„A múlt nem emlék, hanem feladat” (Ferdinandy György: Könyv a világ végén)
Ferdinandy György: Könyv a világ végén. Magyar Napló Kiadó, Bp., 2020
A napokban került a szemem elé a Facebookon egy ki tudja mióta keringő angol cikk az utolsó első világháborús amerikai veteránról. Lám, a kibertérben is őrződnek foszlányok az emberiségen több mint száz éve átgázoló pusztításról és annak hatásairól. A sokadik generáció is megszületett Európában, amely csak a történelemkönyvekből ismeri, ha egyáltalán ismeri az azt a háborút lezáró, a kontinensünk életét mind a mai napig meghatározó igazságtalan versailles-i békét, amelyből aztán a második, a korábbinál is nagyobb pusztítást végző világégés is származott.
Mennyi idő kell ahhoz, hogy egy háborút átélt nemzedék regenerálódjon? Egyáltalán ki lehet-e valaha gyógyulni a háború okozta sebekből, amik nemcsak testiek, de lelkiek is? És mi van azokkal, akiknek kiszolgáltatott gyermekként kellett átélniük a szülők, a nagyszülők, rokonok elpusztítását, megnyomorítását, a családi fészek megsemmisítését? Hogyan lehet felnőni, egyáltalán élni ezzel a múlttal?
Ferdinandy György ahhoz az apátlan nemzedékhez tartozik, amelyiknek csak néhány felhőtlen kisgyermekév jutott, hogy anyagi és lelki biztonságot nyújtó családjában megtapasztalja a két világháború közötti békeéveket, hogy aztán ezzel az útravalóval bírja ki magát a világégést, az azt követő rettenetes ötvenes éveket, majd a forradalom után a több mint harmincéves emigrációt, és a máig tartó, kétlakisággal sújtott rendszerváltozás utáni időszakot.
A nyolcvanöt éves író legújabb kötetének borítója is sugallja, hogy az az összegzés szándékával született. A cím, Könyv a világ végén, többszörös asszociációt hív elő, hiszen térben és időben is gondolkodhatunk. Ferdinandy, az emigráció során a szülőház origójától messze kerülő, hontalan író, népmesei fordulattal élve: az Óperenciás-tengeren is átkelve a világ végére ment. És a másik dimenzióban is megélte több korszak végét; a békeidőket fölzabáló háborút, amelyben a biztonságot, otthonosságot jelentő nagyszülői házzal együtt nagyszüleit is elpusztította egy bombatalálat, vagy amikor a koalíciós éveket követően a polgári élete is megszűnt, és deklasszált elemként tengődik az ötvenes évek Magyarországán. Sokáig tartana felsorolni a kötetben felvillantott végeket, váltásokat. A borító beszédes fotója mindezt átlényegítve foglalja össze. A súlyos hangulatú, egymásba nyíló, kormos falú termek ajtókeretei egyfelé, a kép közepén fehérlő téglalap felé irányítják a tekintetet, egy végső ajtó (kijárat?) felé, amiről talán azt lehet reménykedve gondolni, hogy egy másik, egy jobb világba vezet. Ferdinandy már látja ezt a fénylő, keretbe foglalt újabb dimenziót, amelynek kapujáig kíséri prózakötetének olvasóját.
A fejezetek három különböző műfaji egységre osztják a könyvet. Az első, a Séta a hegyen, a gyerek- és kamaszkorra való visszaemlékezések szépprózai csokra. Ezek a rövid írások már más novelláskötetekben megjelent életmozzanatokkal átszőttek, de most más regiszterben szólnak. A kötetnyitó novella is ilyen, Csini és Csuli története, a front elől menekülő kárpátaljai rokonok által hozott kis puliké, amelyek sorsa összefonódott a gyerekkor legborzalmasabb emlékeivel. Egy korábbi változat a 2015-ben megjelent Álomtalanítás című kötetben is helyet kapott, ám abban a kiskutyák a valaha színes és gazdag kultúrájú elcsatolt országrészek mementói, míg a mostaniban inkább a személyes történelem, a személyes veszteséghez kapcsolódó emlékek megjelenítői. Az öt évvel ezelőtti kötet a hosszú évtizedeket emigrációban töltő írónak a hazatalálás illúzióival leszámoló írásait fogja össze. A mostani kötet más fénytörésben láttatja ugyanazokat a történetmozaikokat: a narrátori megközelítés sokkal szikárabb, éppen ezért sokkal súlyosabb, ám mégis lírai. Az olvasónak az az érzése, hogy Ferdinandy ott ül mellette, és mesél, mesél, méghozzá a prózavers határát súrolóan. Kihagyásokat, sűrítéseket alkalmaz, a mondatok ritmusosan kopognak, olykor még rímel is egyik-másik szó. Egy-egy részletet akár prózaverssé tördelhetnénk:
„Tizenöt éves voltam, nem kevés tapasztalattal
a hátam mögött. A világháborúban
a nagyszüleim elpusztultak, apámat
nyomorékká verték a nyilasok.
