Vodkaszóda
Állok a konyhában, mosogatom András reggel óta elhasznált csészéit. Minden korty kávéhoz újat vesz elő, de ennyi év után már nem hadakozom vele ilyen apróságok miatt. Hallgatom, ahogy kikíséri a páciensét, becsukja az ajtót, és visszasétál a konyhába. Elöblítem az utolsó poharat, szárazra törlöm a kezemet, megfordulok.
– Indulsz a lányokért? – kérdezem.
– Igen, csak még eszem egy falatot. – Kinyitja a hűtőt, előveszi a pár napja rendelt ebédet. – Ez még jó?
– Mindjárt otthon vagytok. Miért nem vacsorázol rendesen?
Villát vesz elő, állva eszi a hideg tésztát. Inkább nem nézem, csak felbosszantana.
– Vársz még valakit? – kérdezi.
– Igen, ötre. Heteken át nyűglődtünk az időponttal. Állandóan azzal jött, hogy ő nagyon elfoglalt, fogalma sincs, mikor tudna eljutni hozzám. Mintha azt várta volna, küzdjek meg érte.
– Férfi?
– Hát persze.
– Mi az, hogy hát persze?
– Egy nő nem szokta magát így kéretni – felelem.
– Na ne mondd. És mivel jelentkezett?
– Alvászavar.
András leteszi a pultra a dobozt meg az evőeszközt.
– Akár el is mosogathatnád – jegyzem meg.
– Sietek. Tudod, hogy nem szeretik, ha megváratom őket.
Közelebb lép hozzám, megcsókol, ajkaimat bevonja az olajos paradicsomszósz.
Felkapja a táskát, kabátot vesz, indul. Amint becsukódik mögötte az ajtó, kézfejemmel letörlöm a számat. Negyedórám van az utolsó kliens érkezéséig. Dolgozni már nincs kedvem. Bekapcsolom a vízforralót, kinyitom a konyhaablakot, éppen most kapcsolták fel a Bakáts tér közvilágítását, de a felújított templomtorony még így is beleveszik a sűrű hóesésbe. Fekete kabátos emberek sietnek a járdán minden irányban, nekem is sietnem kellene, mindjárt itt a karácsony, és még semmit nem intéztem el. Jólesik, ahogy átjár a befelé zúduló hideg, szeretnék legalább egy percre megszabadulni az érzéstől, hogy a saját, jól felépített életem rabja vagyok.
Kattan a forraló, leveszem a talpról. A teáskanna fémkosarán átömlő vizet vörösre festik a szárított gyümölcsdarabok. Édes fahéjillat csapja meg az orromat, mit főzzek az ünnepekre, istenem, semmi kedvem hozzá, minden évben ugyanaz a szirupos kálvária. Rokonok, evés, mosolytól zsibbadó arcok. Valahogy helyre kell ráznom magam, hogy végig tudjam csinálni.
Tálcára teszem a teát, a cukortartót és a két bögrét. Beviszem a szobámba, elhelyezem a kanapé előtti kisasztalon. Felnyitok egy újabb doboz zsebkendőt, délelőtt mindet elhasználta egy szülés utáni depresszióval küzdő anyuka. Megigazítom a krizantémokat a komódon álló vázában. Hét elején vettem őket, és még mindig frissek, hófehérek. A férjem szerint nem jó, hogy virágot teszek a szobába, mert szükségtelen asszociációkat indíthat el a kliensben. Szakmailag talán igaza van, de szerintem meg inkább legyen virágillat, mint kajaszag, miközben beszélgetünk.
Negyed hat van, a páciens még mindig sehol. Kikeresem a számát, de épp mikor tárcsáznám, csengetnek. Megnyomom a kaputelefon gombját, mély férfihang recseg a hangszóróból. Megállok a tükör előtt, újrahúzom a szemöldökömet. Kopogtatnak. Nyitom az ajtót, magas, napbarnított arcú férfi áll előttem. Negyven körül lehet, mint én. Válla havas, rövid, fekete haja csuromvíz.
– Gál Viktor vagyok – mondja. Kezet nyújt.
– Bánkuti-Nagy Dalma – hadarom. – Jöjjön beljebb. Ide tudja felakasztani a kabátját.
– Köszönöm. Nagyon esik.
– Könnyen idetalált?
