Visszatartani
Buli volt a neves építésznél. Vagy vendégség? Akkor mondanék magabiztosan bulit, ha mindenki egy tízessel fiatalabb lett volna. Inkább vendégség. Vagy összejövetel. Bitanggal érkeztem. Futólag ismerte a házigazda egyik ismerősének egyik ismerősét, rajta keresztül jutottunk be. Bitang akart jönni, én csak elkísértem.
Vadidegenek kezét rázogattuk, szervusz, mi újság. A vendéglátó rögtön felfigyelt ránk, neki csak biccentettünk. Valahányszor összenéztünk vele, elgondolkodott, kik lehetünk, ki hívott meg minket, ő nem; ilyenkor sűrű, fekete szemöldökét furán hullámoztatta, ettől szemüvegének ívelt szarukerete is furán mozgott. Aki bejuttatott minket, az építész egyik ismerősének ismerőse, hamar lelépett, csak azért jött, hogy betolja Bitangot meg engem. Csodálkoztam, hogy Bitang senkiről sem tudja, hogy kicsoda, hiszen a neves építész nyilván más neves építészekkel vette körül magát, és elvileg Bitang követte az építészetet, olvasta a szakfolyóiratokat (ezt állította az úton), illett volna legalább látásból ismernie még valakit a házigazdán kívül – akit egyébként én is beazonosítottam, mert egy időben sokat szerepelt a tévében. Illetve volt még két ismerős alak a vendégek közt, az egyik egy professzor, aki feltalálta a pattanások ellenszerét, néhány éve sokat cikkeztek róla, a szabadalmát végül megfúrták, kiderült, a szer már létezik, lopta az ötletet, a professzor fatális pechre hivatkozva védekezett a sajtóban. A másik ismerős figura egy nő, nem tudom, hol láthattam, úgynevezett „közéleti személyiség” lehet, fénylő, világosbarna haját zilált kontyban hordta, a tarkóján rakoncátlanul széjjelcsapódtak a kimaradt hajfürtök.
Nem sokkal a vihar előtt jött az első fordulópont. Történt valami, ami elmosta a neves építész gyanakvását, egyúttal megakadályozta, hogy páros lábbal legyünk kirúgva a vendégségből. Egy hőstettet hajtottam végre, és ezzel nemcsak a vendéglátó, de mindenki más elismerését kivívtam. Onnantól mosolyogva néztek ránk az emberek. Köszönet gyanánt egy csinos ötvenes nő a kezembe nyomta az utolsó lazacos szendvicset, nekem mentette meg, engem illet. A hőstettre, ahogy mondtam, még a nagy zuhé előtt került sor, amikor a vendégsereg még javában a kertben iszogatott, eszegetett, beszélgetett, a neves építész három kisfia vendég gyerekek társaságában szintén az udvaron játszott, műanyag ütővel és szivacslabdával teniszeztek. Az egyik kölyök rosszul célzott, a labda a rózsabokor mélyén landolt. A gyerekek kétségbeesetten visítoztak, jaj, mi lesz, oda az egy szem labdájuk! A tenisz előtt sokféle játékba belekezdtek, de mindig akadtak zúgolódók, a tenisz volt az egyetlen elfoglaltság, amivel kapcsolatban vétó nélküli egységre jutottak; bajnokságot írtak ki, erre mindjárt az első parti első ütéseinek egyike a játék végét is jelentette. Összecsődült a vendégsereg, botokat hoztak, gereblyével, ásónyéllel próbálkoztak, egyénileg, csoportosan, de nem volt remény, a labda a bokor sűrűjében pihent. És akkor jöttem én. Szétnyílt a tömeg, utat engedtek. Csukott szemmel, tolató törpejárásban belegázoltam a rózsabokorba, a tüskék felszántották az arcomat, az alkaromon kiserkent a vér. Úgy jöttem ki a szivacslabdával, mint aki lángoló házból mentett ki túlélőt. A magasba tartottam a labdát (mindig is volt érzékem önmagam ünnepeltetésére). Megtapsoltak, hálálkodtak. Rá tíz percre kitört a vihar. Ezt nem láttuk jönni, mondta a neves építész, de nem esett kétségbe, higgadtan, mosolyogva beterelte a vendégsereget a házba, amely úgy nyelt el ötven-hatvan főt, mintha efféle alkalmakra épült volna, gondolom, maga a neves építész tervezte. Szinte ugyanolyan szellősen fértünk el odabent, mint a kertben. Én az üveg tolóajtóhoz léptem, és életem legfinomabb vörösborát kortyolva bámultam az esőt. Azt képzeltem, hogy Angliában vagyok. A hatalmas cseppek kegyetlenül verdesték a felpuhult gyepszőnyeget. Nem tudom, meddig bámészkodtam, utólag húsz percre saccolnám, jólesett egyedül lenni. Maradtam is volna még, ha meg nem hallom Bitang üvöltözését a másik szobából.
