Darvasi László

Halhatatlanok

regényrészlet
 
Elfütyült néhány nap, rájuk szaladt a komisz, kegyetlen hideg, sütni kezdett a bádog. Szépen leszakította a mutatóujj bőrét, ha az rátévedt a csalogató, tompakék felületre. A szél sebzett. Lett egy derengő kék réteg a síkosan terülő hó fölött. Fehérre fagyott a rókadög, a nyest. Ő meg kereste a hadnagyot, lihegett utána, megbolondult, az az igazság, hogy igencsak elment az esze. Van az embernek fasza, és van lelke. Mind a kettő meg tud bolondulni. A faszát is szégyelli a férfi, a lélek meg azt csinál, amit akar. Ő ölni akart. Vért kívánt! Meglátta az embert, de azt a következő pillanatban el is nyelte a köd, a pára, a hó, a hideg. Az ott a Don folyó, meg van fagyva. Ott téblábolnak az oroszok, bujkálnak a szédelgő, csenevész nyírfák között, a fehér szüntelenségében. Ott, a nagy, cserepes háznál a németek állomásoznak, pattogás hallatszik, Beethovenre lőnek le embereket. Amott a munkára kötelezett zsidók toporognak, vitáznak, mint a hülye gyerekek. Hanem hogy itt volt ez az ember. Úgy nevezik, hogy Lehel, ez a becsületes neve. Hullt a hó, szakadt, kavargott ferdén, mintha idáig tolta volna a fagy rettenete, állt a semmiben egy gazdátlan ló. Majd nyilván meg lehet enni. Milyen érdekes, hogy van hidegebb hó, mint amit ismer. A hideg változatai. Ez a hideg itt hidegebb volt, mint a magyar, az alföldi vagy a pesti hó.
Lehel.
Így hívják. Ez a hadnagy pattogó, fürge kis ember volt, gyáva, mint a hígított szar, akármerre elfolyik.
Megtalálta egy kátránnyal lekent tetejű bódé mellett, szívta a mahorkát. Errefelé szegények laknak, olyan emberek, akik a morzsát is számolják. Orosz parasztok, akiknek a kéreg a tenyerükben gyémánt. Kámzsás, nehéz csizmás muzsikok, a szakállukra fagy a dara. Sokan a társai közül barbárokat mondanak. Disznóval, tehénnel, szárnyassal a házban, így élnek, különösen télen együtt szarnak az állattal.
Lehel hadnagy elpöckölte a csikket, szállt, mint a repülő csillag, egy világló folt, minden volt, semmi lett gyorsan. Ömlött a kicsi férfi szájából a lélegzet, gomolygott belőle a kibaszott félelem.
Hadnagy úr, figyeljen csak, megfogta a karját, de jó erősen.
Hogy micsoda?!, rántotta volna a hadnagy, de nem tudta elvonni a tagját.
Ha nem hagyja ezt abba, meg fog halni. Suttogott az arcába, mint egy füstölő, eleven parázs. Szétverik a kurva fejét a hadnagy úrnak, törésig verik, a velő sárgája takarosan mutat a szűz havon, tudja-e, remegve fagy meg.
Kiverem a fejedből az agyad, hát nem hiszed?!
Látszott, hogy a másik nem akarja elhinni ezt az atrocitást, képtelenségnek tartja, ide-oda szaladt a tekintete, megfúlt a nézése a hó fölött, de ha segítségért kiáltott volna, vagy ha szégyenszemre megalázkodik, az aztán végleg megtépázta volna a megítélését, milyen egy gyáva elöljáró az ilyen. Egy szar! Egy lófaszjóska! De hát egyedül hogyan intézze el? Kérdés maradt. Harmonika szólt a közelből, milyen érdekes hangszer, mindig dadog. A hegedű szél. A zongora eső. A trombita micsoda?
Szétbaszom a kurva fejed, ha meg lelövetsz, más bassza szét, érted?
Ezt mondta neki, rendesen, érthetően.
Egy tizedes katona, a Barát nevű faszi jégcsapokat tördelt a muzsikház eresze alól, talán beivott, mert hadonászott, kardozni akart velük, a kar nagyságú jégrudakkal. Árpád vezér! Mátyás király! Rákóczi! Recsegett alattuk a hó. Mindenki röhögött, aki csak látta.
Szétbaszom a kurva fejed, érted?
Ezt mondta megint a hadnagynak Lackó Sándor.
Még mindig markolta Lehel a karját. Kitapogatta a kezét, az ujjait. Többen vannak, ezt mondta neki, ennek az elcsöndesült, halálra rémült baromnak. Többen vagyunk. Ha vele bármi történik, ha neki baja esik, másnapra a hadnagy úrra gurul a teherautó, a szívére esik a lőszeres láda, az idáig hurcolt vassín töri szét a gerincét. Vagy eltűnik a fényes, lakkos, kibaszott csizmája. És akkor? Mezítláb hazamenni, ezer kilométer?! Hajaj, elég bajos lenne.
Ide figyelj, kisfaszom! Küldd ezt haza sürgősen.
A hadnagy tétován, de ellenkezés nélkül átvette a borítékot, meg sem nézte. Mit is nézett volna rajta. Félt, remegett, eltette.
Csak egy levél. Egy fiú írta, a kis hülye Nózi, tisztelettel, bólintott Lackó Sándor. Már nem él. Küldd haza, neked el fog menni, neked oda fog érni, ahová írták!
Most meg mit csinálsz?, és már húzta volna vissza a kezét, vinnyogott a hadnagy úr.
Poros havat fújt az arcukba a szél, az a Barát a muzsik házánál térdre esett. Röhögött, eljátszotta, hogy szíven szúrja magát a jéggel.
Csak megroppantom a kisujjadat, hogy komolyan vegyél. Én akkor vagyok nyugodt, ha hisznek nekem.
Nem is lehetett hallani, ahogy megadja magát a csont. Pikk, pakk és reccs. Pedig tudni való, a hó növeli a csöndet. A hó milyen hangszer? A roppanást nem lehetett hallani. A sóhajtás óriási volt. Barát nem messze tőlük vinnyogva röhögött. A hadnagy meg, mint egy elromlott hangszer, némán tűnődött a fájdalmán.
 

Vissza a tetejére