Osztályidegen lettem,
ki tudja, miért.” (Kegyetlen kamaszkor, 95)
A családi tragédiát megírta máskor is. Apja és anyja történetének külön-külön kötetet szentelt, hiszen a gyereknek mindkettőjüket magában kell hordozni, nemcsak a gének okán, hanem a lelki béke megtalálása miatt is. Az Üzenetben egy a kezébe került megsárgult apai feljegyzés kapcsán tör fel az emlék, de most már apaként nem csak a fiúi perspektívából látja a helyzetet. Érzi az utolsó szavak jelentőségét, amit egy szülő búcsúzóul üzen gyermekének, amikor az nem lehet vele. Ez a legfájóbb a gyereknek, de sejteni lehet, a szülőnek is. Ma, amikor a világ szinte bármely táján élhetünk, bárhová utazhatunk, ugyanolyan nagy az esélye az egyedül bevégzett életnek, mint korábban, amikor a diktatúra karanténja működött.
Az, hogy két feleségtől is remélt családot, hogy gyerekei különböző kontinenseken keresik boldogulásukat, elbizonytalanítja: milyen apa is volt ő?, miközben ököllel kellett kiharcolnia az egzisztenciáját az idegenben. Az előszóban tömören fogalmaz a gyerekeiről: „három kontinensen élnek: rég elfelejtették a magyar szavakat. Én, az apjuk már csak az anyanyelvemen tudom kifejezni magamat. […] Hogy megértsék, ezt az üzenetemet is le kell majd fordítanom.” (Előszó, 5)
Ferdinandyn kívül nagyon sokan érezhetnek hasonlóan ugyanezen okok miatt. Az egyedit úgy sikerül elmesélnie, hogy abban az olvasó magára ismer, átérzi a saját nyomorúságából ismerős helyzeteket.
De nemcsak a szűken, máskor tágan értelmezett család, hanem barátai, ismerősei, szerelmei és azok sorsa is beletartozik abba körbe, amely az egykori otthont, az elhagyott és később nagy nehezen megtalált hazát jelentik számára. Megírja, megénekli az első csókot, a lányt, akihez az első szerelmes vers íródott, s aki élete végéig visszavárta.
Az első fejezet írásai az apától örökölt asztalnál születnek, de a kissé hatásvadász kép ellenére is szikárak. Pontosak a jelzők, és csak módjával adagoltak, a mondatok sem hosszabbak vagy rövidebbek a kelleténél. Viszont mindig adódik egy mozzanat, ami az addigi földhözragadt, konkrét történetet megemeli, általánossá és már csak az érzékszervek memóriája által megfoghatóvá teszi. A kannibálok földjére keveredett Zsák bácsiról szóló novellában is ez történik, amikor az óhazából száműzött két férfi utoljára beszélget egymással: „– Tudod, mi hiányzott? – kérdezi hirtelen. A tücsökciripelés.” Ezt már a lelki füleinkkel halljuk, és lassan a fehér fényű ajtónyílás felé fordítjuk figyelmünket.
A Forgácsok című fejezet olyan rövidke írások összessége, amelyek az írónak a közéletről, az irodalmi viszonyainkról szóló mondanivalóját tükrözik, és amelyet egyszerűen képtelen nem elmondani. Ferdinandy prózáját mindig is jellemezte ez a felelős írói magatartás. Legfontosabb üzenete, fél évszázad külhoni irodalmi létezés után az irodalmi élet notabilitásainak szól: felismerni az értékes irodalmat, és azt a világ számára megismerhetővé tenni, mert bizony nem mindig az arra legérdemesebb kortársak műveire vetül nemzetközi figyelem. Ennek persze, ahogyan arra utal is, a piciny haza irodalmi életének árokásói az okai. „Mit fordítsunk le a nagyvilág olvasóinak? Hát nem a nyugati mintákat majmoló utánérzéseket! Inkább olyan történeteket, amiket csak mi tudunk megírni, itt a Kárpát-medence alacsony égboltja alatt.” (119) Józan meglátása szerint mindkét oldalon találunk kiváló szerzőket, akiket fordítani kötelesség. Ő is ezt az általa „ablaknyitogatásnak” nevezett tevékenységet végzi évtizedek óta, amikor maroknyi társával spanyolra ülteti a látóterébe kerülők (fiatalságuk, vidékiségük vagy más miatt az irodalom perifériáján lévők) munkáit.
