Eső - irodalmi lap impresszum

Tündérbogár az Alibánfa–Bocfölde-meccsen (Maros András: Két-három dán)

Maros András: Két-három dán. 21. Század Kiadó, Bp., 2020
 
Az alsó osztályú futballmérkőzéseknek összehasonlíthatatlanul egyedi hangulatuk és aurájuk van. Kívülről, belülről egyaránt. Utóbbit onnét tudom, hogy majdnem harminc évvel ezelőtt magam is labdába rúgtam egy ilyen eseményen. Eredetileg azért mentem ki a Pest külvárosi részében, Hruscsov-panelből épült házak között megrendezett meccsre, hogy megnézzem egy egyetemi haveromat, aki akkortájt épp egy frissen alapított csapatban játszott, a hazai futballbajnokságok legalsó szintjén, abban a deklarált reményben, hogy idővel följebb kapaszkodnak onnét. Amikor megérkeztem, kiderült, hogy nincsenek meg tizenegyen, úgyhogy gyorsan a kezembe nyomtak egy agyonmosott, színét vesztett, leginkább kiskamaszokra méretezett 11-es számozású mezt, és pár perccel később a torkomban dobogó szívvel én is kifutottam a többiekkel együtt a zöld, vagyis inkább napszítta, sárgászöld gyepre. Egyébként nemcsak a balszélső nem jött el, akinek a posztjára betettek – még jó, hogy ballábas vagyok, kétballábas –, hanem a kapus se, aki helyett pedig egy olyan srác volt kénytelen beállni védeni, aki rendesen a mezőnyben szerepel. Meg is mondta, hogy a védők nagyon figyeljenek, mert amit az ellenfél kapura lő, az be fog menni. Igaza lett.
            Két lényegi dolgot tanultam meg a labdarúgásról azon a meccsen. Az egyik, hogy kilencven perc borzalmasan hosszú idő, és a futballpálya elképesztően nagy. Lógott a belem, a második félidőre már nem bírtam futni, úgyhogy hátraküldtek inkább balhátvédnek, nem mintha ott is sokat segítettem volna. A másik dolog, amit kitapasztaltam, az volt, hogy ha fölrúgnak, tényleg tud fájni: nagyot esel, és a talaj se puha. A csapatok nevére már nem emlékszem, arra viszont igen, hogy partjelzők nem lévén, a nézők mondták, vagyis kiáltották be a lest, és a játékvezető más esetekben is leginkább az ő ítéletükre hagyatkozott. Nézői egyébként kizárólag az ellenfélnek voltak – a mieinknek én lettem volna, egy szem magam, de hát az is másként alakult –, azt pedig megint csak nem tudom, mennyi lett a végeredmény. A házigazdaként pályára lépő ellenfél sok gólt rúgott, mi, a vendégcsapat, keveset – ha egyáltalán.
            Falvakban egy ilyen mérkőzés a fentieken túl speciális közösségi esemény. A falusi futballpálya többnyire rudakból összetákolt kerítéssel van körbevéve, arra támaszkodva gyűlik össze a közeli mini ABC-ben beszerzett sörrel és szotyival fölszerelkezve a település apraja-nagyja, fiatalok és öregek, szépek és csúnyák, nők és férfiak, és az esetleges haragot, sérelmet, civódást másfél órára félretéve egyöntetű lelkesedéssel biztatják a fiaikat, akiket mindenki személyesen ismer a közértből, a postáról, a gépállomásról vagy a szomszédból. A vidéki alsó osztályú meccsek eme aurája a nagyvárosi ember szemszögéből nézve már-már romantikába hajlik. Nemrégiben fotókkal gazdagon illusztrált könyv is megjelent ezekről az úgynevezett hátsó füves pályákról (valahogy a falvakban is a centrumon kívülre esnek), s arra is emlékszem, amikor Maros Andrással lelkesen lapozgattuk a sportújság vidéki alsó osztályú meccsekről írott tudósításait. Nem lepődtem meg tehát, hogy új regényének hőseit ő is elkalauzolta egy ilyen eseményre.
            A történet a járvány előtti időkben játszódik, amikor még nyugodtan és nem utolsósorban olcsón lehetett szerteszét a világban ide-oda utazni. Egy interjúból kiderül, hogy Maros sokáig dolgozott a regényen. 2014-ben irodalmi ösztöndíjjal egy hónapot Dániában töltött, föltehetően akkor született meg az ötlet, és onnét ered alapos dániai hely- és kultúraismerete is. A sztori szerint három ifjú dán cimbora – legalább egyszer írjuk le a nevüket: Magnus, Mikkel és Søren – Magyarországra érkezik csapatni egy kicsit, ám egy idő után (bár ebben nincs maximális egyetértés közöttük) megunják a ragacsos asztalú budapesti romkocsmákat és a vastag combú bölcsészlányok sörízű csókjait, és elhatározzák, hogy megnézik a magyar vidéket is. Érdekes módon nem a nagybetűs Pusztát választják, mivel a hírek és a mindentudó net szerint a fővároson kívüli Magyarország megismeréséhez számukra legalkalmasabb terepnek az Őrség ígérkezik – az a térség, amelynek nevéhez hazai