– Nem volt probléma. Hol a mosdó?
– Itt jobbra.
Percekig időzik a mellékhelyiségben, majd olyan rendezett frizurával lép ki, mint aki egyenesen a fodrásztól jött.
– Erre leszünk. – A rendelőm felé mutatok.
Belép a szobámba, körbejár, átpásztázza a könyveket, hümmög. Elhúzza a függönyt, kinéz az ablakon, zsebre tett kézzel, ráérősen, mintha nem is késett volna. Megkerüli a két széket, leül a kanapéra, keresztbe veti a lábát, karjait feltámasztja a háttámlára.
– Kér teát? – kérdezem.
– Az nagyszerű lenne – feleli, de nem mozdul.
– Gyümölcsös. Nincs benne koffein. Nyugodtan szolgálja ki magát.
Felnevet, előrehajol, tölt az egyik bögrébe. Szűk, sötétkék farmer van rajta, fényes, barna lakkcipő, vörös alapon fehér csíkos ing. Minden ruhadarabján ott a kis Tommy Hilfiger-zászló, és öltözete kétségkívül izmos, kisportolt testet takar. Én is töltök magamnak egy teát, de még gőzölög, hagyom hűlni. Leülök, ölembe veszem a jegyzetfüzetet, a szerződést és a tollat.
– Örülök, hogy eljött. Mielőtt belevágnánk, röviden ismertetem a kereteket.
Bólint, iszik.
– Elsősorban egyéni felnőttkezelésekkel foglalkozom. A kognitív viselkedésterápia módszereit gyakran kiegészítem a gestaltpszichológia technikáival. Beszélgetés közben jegyzetelek, remélem, nincs ellene kifogása.
– Nem gond – feleli. Szája elé emeli a kezét, ásít.
– Amennyiben a találkozó végén úgy dönt, elkezdi a terápiát, ezt a szerződést kell aláírnia. – Átnyújtom neki a papírt, orromat megcsapja parfümjének üde, narancsos illata. Elveszi a lapot, bele se néz, leteszi maga mellé. Visszaülök a helyemre, keresztbe teszem a lábamat, megigazítom térdemen a szoknyát.
– Viktor, kérem, mondja el, miért van itt, és miért éppen most jött el hozzám?
– Egy ideje nem alszom jól – mondja hanyagul, mintha az időjárásról lenne szó. – Jártam mindenféle vizsgálaton, de nincs szervi problémám. Az orvosom ragaszkodott hozzá, hogy keressek fel egy pszichológust. Szerinte valami lelki oka lehet a dolognak.
– Mióta tart ez?
– Szeptemberben kezdődött, nem sokkal az után, hogy hazaértünk a thaiföldi nyaralásból. Először az időeltolódásra gyanakodtam, de pár hét múlva sejtettem, hogy nagyobb a baj. Lefekszem éjfél körül, rögtön elalszom, ezzel nincs baj. De kettő-három között felébredek, és kipattan a szemem. Olyan éber vagyok, mintha reggel lenne. Eleinte fekve maradtam, számoltam a bárányokat, csináltam a szokásos hülyeségeket, tudja. De már nem kínlódom. Felkelek az ágyból, nekiállok dolgozni, és csak hajnalban fekszem vissza, mikor már nem látok a fáradtságtól.
– Mivel foglalkozik?
Felsóhajt, elégedetten elmosolyodik.
– Ingatlanfejlesztésben utazom. Lakóparkokat, irodaházakat építek, bérbe adom őket. Kicsiben indult a dolog, egy haverommal kezdtük, még az egyetemen. Tőzsdéztünk pár hónapot, aztán vettünk két ikerházat meg egy régi csarnokot. Elég jól ráéreztünk. Múlt héten adtunk át egy Breeam Excellent minősítésű kampuszt Bécsben. Néhány hónap alatt felhúztunk hetvenkétezer négyzetméter kiadó irodaterületet. A felére tavasszal megvoltak a bérlők.
Sejtem, hogy legalább annyit tudna a cégéről beszélni, mint egy anya a gyerekéről, úgyhogy félbeszakítom.
– Hogy érzi magát, mikor felébred?
– Ver a szívem, mintha üldöznének. Csak a munka nyugtat meg. Kikelek az ágyból, és rögtön átülök az asztalhoz.
