A papa nagyon sokat írt (Beszélgetés Kardos Dániellel)

Beszélgetés Kardos Dániellel

 
Gyakran lehet találkozni vele különféle rendezvényeken, miközben nyakában ott lóg az elmaradhatatlan fényképezőgép. Most is néhány nappal a soron következő kiállításának megnyitója előtt beszélgettünk, hogy felelevenítsük az édesapjával, Kardos G. Györggyel kapcsolatos emlékeit.
 
– Sajnálom, hogy nem tudok ott lenni a kiállításod megnyitóján, Dani, pont aznap Pécsett lesz író-olvasó találkozóm. De ugye elmegyünk majd együtt, amíg tart, és végigkalauzolsz?
– Persze, végigvezetlek a tárlaton. Elmondom, ha nem tudnád, hogy melyik képen mi van.
– Egyébként mióta fotózol?
– Másodikos voltam, általános iskolás, amikor a papától megkaptam az első fényképezőgépemet. Az egy Zorkij márkájú, szovjet masina volt. A papa elsőre fekete-fehér filmet vett bele, pedig akkor már javában voltak színes filmek. Biztos úgy gondolta, gyakorláshoz megteszi. Aztán amikor a film betelt, a papa odaadta Szilágyi Lenkének, hogy hívja elő. Úgyhogy azzal büszkélkedhetek, hogy az első képeimet Szilágyi Lenke dolgozta ki.
– Megvannak még?
– Attól tartok, nincsenek.
– De arra emlékszel, mik voltak a képeken?
– Gondolom, olyasmik, amik mostanában is. Emberek, utcaképek… Ja, azért is gyere el megnézni a tárlatot, mert az egyik fotón te is rajta vagy, amikor Ungvári Tamás dedikál Kovács Zolinak, az ÉS főszerkesztőjének, te meg a háttérből nézed őket. Ungvárival egyébként volt egy közös könyve a papának, mármint úgy, hogy ketten írtak hozzá előszót. Első és második világháborús képeslapok voltak benne, az egyik bank adta ki a kilencvenes években. Széttépett évszázad a címe, és repiajándékként osztogatták az üzletfeleknek. Kereskedelmi forgalomba nem került. Nekem is csak egy példányom van belőle, pedig mindig figyelem az antikváriumok kínálatát, s megveszem a papa könyveit, hogy tudjak belőlük ajándékozni.
– Én is kaptam már tőled nem egyet… De úgy tudom, édesapád más fotóalbumokhoz is írt előszót.
– Igen, például Révész Tamásnak. Vagy Szebeni Andrásnak, aki nemrég halt meg. Az Arctérkép című könyvéhez ugyancsak a papa írta az előszót. Amikor eljött hozzánk megbeszélni, hogy mi lesz a könyvben, és mi legyen az előszóban, lefotóztam a Szebenit. Nézd csak, ezek a képek azok.
– Hány éves voltál?
– Kilencvenötös a könyv, szóval olyan tizenhét, de a fotó talán valamivel korábban készülhetett.
– Mindig lefotóztad, akik jöttek hozzátok?
– Nem. A papa néha rám is szólt, hogy ne fotózzak már. Emlékszem, egyszer nálunk járt Kertész Imre és Vámos Miklós, és akkor is előjöttem a fényképezőgépemmel, de a papa bezavart a szobámba tanulni. Elsős gimnazista lehettem, valamikor 1993 körül.
– Miért zavart be?
– Biztos bosszantotta, hogy ott lábatlankodok. Zavarta, hogy nem tud a vendégekkel rendesen beszélgetni, mert én kattintgatok a masinámmal. Általában megkérdeztem, hogy szabad-e. Spiró Gyurit vagy Bächer Ivánt egy csomószor lefotóztam. Szinte napi rendszerességgel jöttek egyidőben. Nálunk lényegében tárva-nyitva volt az ajtó, jöhetett bárki. Jöttek is, előzetes bejelentés nélkül. Volt, aki arra járt, felugrott, beköszönt.
– És olyankor miről beszélgettek édesapáddal?
