön már, se égen,
sose lesz újra régen.
 
Láttam a várost téli estén,
hajnali fagyban a hókotrókat,
tompa fehérben kék fény forgott,
hamuszín arcok járdát szórtak –
 
Se földön már, se égen,
sose lesz újra régen.
 
Láttam az utcán fél pár kesztyűt,
integetett egy ágra húzva:
isten veletek, minden eltűnt,
visszajön egyszer élni újra,
 
de se földön, se égen,
sose lesz újra régen.
 
 

Vissza a tetejére