– A hálószobában van az asztala?
– Anettet zavarta az éjjeli mászkálás, úgyhogy egy ideje a dolgozóban alszom.
Felírom, hogy a dolgozóban alszik. Iszom a teából, még mindig forró, megégeti a nyelvemet. Visszateszem a csészét, de kicsúszik a kezemből, csörömpölve esik a tálcára. Szerencsére egyben marad, megigazítom, dobok köré néhány zsebkendőt, hogy feligya a kiömlött italt. Érzem, hogy elpirulok. – Manapság sokan küzdenek túlhajszoltsággal – mondom sietve.
– Igen, idén talán kicsit túlzásba estem. Három külföldi irodát nyitottunk tavasszal. Néha azt sem tudom, melyik országban járok. Legalább négy helyen kellene jelen lennem egy időben, hogy guruljon a szekér.
– Ez biztosan nagy feszültséggel jár. Mivel próbálja levezetni?
– Sokat edzek, és komolyzenét hallgatok az autóban. Megnyugtat az is, ha elmegyek a fiam versenyeire. Hároméves kora óta kempózik, már kettővel fentebbi korosztályban küzd. Remek fiú. De legjobban, azt hiszem, a lányom zongorajátéka lazít el. Órákig tudnám hallgatni vacsora után. Persze csak ha nincs otthon Anett.
– Ő a felesége?
– Igen.
Elfordul, kinéz az ablakon. A lámpa fénye most úgy esik az arcára, hogy szeme alatt kirajzolódnak a sötét karikák.
– Van a munkán kívül bármi, ami nyomasztja?
– Elég sok dolog.
– Fel tudna sorolni párat?
A karórájára pillant, felsóhajt.
– Irritálnak az éjszakáim, az állandó fejfájás – kezdi unottan. – Bosszant a fiam makacssága, a lányom sírógörcsei. De legjobban Anett hülyeségei dühítenek. Mindennap mást akar, veszekszik velem a gyerekek előtt. Erről persze felesleges beszélni, őt úgysem tudom megváltoztatni.
– Talán nem is kell.
Lenéz a tálcára, mutatóujját végighúzza a szemöldökén.
– Meddig is tart ez a beszélgetés? – kérdezi.
– Hatig. Ha van kedve hozzá, kipróbálhatnánk egy gyakorlatot. – Felállok, egymással szembefordítom a két széket. Érzem, hogy végigmér, miközben pakolok. – Tegyük fel, hogy itt ül Anett, ott pedig Viktor. Meg akarják osztani egymással a házasságukkal kapcsolatos gondjaikat. Kezdjük mondjuk önnel. Üljön ide, és mondja el a feleségének, miért neheztel rá.
Viktor cipője orrával az asztallábat kocogtatja.
– Tényleg szükség van erre? – kérdezi.
– Csak egy játék. Ne vegye túl komolyan.
Megkerüljük egymást, leülök a kanapéra, felírom, hogy két szék kísérlet.
– Mégis zavar, ha jegyzetel – mondja.
Félreteszem a tollat, figyelmesen nézek rá.
Tekintetét a függönyre szegezi, halkan belekezd.
– Anett, elegem van a soha véget nem érő kívánságlistádból, az irracionális elvárásaidból. Én nem akarok minden hónapban elutazni valahova, csak hogy ne unatkozz. Szeretek dolgozni. Egyszer te is kipróbálhatnád, milyen érzés valamiben a legjobbnak lenni. Találd ki végre, mihez kezdhetnél magaddal azon túl, hogy szórod a pénzemet! És nem értem, miért kell folyton megkérdőjelezned a döntéseimet a gyerekek előtt. Hidd el, jobban tudom, mire van szükségük, hogy később boldoguljanak. Ennyi elég?
– Mást nem akar neki mondani?
– Nem.
– Rendben. Szerintem remekül ment. Most arra kérem, legyen Anett.
Vonakodva feláll, átül a másik székre. Hosszan fészkelődik, nehezen találja a pózt, amiben bele tudná élni magát a felesége helyzetébe. Végül keresztbe veti a lábát, kezét összekulcsolja a térdén, és felszegett állal elkezdi.
