Ginza line
Szerda reggel a császári palotához megyek, mert valahova mennem kell, nem ülhetek egész nap a szállodában. Vagyis ülhetek, bármennyit ülhetek, nem igaz, hogy bárhova is el kellene mennem, igazából kedvem van szétnézni. Hiába rakom ki a táblát az ajtókilincsre, köszönöm, nem kérek takarítást, akkor is bekopog a szobalány, hogy minden rendben van-e. Nem nyitja ki teljesen az ajtót, csak résnyire. Nem néz be. Udvariasan érdeklődik. Udvariasan érdeklődni tudnak legjobban a japánok. Előre megtervezem az útvonalat a császári palotához, utánaolvasok blogokon, egy fél napot el lehet ott tölteni. Ez jó. El kell töltenem valahol fél napokat, amikről nem mesélhetek neked. Te úgy tudod, hogy konferencián vagyok, ezt hazudtam. Valamit hazudnom kellett. Miért jöttem ide? Miért utaztam tizennyolc órát? Miért vagyok itt? Nem mondhattam, hogy miattad. Pár hete írtam neked, hogy jövök Tokióba, találkoznunk kell. Azt írtam, hogy egy konferencia miatt jövök, ha már úgyis itt vagyok. Nincs kedved? Igen, összefutni. Tokióban is össze lehet futni? Persze, egy kávét igyunk meg, sőt. Tényleg Tokióba utazol? Micsoda véletlen. Egyszerűen elhitted a konferenciát, nem kérdeztél semmi mást, még a reptérre is kijöttél volna, mondtam, hogy nem kell, kollégákkal együtt megyünk, meg jön értünk transzfer, persze, mondtad, ez teljesen megszokott ilyenkor. Valójában metróval jöttem be Tokióba, egyedül, kétszer is rossz helyen szálltam le. Nem akartam erőszakosnak tűnni, első nap már ne találkozzunk, mondtam, fáradt leszek az úttól, és másnap délelőtt kezdődik a konferencia, készülnöm kell rá, mert a repülőn nem tudtam, sírt egy gyerek. Mindig sír egy gyerek. Találkozzunk másnap este. Rendben, válaszoltad. Attól féltem, hogy a konferenciáról meg a munkámról fogsz kérdezni, és fogalmam se volt, hogy mit mondjak, mert munkám az van, de egyáltalán nem izgalmas. Nem szoktam konferenciákra járni. Nem akarom, hogy karrieristának tarts, ezért majd keveset beszélek a konferenciáról. Szokásos, unalmas, ilyeneket fogok mondani neked. Különben is kilenc éve nem találkoztunk, nehogy már munkáról beszélgessünk. Tényleg kilenc éve? Szerintem több. Szerinted több? Persze a te munkád más, arról beszélgessünk. Híres séf vagy, Tokió egyik legmenőbb éttermében dolgozol. Egy felhőkarcoló ötvennegyedik emeletén találkozunk, oda viszel vacsorázni. Rég beszéltünk, mondod mosolyogva, azóta sok minden történt. Nem kérdezel a konferenciáról, semmit nem kell hazudnom, a munkámról se kérdezel. A császári palotához végül odatalálok, csak ez egy másik császári palota, nem az, ahova el akartam menni. Ennek a kertje nincs nyitva, nem lehet fél napot eltölteni. Egy közeli étteremben ebédelek, inkább kifőzde, kedves japán nénik bólogatással jelzik, hogy szabad az asztal. Képről választok valamilyen húsos tésztát. Én vagyok az egyetlen európai. Leültetnek mellém két férfit, itt szokás egymás mellé ültetni vadidegen embereket. A császári palota helyett valahol máshol kell ezt a napot eltölteni. Közben írok neked üzenetet, hogy este ráérsz-e. Nincs kedvem a konferenciavacsorához, ezt írom, bár érzem, hogy talán túlzás. Nem akarom, hogy azt hidd, veled szívesebben vagyok, mint a konferenciavacsorán. Fogalmam sincs, milyenek a konferenciavacsorák, biztos unalmasak. A japán férfiak mellettem nem beszélgetnek, evés közben a telefonjukon játszanak. Lehet, hogy nem is ismerik egymást. Mi van, ha nem fogsz válaszolni órákig, ha nem akarsz találkozni. Túlzás, nem kellett volna írnom, nem kellene erőltetnem a találkozást, ez még csak a negyedik nap, van időnk bőven. Nincs időnk, rohannak a napok, és nem történik semmi. Ráérek, válaszolod, menjünk az öbölbe. Egyik nap ki fogom hagyni a konferenciát, azt mondom majd neked, hogy már minden fontos program megvolt, lehet lazítani. Ha már itt vagyok, mutasd meg a kedvenc helyeidet, menjünk el vidékre. Talán a vidék tényleg túlzás lenne. Negyedik napja vagyok itt. Úgy tervezem, hogy két nap múlva felhívsz a lakásodra. Semmi nem túlzás.
