Katonák
„Van egy nóta, nem dalolja senki!” Egy idő óta minden éjjel katonanótákkal álmodom.
„Mikor engem beírattak katonának – éneklik álmomban a bakák –, / Aranyszélű kártyát írtam a babámnak. / Megírtam, hogy isten veled, szívem, Sára, / Nem megyek már többé hozzád vacsorára!”
Egy idő óta ezt fújtuk mi, gyerekek is. Az utcánk hosszában a kerítésbe kapaszkodtak a katonák. Bent a kertben, szemben velük, sírdogáltak a lányok. Nem úgy búcsúztak, mint a nóta mondja. Este már masíroztak a káplár úr szavára. Sem szívem, Sára, sem búcsúvacsora.
Mi az úttesten masíroztunk, elsőáldozó gyerekek. Ők a frontra, mi templomba menet. A sekrestye előtt már várt minket a hittantanárunk, Sárdy János. A plébános úr – már nem emlékszem a nevére – beültetett a padokba. Itt is énekeltünk.
„Péter, András, János, Tamás, / A két Jakab, a két Júdás. / Simon meg a vámos Máté, / Bertalan, Fülöp az Úré!”
Mind a tizenketten. Magamban mindig megszámoltam őket. Így gyorsabban telt az idő. Sárdy János nem volt olyan szép ember, mint névrokona, az operaénekes. Ma is magam előtt látom: a haja zsírosan tapadt a fejére. Névről ismert valamennyiünket. Várbírót, Vermes Lacit. Tiszteltük, és – ha lehet így mondani – még szerettük is.
A gyóntatófülke balra volt. Az oldalán még ma is ott vannak a háborús repesznyomok. Most behívott minket, egyikünket a másikunk után. Letérdepeltem én is, felmondtam az imakönyvben álló szöveget. „Gondolattal, szóval és cselekedettel.” Azt, hogy „mulasztással”, akkor még nem említette az imakönyv. Pedig ez lett volna a legfontosabb. Most utólag így gondolom. Aztán felolvastam még néhány bocsánatos bűnt. Pro forma.
Szerencsére Sárdy János segített. „Én vétkem” – mondta. „Én igen nagy vétkem...” Aztán keresztet vetett, és feloldozott. Mi tagadás, meg voltam illetődve. „És a te lelkeddel!” – dadogtam áldozás után. Valamit akkor is énekeltünk. Olyasmit, hogy „megjelentünk hajlékodban”. Vagy hogy „harmatozzatok!”
És már indultunk is haza. Dél volt, veszettül sütött a nap. Siettünk, nemsokára kezdődtek a légitámadások. Riadó, zavaró repülés. Bácska, Baja, Pécs. Nem harmatoztak az „égi magasok.”
Az utcánkban ilyenkor már nem ácsorogtak katonák. A lányok a postás bácsit lesték a kapuban. Hallgattuk a rádiót. „Soldaten sind immer Soldaten!” – fújták a szövetséges alakulatok. És hogy „die kennen keine Lumperei.” Masíroztunk véges-végig az utcán. Elhittük nekik.
Pedig már csak a rádióból szivárogtak a katonadalok. „Oroszország közepén” – fújta például egy sebesülteket szállító különvonat. „Fogoly vagyok én egy bánya telepén.” A folytatásban már nyüzsögtek az idegen szavak. „Gusztálom a zsenákat, ha megunom, nézem a barisnyákat!”
Szegény utcánkbeli lányok!
„Ha meglátok egy zsenát – folytatódott a nóta –, egyedül van, néki odakiáltok...” Hogy mit, azt mi már nem értettük, gyerekek.
Az utolsó nótámat még otthon tanultam, Radnaborbereken. Akkor már csomagoltunk, útnak indultunk mi is.
A Kárpátokat már átlépte a front.
„Jaj, de magas, jaj, de magas ez a vendégfogadó! / Van-e benne, van-e benne barna kislány eladó? / Ha nincs benne barna kislány eladó, / Dűljön össze ez a vendégfogadó!”
Álmomban belerúgtam ilyenkor a falba. De belerúgtam volna én az egész világba is! Nem volt már apám. Se házam, se hazám. Így lett vége a katonásdinak.
Vissza a tetejére