– Ne bámuld már a telefonodat, miközben beszélek hozzád! Elképesztő, hogy ennyi időt sem tudsz rám szakítani. Nem vetted még észre, hogy neked a munkád a feleséged? Esküszöm, beteg vagy. Egy beképzelt fasz. Téged nem érdekel, milyen kimerültek a gyerekek, az utolsó bőrt is lehúzod róluk, csak hogy villoghass velük. Beni rég utálja azt a hülye kempót, Julcsi meg inkább biciklizne az állandó gyakorlás helyett. Ki vagy te, hogy megszabd nekünk, mivel töltsük a szabadidőnket? Az atyaúristen? Miért kell folyton azt éreztetni velem, hogy egy senki vagyok? – Kinyújtja a lábát, beletúr a hajába, tekintete elkalandozik a könyvespolcra. – Engem is érdekelt régebben a pszichológia. Majdnem az ELTE-re mentem, de két nappal a felvételi előtt apa lebeszélt.
– Ezt most maga mondja, vagy a felesége?
– Én.
Sietve felírok pár szót a füzetembe, majd leteszem a tollat.
Viktor töprengve nézi a könyveket, arca most egészen kisfiús, ártatlan.
Kint már teljesen besötétedett, a szemközti bérház ablakai sárgán világítanak. Az órára pillantok, csak néhány percünk maradt. Belenézek a jegyzetembe, három sort írtam összesen. A dolgozóban alszik. Két szék kísérlet. Nárcisztikus személyiségzavar gyanú.
– Sajnos lejárt az időnk, Viktor.
Kihúzza magát a széken, sugárzik róla a megkönnyebbülés.
– Véleményem szerint az álmatlansága csak egy tünet – kezdem az összegzést. – A hallottak alapján úgy gondolom, elégedett a munkájával, önmagával és a kapcsolataival, de belül bizonytalanságot érez, ami fiziológiai tünet formájában mutatkozik meg. Elképzelhető, hogy a környezete kimerült, nem tud tovább megfelelni az elvárásainak. Elég gyakori jelenség ez olyan embereknél, akik szeretik megélni saját nagyszerűségüket.
– Maga önimádónak tart? – kérdezi meglepett arccal.
– Dehogy – vágom rá. – Mindannyiunkban ott van az önmagunk iránt érzett szeretet, ez elengedhetetlen feltétele az egészséges énképnek. Devalószínűleg segítene az alvásgondjain, ha terápia keretében foglalkoznánk személyiségének nárcisztikus vonásaival. – Jobb, ha nem megyek bele jobban, nehogy elriasszam. Voltak már hasonló pácienseim. Legalább olyan nehéz őket bevonni a terápiába, mint benne tartani. – Ha nem bánja, adnék egy gyakorlatot otthonra. Általában segít az álmatlansággal küzdőknek.
Kétkedve néz rám, de nem szól semmit.
– Ma éjjel, amikor felébred, vesse papírra, ami a fejében jár! Töltsön meg legalább egy A4-es lapot!
– Mindkét oldalát?
– Igen.
– Az rengeteg. – Feláll, előveszi a telefonját, ránéz, visszacsúsztatja a farzsebébe.
– Ha végzett az írással, feküdjön vissza. Vegye úgy, hogy a papíron rajta van minden, ami felébresztette, úgyhogy nyugodtan aludhat tovább.
– Hát ez nem fog működni – mondja. – Mivel tartozom?
– Tizenötezer forint lesz.
Kikísérem az előszobába. Veszi a kabátját, szűk a hely, egészen közel állunk egymáshoz.
– Akkor egy hét múlva, ugyanebben az időpontban? – kérdezem.
– Nem probléma – feleli, de elfordul. Gyanítom, hogy most látom utoljára. Kinyitja az ajtót, gyalog indul lefelé. Az első fordulóból még visszaint, majd eltűnik a szemem elől. Megvárom a küszöbön, míg léptei hangját elnyeli a lépcsőház.
Viktor a vacsora után elköszönt családjától, és fáradtságra hivatkozva visszavonult a dolgozószobájába. Képtelen volt huzamosabb ideig egy helyiségben maradni Anett-tel. A közös családi étkezéseket még tartották, de amint felesége leszedte az asztalt, valamelyikük távozott. Mióta rosszabbra fordultak a dolgok, kimondatlan megállapodás volt közöttük, hogy felváltva vigyáznak a gyerekekre. A válást még egyikük sem hozta fel, de tetteikben már a különélésre készültek.