– Sztorizgattak, megbeszélték, mi történt aznap velük, mit olvastak az újságban, ilyesmi. De olyan is előfordult, hogy kéziratokat hoztak. Volt úgy, hogy felolvasták rögtön, máskor meg otthagyták, a papa elolvasta, és legközelebb elmondta, mit gondol róluk. A papa szerette ezt csinálni. Ő is így kezdte. Gimnazistaként Radnóti Miklóshoz járt föl, a Pozsonyi útra. Mondjuk, nem kellett messzire mennie, legalábbis földrajzi értelemben nem, mivel majdnem szomszédok voltak. Az egyik osztálytársának és barátjának, Bácskai Tamásnak, aki később bankigazgató lett, Radnóti a rokona volt, ha jól tudom, a nagybátyja, ő szólt neki, hogy itt van a Kardos Gyuri, aki verseket ír.
– Akkor még verseket?
– Hát, én úgy tudom, a prózaírók közül sokan kezdik versekkel…
– Megvannak még ezek valahol?
– A legrégebbiek nincsenek, de nekem még el tudta mondani egyiknek-másiknak egy-egy részletét. A tardoskeddi békákról szólóra emlékszem. Azt állítólag annak idején, gimnazista korában sok helyen el kellett mondania. Különféle rendezvényeken szavalta a verseit, de az Ujság című lapban is jelent meg egy, tizenhat éves korában. Ezek nem maradtak meg, viszont valamikor a 2000-es évek elején egy Giora Sándor nevű úr megkeresett Izraelből, hogy Kara Emília kérésére szeretné eljuttatni nekem a papa nála lévő verseit. Kara Emília a papa szomszédja volt Izraelben, és a papa valahogy nála hagyta nyolc versét. Ezeket aztán meg is kaptam. A papa Izraelben írta őket az 1940-es évek második felében.
            – Radnótival meddig tartott a kapcsolata?
            – A papát 1944. május 10-én vitték el. Pont a születésnapján. Nem sokkal előtte, áprilisban járt utoljára Radnótiéknál. Pont fönt volt náluk Sík Sándor is. Radnóti éppen Shakespeare-t fordított, úgyhogy arról beszélgettek Síkkal. A papa nem nagyon jutott szóhoz, aztán egyszer csak kis szünet támadt a beszélgetésben, mire a papa kihúzta magát, és azt mondta, szerinte Katona József nagyobb költő és drámaíró volt, mint Shakespeare. Döbbent csönd következett, majd Sík megkérdezte, miért gondolja a papa ezt. Mire ő, kabátján a sárga csillaggal, kijelentette: Azért, mert Katona magyar volt. Sík erre elővette a noteszét, megkérdezte a papa nevét, és fölírta. Nem sokkal később a papa távozott, Radnóti kikísérte, de mielőtt becsukhatta volna az ajtót, a papa odatette a lábát a küszöbre, és megkérdezte, Miklós, mit gondolsz, én nagy költő leszek? Mire Radnóti nevetett, és azt mondta: Tudom is én, te hülye!
            – Édesapádat hová vitték?
            – Jugoszláviába, Borba. Ahová Radnótit, de nem ugyanabban barakkban voltak. A papa viszont megtudta, hogy ő is ott van, és írt neki egy levelet, amit eljuttatott egy fogollyal, akinek átjárása volt a barakkok között. Gyarmati Fanni, Radnóti özvegye később mesélte a papának, hogy Miklós meg is kapta azt a levelet. De ő aztán bekerült az első menetoszlopba, amelyet a németek elindítottak észak felé. A papát egy másikba osztották be, azt is elindították, viszont útközben jöttek a jugoszláv partizánok, és felszabadították a menetoszlopot is, meg a tábort is. A papa akkor a Vöröskereszt segítségével Bulgárián és Törökországon keresztül Izraelbe ment, és ott maradt 1951-ig.
– Eleinte Izrael még nem létezett, Palesztina volt...
– Igen, és a papa az angol territóriumon szolgált katonaként, aztán Izrael állam kikiáltásakor bevonult az izraeli seregbe. Harcolt is a háborúban. Mesélte, hogy egyszer egy, az ellenség által megszállt faluba mentek be, és az volt a parancs, hogy öljenek meg mindenkit, akit ott találnak. Volt ott egy vak fiú, aki a sebesült húgát cipelte. Amikor meglátták őket, a papa ráfogta a fegyverét a felettesére, és azt mondta, amennyiben parancsot ad a gyerekek kivégzésére, ő bizony lelövi. A kislánynak végül ellátták a sebeit, és útjukra engedték őket.
            – Édesapád miért jött vissza Izraelből?