De figyelmeztetően szól egy sereg más ügyben is, főleg társadalmi, környezeti kérdésekben. Súlyos szavai nyugtalanítóak: „[A]z ógörög demokrácia nem hozott megoldást kétezer év alatt. A tudatlanság legyőzhetetlen.” (126) Egy az életnek búcsút intő, megkeseredett öregember szavai lennének ezek? Nem gondolnám, mert politológusok, társadalomkutatók is hasonlóan vélekednek.
Egy másik megjegyzés: „Nekünk, a gazdag világ polgárainak pedig meg kellene tanulnunk szerényen élni. Micsoda utópia!” (126) Szövegeiből jól látszik, hogy nem részrehajló, mindig reálisan, két lábbal a földön állva szemléli és próbálja elemezni akár a régmúlt, akár a jelen eseményeit: „Idestova fél évszázada próbálom megértetni (…) honfitársaimmal, hogy mi fán terem az, amiben benne élek, a »művelt Nyugat«. A gyarmatbirodalmak haszonélvezői, akik módszeresen kirabolták az úgynevezett harmadik világot, és most ránk szabadítják ezt a megnyomorított embertömeget…” (129). De az ’56-os forradalom kapcsán indirekt módon, saját bevándorlói tapasztalataira támaszkodva olyan magasztos eszmékről is ír, mint a szabadság, amiről oly sok művész, filozófus, politikus megnyilvánult már: „A helyzet 1956-ban megváltozott. Először a forradalom napjaiban, majd amikor az úgynevezett »szabad világba« kerülve észrevettem, hogy az értelmetlen szabadság sem jobb, mint volt a szabadság hiánya a vasfüggöny mögött.” (132) Szárazon koppannak ezek a tömör mondatok. Ferdinandynak a jövőről is van képe, ám az disztópiaként tárul elénk: „Mert, hogy ne legyenek illúzióink: lesz még itt természeti csapás. Mintha már érezném is az előszelét!” (139) Erre felel a Forgácsok XVI., az USA egyik rehabilitációs intézetében, az idei epidémia alatt született írása: „Vadkacsák úszkálnak a tóban. Trópusi csendélet: teknőcök, krokodilusok. Ezek túl fognak élni minket.” (157)
Az utolsó fejezet Dolgozatok címmel tárgyalja azt a témát, amely egész életrevaló írói feladattal látta el Ferdinandyt. Az ’56-os emigráció kezdetén még a francia nyelven való írás foglalkoztatja, aztán rá kell döbbennie a trópusokon töltött évek alatt, hogy csak a magyar nyelv mentheti meg őt nemcsak íróként, hanem magánemberként is. Szerzőnk negyven éven keresztül volt része a nyugati magyar irodalomnak, s ezek a tanulmányszerű írások az ’56 után kinn rekedt és idegenben alkotni kényszerült korosztályt mutatják be, amely kinti megítélését és saját tapasztalatait tekintve is nagyon különbözik a korábban emigrált magyar írókétól. A szocialista országból jött menekültek a hazai viszonyokról friss benyomással rendelkeztek, és másról akartak beszélni, mint a második világháborús migráns írók, akik sokszor faji és társadalmi előítéletekkel voltak terheltek. Ugyan a forradalom emlékét Ferdinandy generációjának tagjai is cipelték, mégsem tudtak nyíltan írni róla sokáig. Hogy miért? „A művészi megfogalmazáshoz – úgy látszik – még a történelmi távolságnál is nagyobb távlat szükségeltetik.” (177)
Történelmi távlat még a másokhoz való viszonyunk megváltozásához is szükségeltetik. A kötet utolsó írásában a megbékélés hangján szól, és hálával gondol a szívszorítóan gőgös magányban, visszhangtalanul alkotó író, történész nagybátyjára, Ferdinandy Mihályra, akivel sosem volt felhőtlen a viszonya, a száműzetés évei alatt sem, amikor ugyanazon a trópusi szigeten éltek közös sorsban, mindössze heten magyarok, távol hazától és családtól. Élete alkonyán tudja csak igazán átérezni a generációkkal előtte járó rokon, Don Miguel helyzetét.
Vajon nekünk, az újabb nemzedéknek, módunkban áll-e majd történelmi távlatból áttekinteni korunkat és kapcsolatainkat? Mint mondják, ’56 után a pandémia hozta el újra a történelmet. A társadalmunk meghatározó élménye és tanulsága lesz majd ez, amiről fél évszázad múltán talán nagyregények születnek, ha lesz, akinek meséljünk, és akikre tapasztalatainkat hagyományozzuk.
Vagy igaza lenne Ferdinandy Györgynek, hogy A könyv a világ végén az emberiség jelen történelmi szakaszának egyik végső irodalmi megnyilatkozása, mert az ilyesfajta narratívára a jövőben nem lesz igény?
Vissza a tetejére