Leült az asztalhoz, megringatta magát a forgószékben, kinézett az ablakon. A medencét szegélyező lámpák megvilágították az udvart, és távolabb, a kerítésen túl kirajzolódtak a hármashatár-hegyi erdő fekete lombjai. Kihúzta az asztalfiókot, elővette a dobozt. Jack Harrerből és White Widow-ból tekert magának cigit, jóval több fűvel, mint dohánnyal. Átsétált a bárhoz, kinyitotta a vodkát. Háromnegyedig töltött egy öblös poharat, nyomott hozzá szódát, vágott bele két karika lime-ot, majd visszaült az asztalhoz. Bekapcsolta a számítógépét, elindította az előző napi UFC-küzdelmet, s míg a világbajnok módszeresen kifárasztotta ellenfelét földharcban, elszívta a cigit, és elkortyolgatta az italt. Szerette a ketrecharcot, az izgalmat, hogy a ringben egyetlen pillanat alatt bárkiből hős lehet, vagy eltűnhet a süllyesztőben.
A folyosóról hisztérikus zokogás hallatszott. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy kimegy a lányához, de tudta, hogy Anett hamar megvigasztalja. Hiába ábrándult ki rég a feleségéből, azt sosem vitatta el tőle, hogy érti a gyerekeik nyelvét, és a legjobbat akarja nekik.
Kevert még egy vodkaszódát, átfutotta a Netflix legfrissebb ajánlóit. Megnyitott egy Steakreceptek nevű mappát, amiben az Emeséről készített fotókat gyűjtötte. Egyenként megnézte az összes meztelen felvételt, de nem jött tőlük izgalomba. Hibátlan testű lány volt, de már unta. Csak azért nem szakított még vele, mert túl kimerültnek érezte magát ahhoz, hogy új szerető után fusson. Gondolatai újra meg újra visszatértek a pszichológusnőre. Jobban sikerült a találkozás, mint várta, de az a néhány odavetett szó, ami a beszélgetés végén elhangzott, idegesítette.
Elindította a böngészőt, rákeresett a nárcizmus szóra. Nem tetszett neki, amit a Wikipédia írt, még kevésbe az, amit az orvosi lapokon talált, mégis egyik cikket olvasta a másik után. Gyermekkori sérülés, szégyen- és értéktelenségérzet, dühkitörések, önzés, irigység, önutálat. Úgy zúdultak rá a kellemetlen szavak, mint megannyi fejre mért ütés, ami elől nem lehet kitérni. Eszébe jutott az apja, ahogy mezítláb áll előtte a piros tatamin, és századjára ismételteti el vele ugyanazt a dzsúdómozdulatot. Hatévesen kezdett versenyezni. Ha nyert, este bármit kérhetett vacsorára, ha csak második helyezést ért el, apja napokig nem szólt hozzá. Olyankor az anyja után koslatott, de hamar rájött, hogy nem tartóztathatja fel a házimunkában, ami – úgy tűnt – soha nem ér véget, és mindennél fontosabb.
Minél jobban elmerült a pszichológiai elemzésekben, annál több kép jelent meg előtte a múltból. A veszprémi házuk hatalmas udvara, a kapálással, gyomlálással töltött nyarak. Anyja hetekig tartó hálószobába zárkózásai, apja szigorú tekintete, amivel a kerti munkát felügyelte. Bármit megtett, hogy kicsikarjon belőle néhány elismerő szót. Lefestette a kerítést, kérés nélkül összeszedte az ágakat, lenyírta a füvet. De amint megveregették a vállát, és elhangzott a dicséret, máris újra magára maradt. Minél mélyebbre merült emlékeiben, annál magányosabbnak, becsapottabbnak érezte magát. Fél tizenkettőkor lefeküdt a kanapéra, magára húzta a takarót, és kezében a telefonnal elaludt.
A mobil képernyője 2:04-et mutatott, mikor újra kinyitotta a szemét. Éber volt, csak a feje fájt egy kicsit. Átült az asztalhoz, félretolta a hamutálat és az üres poharat. Kihúzott egy A4-es lapot a nyomtatóból, kezébe vett egy tollat.