            – Az édesanyja táviratozott neki, hogy megbetegedett, és ha életben akarja látni, jöjjön haza. A papa egyből jött is. Őt a nagymamám egyedül nevelte föl. Pollák Jolán gépírónő. Pár héttel azelőtt vette feleségül a nagyapám, hogy a papa megszületett, azért, hogy a papa törvényesen jöhessen a világra, de utána el is váltak. Nagyapám az Esti Kurír nevű lap szerkesztője volt, a színházi rovatot vezette, meg volt egy rövid életű színházi lapja is. Bohém, nagyvilági ember volt, nemigen értett a gyerekekhez. Amikor a papa ötéves lett, vett neki egy márkás tollat, hatéves korában meg egy lexikont kapott tőle. Egyszer, amikor a papa meg akarta látogatni a nagyapámat a Király utcai szerkesztőségben, a portás nem engedte föl, mondván, a Kardos úr (egyébként Kardos István) elfoglalt, most éppen „puncifikál és celebabrál”.
            – Mihez kezdett édesapád, miután hazajött?
            – Próbált munkát találni, de nem sikerült, mivel úgymond kapitalista államból érkezett, politikailag megbízhatatlannak tartották, a régi barátai is elfordultak tőle félelemből. Pedig hát a hazatelepülésében a magyar követségnek is része volt, amely hirdetést tett közzé Izraelben, hogy az oda kikerült magyar zsidók nyugodtan térjenek haza. A papa valahogy elkeveredett Győrbe, ott dolgozott kőművessegédként. Közben elkezdett prózát írni, első írásai az Alföldben jelentek meg, álnéven, mert nem akarta, hogy a régi ismerősei ráismerhessenek, meg azt se, hogy a munkatársai annál az építőipari vállalatnál, ahol dolgozott, tudják, hogy a malter kavarása mellett mivel foglalkozik még.
– Erről Örkénynek az a novellája jut az eszembe, amikor a halászok keresik a Csillag című lap új számát, mire Örkény földerül, mert neki is van írása benne, és boldog lesz tőle, hogy itt is olvassák. Aztán kiderül, hogy a halászok a térdükre szokták tenni evés közben…
– Győrben volt a papának egy gyerekkori barátja, Földes Gábor, a színházban főrendező, és elintézte, hogy odavegyék a papát, hivatalosan dramaturgnak, de közben sok mindent kellett csinálnia. Statisztaként is fellépett. Az első házassága is akkor köttetett. Rajtakapták a színház párttitkárnőjével, akit a kor erkölcsei szerint el kellett vennie, de amikor a friss felesége becsöngetett hozzá a bőröndökkel, a papa közölte, hogy oda ugyan be nem teszi a lábát. El is váltak nemsokára.
Földes Gábort viszont 56 után kivégezték, s a papának nem volt maradása Győrben, visszajött hát Budapestre, megnősült megint, de a második feleségétől is elvált, amikor a féltestvérem kétéves volt. Az operettszínházban és a bábszínházban lett dramaturg a papa. Darabokat újított fel, az egyikben Honthy Hanna volt a primadonna, és a papa minden színésznőnek vett egy szál rózsát, mire Honthy azt mondta neki: Gyurikám, maga csak ne verje költségekbe magát miattam. A bábszínházban meg dramaturg volt olyan darabokban, mint a Fehérlófia, a Tündér Lala vagy a Misi Mókus vándorúton. Utóbbi most is repertoáron van. Akkor barátkozott össze Tersánszky Józsi Jenővel, olyannyira, hogy neki a papa volt az esküvői tanúja.
            – Ekkor már írta a regényét, ugye?
            – Igen, és az volt az első munkája, amely Kardos G. György néven jelent meg, hogy megkülönböztessék a Magvető Kiadó akkori igazgatójától. Egyébként a Magvető adta ki az Avraham Bogatir hét napját 1968-ban. A papa igazából már Izraelben elkezdte írni. Ült a katonai teherautón, és lejegyzetelte, amiket látott, hallott, átélt. Gyűjtötte a sztorikat. Aztán a hatvanas években megírt egy hosszabb részt a regényből, és odaadta mindenféle kiadói embereknek, de sokáig visszautasították. A Magvető is majdnem. Kardos György, az igazgató odaadta az összes lektorának, és mindegyik azt mondta, hogy ne adják ki. Aztán a legjobb barátja, Berkes András győzte meg Kardost, hogy mégis adja ki a regényt, mert kasszasiker lesz. Igaza lett. Úgyhogy Kardos György beszélte rá Kardos G. Györgyöt a részlet alapján, hogy fejezze csak be szépen az Avraham Bogatir hét napját. Azóta többször megjelentették, és számos nyelvre le is fordították. A papa akkortól fogva csak az írásnak élt.
