Kő kövön
Nem tudom, hol vagyok,
hogy honnan hová értem,
februárban valahol
bűnbocsánatot ígértek,
s most lám, mi lett,
amit élek, egy másik élet.
Nem ismerem fel magam,
és nem ismerek fel mást,
sem a házat, sem a lakást.
Holott itt éltem ki tudja
hány napot, hány évet.
Egy város, egy ország,
minden megváltozott,
vagy csak én lettem más,
felépültek a romok,
senki nem emlékszik,
hogy harcok, ostromok.
Öreg vagy már, gondolod,
az idő kivette belőled, ami fáj,
nem kell a vár, nem kell a lekvár,
csak attól félsz, a szavatosság
lassan, de biztosan lejár.
Nem vagy már önmagad,
a bűneid kifakadtak,
mégis rettegsz attól,
ami még rád vár.
Kő kövön marad,
belőled kiloptak mindent,
nincs melletted isten
s jószerével ember sem.
A falnak veted a hátad,
hideg, de megbízható támasz.
Bűneid elvette, és ami maradt,
majd elveszi az utolsó órán,
a sok hazugság nem ránt
magával a mélybe,
ahol talán a pokol tüzei égnek.
Szabad leszel végre,
csak az a baj, hogy nem leszel,
s a te szemed már nem néz
se földre, se égre.
Vissza a tetejére