A hatodik napon elmegyünk Akihabarába. Ezt látnod kell, mondod, e nélkül nem lehet innen hazamenni. Játszani is fogunk? Utálok játszani, mondom. Akihabarában nem kell játszani, elég nézni az embereket, akik játszanak. Bárhova elmegyek veled, erre gondolok, ezt nem mondom ki. Akihabara után beülünk egy bárba meginni valamit. Az ajtóban le kell venni a cipőt. Arról beszélgetünk, hogy a japánok nem is olyanok, ahogy elképzelik őket, például nagyon szeretik a társaságot. Munka után órákat ülnek éttermekben, bárokban, esznek, isznak, beszélgetnek. Zokniban. Az alkoholt tényleg nem bírják. Meg akarom kérdezni, hogy nálam alszol-e. Sokszor elképzeltem már, egész nap erre gondoltam. Hogy fogom feltenni a kérdést, és mikor. Előtte iszunk, nevetgélünk, esetleg néha megérintem a karod. Minden részletet lepörgettem magamban előre, elmegyek majd a mosdóba, rúzst kenek föl, púder, a tükörben nézem magam, hideg vizet engedek a csuklómra. Melegem van, gyorsan ver a szívem. Talán azt kéne kérdeznem, hogy hazakísérsz-e, és csak a szálloda előtt felhívni a szobámba. Mint a filmekben, feljössz egy italra? Ha ott állunk a szálloda előtt, már nehezebben fogsz nemet mondani. Most rögtön meg kéne kérdezni, ahogy eredetileg terveztem, a mosdó és a rúzs után. Nem bírom kimondani. Rózsaszín, banánmintás zokniban vagy. Vissza fogsz utasítani, más dolgod van, nem érsz rá. Mi más dolgod lehetne éjjel. Korán kell kelned, messze laksz Asakusától. Igen, Asakusában van a hotel. Nagyon jó, mondtam már? Rálátni a Skytreere. Ez a világ legmagasabb tornya, mondod. Komolyan? Azt hittem, az Kínában van. A legmagasabb épület van Kínában, de ez a legmagasabb szabadon álló torony. Szóval Asakusa, te a város másik felén laksz, és itt Tokióban a város másik fele órákat jelent. Arra gondolok, hogy reggel nagyon sokat kellene utaznod, biztos nemet mondasz valami praktikus dolog miatt. Ha meg akarnál baszni, nem mondanál nemet semmilyen praktikus dolog miatt. Persze leginkább attól félek, hogy nemet mondasz, mert nem akarsz megbaszni, egyszerűen téged egyáltalán nem érdekellek. Kimegyek a mosdóba. Rúzsozás előtt pisilek, a vécében kis hangszórókból madárcsicsergés szól. A hajam igazgatom, kezet mosok. Miért izgulok ennyire. Jó lenne megmosni az arcom hideg vízzel, de elkenődne a sminkem.
Asakusa felé metrózunk, közben a munkádról mesélsz. Pár év, és abba akarod hagyni, nem lehet sokáig csinálni ezt. Negyvenévesen veszel Cipruson egy házat, és nézed a tengert életed végéig. Jó tervek. Asakusa a város másik felén van. Kijöttünk a bárból, és megkérdezted, hogy hazakísérhetsz-e, nem kéne egyedül mászkálnom éjszaka, bár Tokió a világ legbiztonságosabb városa. Nem baj, ha hazakísérlek, kérdezted. Hazakísérhetlek? Nem baj, mondom, örülnék. De nem laksz túl messze? Nem vészes, szeretek metrózni, válaszolod. Szeretsz metrózni. Haza akarsz kísérni. Velem akarsz lenni. Ginzából negyven perc, míg Asakusába érünk, Ginza Line, ez a metróvonal neve, narancs karikában egy G betű, 19 megálló, Shibuya–Asakusa. Ginza a kilencedik megálló. Mikor utazol vissza Pestre, kérdezed. Holnapután. Jó utat, mondod, szerintem addig már nem találkozunk, holnap este dolgoznom kell. Menj ki az óceánhoz. Az óceán nélkül nem lehet hazamenni. Kurva jó, hogy tudtunk találkozni, örültem, mondod, és megszorítod a kezem. A szálloda előtt állunk. Azt mondod, hogy kurva jó. Szerintem is kurva jó. Váratlanul megölellek, nem így terveztem. Beledugom a nyelvem a szádba, képtelen vagyok megkérdezni, hogy feljössz-e a szobámba.
Vissza a tetejére