– De már előtte is benne forgott az irodalmi életben.
– Sok mindenkit ismert a színházi munkái miatt. Például amikor Örkény István elvált F. Nagy Angélától, két kofferrel jött el tőle, és a ruhákon kívül két márványszobrot hozott onnan el. Az egyiket a papának adta, mint közeli barátjának. Ma is megvan, ez a Platón-mellszobor az. Papa nagyon szerette az antikvitásokat. Képzeld, Madách Imre egyik szemüvege is nálunk van. Az meg ott talán egy biedermeier asztal. A BÁV-nál volt kirakva, rá volt írva, hogy eladva, de még nem fizették ki, úgyhogy a papa kifizette gyorsan, és elhozta. Rajongott ezekért a dolgokért.
            – Akkor ezeket a hatalmas, régi festményeket is apukád vásárolta?
            – Mindet. Volt egyébként festő barátja, Sváby Lajos, aki nemrég halt meg. Gyerek voltam, amikor egyszer elmentünk hozzájuk. A papáék beszélgettek, én meg unalmamban elkezdtem összevissza mászkálni a lakásban. Megtaláltam a műtermet, és összefestettem az oda kitett vásznat, amin Sváby épp dolgozott. De nem haragudott meg, azt mondta, ezt a festményt együtt csináltuk. Még az egyik katalógusába is betette.
            – Az Avraham Bogatir hét napja megjelenése után kezdett el édesapád lapoknál is állandó munkatárs lenni?
            – Akkor került először az Élet és Irodalomhoz. A kritikarovatot vezette. De szerkesztője volt például a nagyon népszerű Rakéta Regényújságnak. Dolgozott a Kurírnál és a halála előtt a Népszabadságnál.
            – Az Élet és Irodalomnak később a prózarovatát is vezette. Ő közölte ott az első novellámat. Huszonkét éves voltam, kidobott az akkori csajom, amiről írtam egy novellát, betettem egy borítékba, és elküldtem az ÉS-nek. Még csak kísérőlevelet se mellékeltem hozzá. Pár hét múlva megjelent. Később Rentz Mátyás mondta nekem, hogy igen, a Kardos G. ilyen, azokra is odafigyel, akik az utcáról esnek be.
            – Rentz Matyi? A papa sokszor emlegette.
            – Igen, gyakran közölt nála. Édesapádról egyébként az a hír járta, hogy azért nem akarnak újabb könyvei megjelenni, mert minden idejét és energiáját a lapoknak szenteli.
            – A papa tényleg nagyon sokat írt, a megélhetésért dolgozott. Az Avraham Bogatirnak viszont mindenképpen meg akarta írni a folytatásait, ezek meg is jelentek, a Hová tűntek a katonák? 1971-ben, A történet vége pedig 1977-ben. Utóbbinak Sasok a porban lett volna a címe, de a lengyelek érzékenysége miatt ezt módosították. A negyedik regényét, a Jutalomjátékot, amely már Magyarországon játszódik az ötvenes években, a papa a győri élményei nyomán írta, Vámos Miklós préselte ki belőle. Műtét előtt állt a papa, és Vámos, aki akkor az Ab Ovo Kiadó vezetője volt, olyan összeget ajánlott, amire a papa nem tudott nemet mondani. A címet Vámos találta ki, mert a papa nem volt biztos benne, hogy túléli a műtétet. Egyébként a papa az Avraham Bogatir már nem tudom melyik folytatásáért is szép előleget kapott a Magvetőtől. Ötezer forintot, ami óriási pénz volt akkor. Amikor közölte Kardossal, hogy ennyit szeretne, épp az utcán sétáltak, és Kardos azt mondta a papának, hogy ha kiköpi a szájából a cigarettát, és még mielőtt az leesne a földre, csukott szemmel el tudja rúgni, megkapja ezt a pénzt. Hát, megkapta…
            – A harmadik regény után megszülettél te. A szüleid hogyan ismerkedtek meg?
            – Édesanyám, Kiss Anna Mária a Mafilmnél volt gyártásvezető-asszisztens, Szabó István, Koltai Lajos és mások mellett dolgozott, később pedig, Kardos Anikó néven, elismert jelmez- és díszlettervező lett színházaknál. A papát megkereste a rendező, Bácskai Lauró István, hogy csinálják épp a Keménykalap, krumpliorr filmes adaptációját, de elakadtak a forgatókönyvvel, kérte a papát, segítsen kicsit. A papa azt mondta, hogy nagyon sok melója van, egyébként tényleg mindig nagyon sok volt, viszont van a filmgyárban az a barna lány, ha Bácskai összehoz vele neki egy randevút, akkor besegít a forgatókönyvbe. Bácskai erre azt mondta édesanyámnak, hogy csak arra az egyetlen randevúra menjen el a papával. Esküvő lett a vége. És persze a film is elkészült.
