A múltmásoló; Az ember és a felhő; Alfred Nobel a pokolban; A semmi himnusza
A MÚLTMÁSOLÓ
A múlttaláló otthona a késő este.
Hamis képzetei meg nem szokott
világokra emlékeznek. Mégsem zokog,
a lehetséges megmérgezte.
Nem borral, kávéval, ajzószerekkel
érte el, hogy nem mosolyog.
Mi megtörtént, átlapozza. Sok könyvlapot
hiába forgat át a késedelmes ember,
űrporos átláthatóságából kilát,
vele mért nem történik semmi furcsaság?
A lejárt világok közé zuhan,
menekül, mint ahogy mindannyian
találunk a jövőben egy ijesztő pontot,
csakhogy nem fél, ő éppen ettől boldog.
AZ EMBER ÉS A FELHŐ
Te, géped elé odaláncolt ember,
a műholddal teli felhőket szereted,
szabaddá tesz a gépi képzelet.
A levegő információtenger.
A föntvaló bár újra érdekes lett,
nem Istent keresed már odafönt,
aki a gondjaidra ráköszönt.
Sok titkot a magasban elhelyeznek,
sok aljasságot épp arra végeznek.
A szobádban fémes a levegő,
az űr lehelete érezhető.
Nem lesz semmi következménye ennek,
a csillagvert hullámok fölélednek,
a napszél belső partodra kicsap
valami internettől síkosat.
Egyszer majd ezt nevezik el életnek?
ALFRED NOBEL A POKOLBAN
Alfred Nobel a pokolba nem a szokott
úton jutott be, simán berobbantotta
a pokol kőegét, és bebukott
a gyűlöltbe és átkozottba,
mert Kháron a hajójáról elmenekült,
a lélekvivőt maga indította.
A túlsó partról sok háborús sebesült,
mi keze ügyébe akadt, a kompra dobta.
Messziről integettek a Nobel-díjasok,
az mondták, mindig legyen megbocsátás,
az ördögnek így is van gondja sok,
és félrelökték a rokkantak súlyos árnyát.
Jöttek a hírnév és vagyon kegyeltjei,
a szerencsések, akik bárkiért kiállnak,
míg túlvilági önvédelem létezik,
és az önmegértés a legnagyobb varázslat.
Múlt és jövő felől dőltek a hívei,
de ő büszkén bámult a kilyukasztott égre:
mert ott felszökhetnek a túlvilág szegényei,
ha ez sikerül, minden bűn megérte!
A SEMMI HIMNUSZA
Egy darabig még ezt-azt helyrehoznak
az emberek, bár régen itt a baj,
a megbocsátás esélye kipukkadt,
játszhatunk a világ labdáival.
És labdázhatunk az emberfejekkel,
az ég aljára zöld pecsét kerül,
és Atlantiszra ráborul a tenger,
egy gyáva csónak inog legfelül.
Bár különben sincs hová elevezni,
kultúra nélkül az élet mit ér,
mit ér egy tágas világűrnyi semmi?
És valamit kérni a semmiért?
A durva semmiben szinte tobzódni?
De emberek, már régen ez a baj,
az űr békéje finom szemű sót hint
a kor szemébe, s ez senkit nem zavar.
Vissza a tetejére