Azt mondta, írjak, rendben, hát leírom, mire gondolok. Ez a kilencvenötödik nap, hogy felébredek éjjel, és nem tudok visszaaludni. Olyan, mint egy mesebeli átok, ami nem ér véget, míg a királyfi le nem győzi a sárkányt, csak nem tudom, melyik vagyok én, a királyfi vagy a sárkány. Hugyoznom kell. De mielőtt kimennék, azt mindenképp tudnia kell, hogy nekem nincs semmiféle személyiségzavarom. Nem értem, hogyan gondolhatta, egy vagyok a szokásos lelki nyomorékok közül, akiket gyerekkorukban elhanyagoltak. Semmit nem tud rólam. Lehet inni írás közben? Erre nem tértünk ki, pedig fontos kérdés. Töltöttem magamnak. Szóval, visszautasítom, hogy nekem bármilyen gyerekkori sérülésem lenne, azt meg főleg, hogy értéktelenségérzettel küzdenék. Sőt, őszintén szólva, többre tartom magam a legtöbb embernél. Az, hogy most kicsit megreccsentek a dolgok, csak egy próbatétel. Kiálltam már nagyobb viharokat. Elhagyom Anettet. Gyáva emberek maradnak olyan kapcsolatban, ahol nem becsülik meg őket. Nekem ennél több jár. Bánkuti-Nagy Dalma. Micsoda arisztokratikus név! Egyszer kipróbálnám, milyen együtt lenni egy okos nővel, akit nem lehet három mondattal sarokba szorítani.
Megint ittam, kell az ihlet. Egy pár leírás tényleg illik rám, amit a cikkekben olvastam. Például nem könnyű velem együtt élni, aláírom. Szeretem, ha úgy történnek a dolgok, ahogy én akarom. Gyakran parancsolgatok. Fáj a fejem, másnapos leszek, bassza meg. És vannak dühkitöréseim. Szinte mindennap leordítom valamelyik kollégát. Nem bírom a hülyeséget. Önző is vagyok, de ki nem az? Ettől még nem nevezném magam betegnek. Mindenhol ezt írják: nárcisztikus beteg. Röhej. Maga szerint beteg vagyok? Bediliztem, azért ébredek fel éjjelente? Ezt azért jó lenne tisztázni, mielőtt itthon mindent borítanék. Három óra öt van. Felhívom. Túl korai? Mindegy. Úgysem látom többet. Hol a telefonom?
Berregő hangra ébredek, sötét van, csak a mobilom világít, zörög az éjjeliszekrényen. Érte nyúlok, a kijelzőn egy név villog. Gál Viktor. Nem értem. Felülök. Fogom a készüléket, kiszaladok vele a hálószobából, becsukom magam mögött az ajtót. Egy pillanatig hezitálok, aztán felveszem.
– Halló?
– Dalma, önnel beszélek?
– Éjjel van. Mit akar?
– Ne haragudjon, de feltétlenül tudnom kell valamit.
Hallom, hogy nehezen forog a nyelve.
– Maga részeg?
– Csak egy vodkaszódát ittam. Ismeri a Belugát? Abból a legjobb.
– Most leteszem.
– Várjon! Kérem, mondja meg, beteg vagyok?
– Miért lenne beteg?
– Azt írják a cikkek. A személyiségzavarról, amit említett.
– Viktor, vissza kell mennem a családomhoz.
– Igen, de mit lehet ezzel a dologgal csinálni?
Bemegyek a fürdőbe, leülök a kád szélére, megdörzsölöm a homlokomat.
– Ahogy már elmondtam, terápiára kellene járnia. Ha megérti a saját viselkedését, tud rajta változtatni. Onnantól már egyenes út vezet a kapcsolatai javulásához.
Hosszan hallgat. Már épp letenném, mikor újra megszólal, nagyon halkan.
– De ha én megváltozom, mindent elveszítek.
Felállok, a tükör elé lépek. Nem tudom, mit válaszoljak, annyira képtelen ez az egész helyzet. Kiszárad a szám, töltök egy pohár vizet a lányok fogmosó poharába, iszom egy kortyot.
– Tudja, ez egy lassú folyamat, fokozatosan megy végbe. Nem kell tőle megijedni. Ha szeretné, hogy segítsek, jövő pénteken jöjjön el újra a rendelőmbe. És kérem, soha többet ne hívjon fel az éjszaka közepén.