Gyerekkorunkban jó haverok voltunk Bitanggal (Bita Nándorral), egy házban laktunk, aztán elköltöztek, eltűntünk egymás szeme elől. Kábé öt éve bukkant elő a semmiből, bejelölt Facebookon, én is kerestem már ugyanitt, akkor még nem volt profilja. Az első lelkes levélváltás után megkért, hogy öntsek a fejemre egy vödör jeges vizet, a tettet rögzítsem kamerával, a videót tegyem ki, és kérjek meg öt másik ismerőst, hogy járjon el hasonlóképpen. Ez világakció, magyarázta cseten, az amiotrófiás laterálszklerózis nevű, végzetes bénulással járó betegségben szenvedők segítségére létrehozott szervezet támogatására szolgál, ezzel a betegséggel küzdött Bitang idolja, Stephen Hawking angol elméleti fizikus, Bitang őmiatta öntötte le magát, és őmiatta kért, hogy öntsem le magam én is. Langyos vízzel is lehet? Úgy nem.
Újabb évekig tartó csend után szombaton összefutottunk a piacon. Borzasztóan megörültünk egymásnak. Olyan közvetlen hangot ütöttünk meg, mintha utolsó személyes találkozásunk óta nem huszonöt év, hanem egy-két nap telt volna el. A jegesvödör-kihívás szóba se került. A nagyanyjának szedegette össze a hozzávalókat a bableveshez – emlékszem-e a nagyijára? Emlékeztem, naná, a világ legvagányabb nagyijainak egyike, már huszonöt éve sem volt fiatal. Még él, dicsekedett, és a bablevese évről évre javul. Menjek fel hozzá én is bablevesezni, örülni fog az öreglány, mondta, ebéd után sétálunk egy nagyot, késő délután pedig ellátogatunk egy exkluzív buliba, menő építészek közé, ő oda hivatalos. Bableves után buli? Hát, nem tudom… kuncogtam. Nem probléma, állította, tapasztalatai szerint, ha az ember kétszer-háromszor visszatartja a fingot, az inger magától megszűnik. Ez a társaságban visszatartott fing első (és utolsó) főtörvénye.
Bableveseztünk, beszélgettünk, röhögtünk, sétáltunk, kávéztunk a Bambiban, és eljöttünk a neves építészhez.
Néhány pillanattal az előtt, hogy meghallottam Bitang üvöltözését, a főtörvénye jutott az eszembe, mert épp akkor tartottam vissza a negyediket, és vártam, hogy a tétel ténylegesen hányadik eset után nyer bizonyítást. Az ordítozás hallatán átvágtattam a másik szobába, amelynek bálteremszerű méretét már odakintről, az ablakon bekukucskálva megcsodáltam. A falak halvány sárgára voltak festve. Az ízlésesen kevés bútoron kívül közepes méretű, cserepes növények követeltek maguknak némi helyet, de nem tolakodóan; csak afféle hangulatjavító díszletelemekként tartózkodtak a térben. Az egyetlen feltűnő bútor egy snookerasztal volt, emellett térdelt Bitang… a neves építész nyakán. Amikor beléptem a szobába, épp ezt kiabálta az építész arcába: „Megöllek, te szemét állat, hát nős vagy, vagy nem? Gyerekeid vannak, te mocsok! Miért nem hagyod békén a csajomat? He? Mi kell még neked? Minden? Ez a ház nem elég? A feleséged nem elég? A többi kurvád az irodában? He? Nem elég? Neked az én csajom is kell, te nyomorult féreg?! Ha még egyszer meghallom, hogy bepróbálkozol nála, akár az irodában, akár azon kívül, meggyilkollak, de előbb a kocsim után kötlek, és megyünk egy jó nagy kört a városban.” Először ketten próbálták meg leszedni Bitangot a házigazdáról, aztán csatlakozott két másik férfi a „segítők” csapatához – azért az idézőjel, mert erős szándék jelét nem igazán láttam, hogy valóban le akarják hámozni Bitangot, mintha csak színlelték volna a segítséget; őszintén, négy embernek könnyűszerrel el kellett volna bírnia Bitanggal, kettőnek is, még úgy is, hogy a „segítők” nem tűntek nagy harcosoknak. Indokolatlan volt az a fokú teszetoszaság, amit láttam rajtuk: a répamese elnagyolt, alibiváltozatát adták elő. Kiabáltak, hőbörögtek, rángatták, ugyanakkor meg mintha hagyták volna Bitangot. Mintha egyetértettek volna vele. Dermedten néztem az ügyetlen birkózást. Közben három nő együttes erővel eltávolította a gyerekeket a szobából, a legellenállóbb kölyköt a hajánál fogva vezette el egy magas sarkú cipőt és több százezer forintos kosztümöt viselő, csinos negyvenes nő. Bitang lekent két pofont a neves építésznek, egyet jobbról, egyet balról. Felállt, intett, hogy mehetünk.
És távoztunk. Az ablakon át nézték, ahogy a szakadó esőben a kertkapu felé battyogunk, mi, a két hívatlan vendég, az egyik, aki kiszedte a gyerekek teniszlabdáját a rózsabokorból, és a másik, aki leteperte és felpofozta a házigazdát. Talpunk alatt tocsogott a nedves gyep. Éreztem a hátunkon a vendégek tekintetét.
Bitang nagymamájához mentünk. Már aludt. Lábujjhegyen belopództunk a konyhába, Bitang feltette melegedni a maradék bablevest. Ettünk, és suttogva beszélgettünk, visszafojtva nevettünk, fingtunk. Merthogy Bitang visszatartott finggal kapcsolatos tétele megdőlt. Ezen is nevettünk. Elmeséltük egymásnak, kivel mi történt az elmúlt huszonöt évben. Éjjel kettő körül taxit hívtam.
Vissza a tetejére