szemmel nézvést is nem kevés romantikus érzet párosul: az Őrség mint úticél kapcsán a leggyakrabban a lelassulást, a megnyugvást, a békét, a szépséget és a harmóniát szokták emlegetni a tuti tanácsokkal sose fukarkodó internetes oldalak. Az itt eltöltendő pár nap tehát pompásnak ígérkezik ifjaink számára. Szállást foglalnak egy Vöckönd nevű faluban (pandémia idején végképp párás szemekkel gondolhatunk az Airbnb aranykorára), aztán kezdetét veszi a kalandok sora, amit itt és most nem spoilerezünk el, maradjunk annyiban, hogy szerepel közöttük a zalai kirándulás és helytörténeti séta mellett – mint fentebb láttuk – szociológiai alapú futballmeccsnézés épp úgy, mint hirtelen föllángoló szerelem és erotika, összeveszés és baráti összeborulás, de verekedés, emberrablás, kifosztás, prostitúció és családi dráma is. Mi több kicsit az irodalom fílingjébe és az írás technikai ügymenetébe is belekukkanthatunk, mivel egyik dánunk, Magnus efelé is kacsintgat. (A befutott dán író, Thorkild Dideriksen alakja annyira erőteljesen van megrajzolva, hogy bevallom, rágugliztam, valós személy-e. Természetesen fikciós alak.)
Maros András prózájáról lejegyezték már (az is lehet, hogy én is valahol korábban), hogy a kortárs angolszász irodalom azon, többek között Nick Hornby által is képviselt vonulatával rokonítható, amely a könnyen olvasható nyelven megírt, humorban bővelkedő, fordulatos, ugyanakkor mindvégig a realitás határain belül maradó sztorizást helyezi előtérbe. Az effajta szövegek befogadását jócskán megkönnyítik a közérthetően megfogalmazott mondatok, a szokatlannak ható metaforák és szinonimák mellőzése, hétköznapi helyzetek és figurák plasztikus ábrázolása. Mindez azonban korántsem jelent afféle lefitymálni való lájtos irodalmat. Az olvasóbarátság érezhető előny, a humor gyakran iróniába és szatírába fordul, a részletgazdag helyszínábrázolások a hitelességet támasztják alá, a pergő párbeszédekből emberi sorsok rajzolódnak ki.
Ahogy ebben a regényben is. Változás a korábbi Maros-szövegekhez képest az, hogy a jelenetek meghosszabbodtak, a bekezdések is terebélyesedtek, a szereplők pedig olykor akár több oldalra is átcsapó monológokba kezdenek, amelyek a jellemek föltérképezésének lehetőségét mélyítik tovább. Jót tett az is a regénynek, hogy az időben is ide-oda kalandozunk. Nemcsak a Magyarországon eltöltött pár nap eseménytörténetét kísérhetjük végig, szinte órára lebontva, részletesen, hanem többször visszakanyarodunk a múltba, ami nem csupán az ok-oksági viszonyokat erősíti, hanem kitágítja a kereteket, nem utolsósorban pedig bővebb magyarázatot ad a figurák viselkedésére, és jobban megismerteti (és nem mellesleg megkedvelteti) őket az olvasókkal. A történetek láncolatából és a számtalan sztoriból így lesz valódi, élettel teli és burjánzó regény. A fő cselekmény igazából néhány mondatban elbeszélhető, ám a több irányba tartó és újra meg újra egymásba érő és gabalyodó mellékszálak, az időben és a helyszíneken való ide-oda csapongások – egyes kulcsjelenetek Dániában játszódnak – olyan regényvilágot teremtenek, amelyben lehet szemlélődni, nézelődni és megtapasztalni.
A kiadói marketing a Két-három dán kapcsán a barátság fogalmát helyezte előtérbe a könyv kampánya során. Maros András regénye azonban valójában nem csupán erről szól, hanem mindarról, ami bennünket körülvesz, és amiben mindnyájan élünk. Elvégre ahogy a szereplők, úgy mi is folyamatosan próbálkozunk, kalandozunk, ügyeskedünk, talpon akarunk maradni, élményekre vágyunk, leginkább meg arra, hogy sikeresek legyünk, és szeressenek bennünket. Maros jó emberismerő, és érezhető empátiával bír. Legsötétebb figuráit is úgy rajzolja meg, hogy láthatóvá váljanak esendő vonásaik. A Tündérbogár gúnynevű szereplőre se tudunk igazából haragudni, azután se, hogy sorra derülnek ki róla a csúnyábbnál csúnyább dolgok. Azon pedig, hogy a pesti éjszakában az egyik, mindaddig jámbornak és szelídnek hitt dánunk részegen összever egy magyar fiatalembert, megint csak nem csodálkozhatunk. Elvégre mindnyájunkban van több-kevesebb a rosszból és a jóból egyaránt, és a személyiség alakulása mellett a szituációtól is függ, mikor melyik oldalunk kerül előtérbe. Valahol erre világít rá leginkább ez a regény, talán az eddigi legjobb, ami Maros András tollából megszületett.
Egyébként Alibánfa nyert.

Vissza a tetejére