Leteszem. Benézek a lányokhoz, mélyen alszanak. Visszaosonok a hálóba, lefekszem az ágyba. A mellettem fekvő test távolinak, idegennek tűnik. Sokáig forgolódom. Dühít, hogy felvettem a telefont, de mikor elképzelem magam előtt ezt a férfit, ahogy az éjszaka közepén tárcsázza a számomat, elmosolyodom. Négykor még egyszer ránézek a mobilom kijelzőjére, aztán magukkal sodornak az álom tudattalanba ringató hullámai.
– Lányok, ti mit kértek? – kérdezem a gyerekektől. Fel sem néznek a telefonjukból.
– Anna, Kata! Anyátok kérdezett valamit! – rivall rájuk András. Nyaka, tarkója még vizes a tengertől, mellkasán az ősz szőrszálak szinte világítanak lebarnult felsőtestén.
– Tonhalsalátát sült krumplival. Meg kólát – mondja Anna.
– Én is – teszi hozzá Kata.
Megfordítom az egy lapból álló, laminált étlapot, végigfutom a kínálatot. Tom yum levest, sült rizst és pad thait már kóstoltam, ma inkább valami húsos fogást választanék.
– Te mit eszel? – kérdezem a férjemet. Kedvesen néz rám, tekintete lágy, elégedett. Mióta megérkeztünk Pattayába, minden éjjel szeretkezünk.
– Massaman curryt – mondja.
– Én is épp arra gondoltam.
Egymásra mosolygunk, a kezem után nyúl, megsimogatja.
– Tetszik nekem ez az ország. A mozgóbüfék, a Chang sör, az elefántháton lovaglás – mondja. – Esküszöm, a végén még kipróbálom a sült bogarakat is! Ahhoz képest, mekkora hülyeségnek tartottam karácsonykor elutazni, már sajnálom, hogy csak idén kezdtük el. Ki is javasolta neked ezt a szállodát?
– Gál Viktor – felelem. Hiába nem láttam két hónapja, olyan érzés kiejteni a nevét, mint szaunázás után elmerülni a jeges vízben.
– Jár még hozzád?
– Októberben lezártuk a terápiát. Egy szűk év alatt egyenesbe jöttek a dolgai.
– Kedveltem azt a pasast – mondja András. – Néha elbeszélgettem vele a lépcsőházban. Ha nem említi meg, talán sosem próbálom ki a funkcionális edzést.
– Ő vett rá?
– Azt túlzás lenne kijelenteni.
Alacsony thai férfi lép az asztalunkhoz, magamtól nem jönnék rá, tizenhét vagy negyvenöt éves. Mosolyog, angolul motyog valamit, kezében apró jegyzetfüzetet és tollat szorongat. András megrendeli az ételeket, a lányok kóláit, magának sört és dupla whiskey-t. Jól áll neki, hogy lefogyott, megizmosodott, bár ennek nem sok köze van ahhoz, hogy újra kijövünk egymással. Kellett ez a két hónap, hogy le tudjam zárni magamban a péntek délutánokat a kliensemmel, aki minden héten utolsóként érkezett a rendelőmbe. Hiába vezettem a kezelését tankönyvi pontossággal, beszélgetéseink során inkább voltam nő, mint terapeuta. Az elején, mikor még attól is zavarba jöttem, ha hosszabban rám nézett, teljesen lefoglalták a problémái. Később viszont, mikor felfedte gyerekkori traumáit, és kialakult közöttünk a bizalom, már túl kézenfekvő volt, hogy idealizál engem. Megpróbált közeledni, de akkorra fontosabb volt számomra, hogy meggyógyítsam, mint a saját vágyaim. Mikor közöltem vele, hogy a terápia véget ért, megdöbbent. Kérte, hogy folytassuk, de nem vállaltam. Így utólag olyan érzés, mintha épp időben rántottam volna el a kormányt egy frontális ütközés elől. Persze néhányszor megpördült velem a világ, és szereztem zúzódásokat, a fájdalom majd elmúlik. Legalábbis ezzel nyugtatom magam.
– Dalma! Hallasz? Még nem rendeltél italt.
Zavartan nézek a férjemre. Leteszem az étlapot, kihúzom magam a széken, és a pincérhez fordulok:
– One vodkasoda, please. Beluga, if possible.
Vissza a tetejére