Eső - irodalmi lap impresszum

Szakadék


regényrészlet
 
Már harmadszor nyomom meg a csengőt, a hangja már harmadszor repeszti meg a szeptemberi kora délután csendjét, de még mindig semmi. Anya nem jön, anya nem nyit ajtót. Dani már egy órája itt áll, neki csak öt órája volt ma. Nekem hat. Nemrég érkeztem, most tehát én nyomom a csengőt Dani helyett. De anya nem jön.
Fülelek, minden idegszálammal arra koncentrálok, hogy motozás neszeit halljam meg az elfüggönyözött ajtó mögül, de odabent minden moccanatlan.
Újra becsengetek. Danival nem beszélünk, a legszükségesebbet már megbeszéltük, tudom, hogy egy órája itt áll, tudja, hogy most én nyomom a csengőt. A sírás kerülget. Nem szabad sírnom. Egyáltalán semmiféle jelét nem szabad adnom, hogy valami baj van. Itt mindenki lát. Gyűlölöm ezt az új lakást, bár azt hiszem, még nem mondtam ki magamban sem, annyit engedek meg magamnak, hogy nem szoktam még meg a körfolyosót. (Gyűlölöm.)
A régi lakásba egy gyönyörű lépcsőházon keresztül lehetett bejutni. Az a ház palota volt régen, egy igazi Andrássy úti palota, még akkor is, ha az Andrássy utat akkor Népköztársaság útjának hívták, és akkor is, ha a kapun belépve gyakran csapta meg az ember orrát a bal kézre sorakozó kukák bűze, keveredve némi macskaszaggal és az emberi vizelet orrfacsaró, összetéveszthetetlen szagával. Igen, a kapu környéke gyakran volt húgyfoltos, általában nem vettem levegőt az első pár méteren. De még ennek ellenére is megvolt a ház, a palota méltósága: kezdve azzal, hogy kapuját két roppant nőszemély őrizte, akik vak szemükkel mindent láttak, egyik kezükben koszorút, a másikban, kecses mozdulattal felcsippentve, saját tógájukat tartották, és arcukon egyszerre volt felismerhető a derű, a szigor és a rendíthetetlen nyugalom. Néha elképzeltem, hogy – feledve terhüket, a fejükre nehezedő egész házat, de a fejdíszükön nyugvó erkélyt mindenképp – lelépnek talapzatukról, és átruccannak a túloldalon lévő Operaházba. Megsimogatják a szfinxet, eltrécselnek a többi Andrássy úti kariatidával, akik mind részt vesznek a bálban, aztán még pirkadat előtt visszatérnek a helyükre. Nem látja őket senki, vagy talán csak Torma Öcsi, aki merev lábbal próbál hazatérni édesanyjához a házmesterlakásba, de annyira részeg, hogy meg-megáll, hogy aztán új lendületet véve ismét egészen merev lábbal lépjen, térdhajlítás nélkül, talán hogy össze ne rogyjon. Torma Öcsi talán látja a tógájukat igazgató, utolsót kuncogó asszonyokat, de nem hisz a szemének. Mikor belép a kapun, diadalmasan mordul egyet, s miközben kigombolja sliccét, talán azt is kimondja, hangosan, hogy ezt nem hiszem el. De lehet, hogy nem mond semmit, a saját szuszogását hallgatja, míg a vizelet a kukák közé csorog, és el-eltalálja a sugár a cipőjét is. Nem mond semmit. A hátralevő méterekre gondol, amiket még meg kell tennie a házmesterlakásig. Istentelenül nehéz merev lábbal. Kezében még érzi a nemi szervének langymelegét, pedig úgy volna illő, ha az Andrássy úti palota kopogtatójának fémes érintése volna az utolsó emlék a tenyerében, mielőtt megfogja a házmesterlakás kilincsét. De Torma Öcsi úgy lép be az Andrássy úti ház kapuján, hogy azt hiszi, a Népköztársaság útján lakik, és nem érinti, észre sem veszi a csorba kopogtatót, amely két egymásnak hátat fordító szárnyas és női keblű vízikígyóból áll. Nem látja azt sem, hogy az egyik kígyó sérült, ezért csorba a kopogtató, és végképp nem veszi észre, hogy a kígyók szárnyai közt tekergő indák úgy kunkorodnak, hogy azt egy gyerek könnyűszerrel két szemnek láthatja, egy bagoly mindent látó két szemének. Én mindig bagolynak láttam.
Ha beléptem a kapun, hevesebben vert a szívem. De lehet, hogy csak azért, mert már odakint befogtam az orrom. Nem igaziból, csak elkezdtem nem lélegezni. Ettől elég hamar elkezdődött a heves dobogás.
És magasak voltak az emeletek, a felnőttek legalábbis mindig ezt mondták. És kettesével szedtem a fokokat. A lépcsők mellett női keblű vízikígyók tekeregtek, szárnyuk és villás nyelvük is volt, ők tartották a korlátot időtlen idők óta. Ólomüveg ablakok színes fénye hullott rájuk, olyankor volt a legszebb a lépcsőház. Máskor csak sötét volt. De legalább nem volt körfolyosó.
Itt mindenki lát.
Állunk a bezárt ajtó előtt, nincs kulcsom, nincs lézerszemem, hogy átlássak a függönyön. Nem hallok semmit, rendben, de legalább lássam, mi van odabent. Nem, nem megy. Pedig amikor bent vagyok, mindig azt hiszem, hogy a szomszédok átlátnak a függönyön is, belelátnak az életünkbe, látják a pizsamám.
Valami különös szagot érzek, nem tudom azonosítani. Egyszer csak, teljesen vártalanul valóban megmozdul odabent valami. A függönyre vér fröccsen, és az ajtó még mindig nem nyílik ki.
Anya itthon van, ez jó. A függönyre vér fröccsent, ez baj. Valahogy kinyitja az ajtót, nehezen mozog, nem tud beszélni. A homlokán seb, a sebből szivárog a vér. Bekísérem a legközelebbi ágyra. A fürdőszobában jódot keresek, óvatosan letörlöm a sérülést. Nem súlyos, bár valószínűleg teljes önkívületben zuhant neki az ajtónak. Alszik. Körülnézek a konyhában: innen jön a szag. Odaégett kelkáposzta-főzelék, külön lábosban virsli. Elzárom a gázt.
Várom apát, remélem, majd megdicsér. Ebben később csalatkozom: apa nem veszi észre, hogy a sebet lekezeltem, anya pedig nem tud róla.
 
 

Vissza a tetejére