            – Mire emlékszel, hogy telt édesapád egy napja?
            – Reggel, miután elmentem óvodába vagy iskolába, leült írni. Általában délelőtt végzett is a napi penzummal, ami többnyire cikket jelentett. Aztán főzött, közben felolvasta, vagy fejből elmondta, amit írt, hogy hallja, hogy hangzik. Ha otthon voltunk mi is, akkor nekünk mondta el. Az Irányi utcában laktunk akkor, a papa onnét járt át az Ibolya presszóba találkozni más írókkal. De Lázár Ervinnel például rendszeresen a Pepita Oroszlánban találkozott.
            – Lázár Ervin is sokszor járt nálatok?
            – Párszor igen. De én is voltam náluk. Előfordult, hogy a papa engem küldött el hozzájuk, hogy kérdezzek meg az Ervin bácsitól valamit. Hozzánk a legtöbbször Spiró és Bächer jöttek. Meg időnként Németh Gábor. Ők egyfajta mestert láttak a papában.
– Megkeresték kéziratokkal?
– Spiróval például úgy ismerkedett meg, hogy egy közös ismerősük ajánlott neki egy fiatal írót, akit fel kéne fedezni. A papa már ott ült a megbeszélt találkozóhelyen, amikor Spiró Gyuri megérkezett. A papa megkérdezte tőle, hogy ő-e az a fiatal író, akit fel kell fedezni. Erre Spiró elnevette magát, hogy már föl van fedezve.
– És Bächer?
– Spirónak volt egy felesége, akivel elváltak. Ez a volt feleség egyszer megkérdezte a papát, hogy felhozhatja-e hozzánk az új barátját. Ő volt Bächer Iván, együtt tanítottak a Móricz Zsigmond Gimnáziumban. Aztán a papa beajánlotta Bächer írásait a különböző lapokba, előbb talán az Új Tükörbe, meg másokba is. Bächer eredetileg tanítani szeretett volna, aztán mégis író lett. De a papa egyengette Ménes Attila és mások útját is.
– A vele egyidős pályatársak közül kikkel volt édesapád közeli kapcsolatban?
– Volt egy asztaltársaság, Óbudára, a Siposba jártak alkalmanként ebédelni. A papán kívül Gyurkovics Tibor, Hernádi Gyula, Galsai Pongrác, Kormos István, Zelk Zoltán, Csoóri Sándor többek között. Meg Csurka István. Ő egyszer hajnalban részegen becsöngetett a papáékhoz, de nem nyitottak neki ajtót, ki akarták aludni magukat, mert reggel indultak a Balatonra. Úgyhogy a hoppon maradt Csurka ott heveredett le a kapualjban, a kukák mellett, és reggel a ház arra ébredt, hogy a házmesterrel veszekszik. Csurka magyarázta, hogy neki itt a házban barátai vannak, mire a házmester közölte vele, hogy kizárt, hogy egy ilyen alaknak, aki a kukák mellett ébred, ebben a házban barátai lennének. Csurka erre ráförmedt a házmesterre, hogy ne merészeljen vele ilyen hangot megütni, azzal a zsebébe nyúlt, és úgy csinált, mintha valami igazolványt villantana föl. A házmester meg berezelt. A papa szerint Csurka a lóversenyen vesztes fogadási cetlijeit villantotta meg.
– Mi lett később ezzel a társasággal? Gondolom, a rendszerváltás után szétesett…
– Hát igen, ment mindenki a maga útján. A politika egyeseket beszippantott, de amúgy is szétvert bizonyos régi barátságokat.
– Édesapád politizált?
– Nem igazán. Otthon el-elmondta a véleményét, de különösebben nem folyt bele. Néha mondogatta, már a rendszerváltozás után, hogy régebben Csurka, ha berúgott, mindig elkezdett zsidózni, úgyhogy most biztos állandóan ittas… Egyébként volt olyan, hogy Csurka a Kádár-rendszerben szilenciumra kányszerült, és hogy meg tudjon élni, a papáék összedobtak neki tizenháromezer forintot. Mindenki egy ezrest adott bele. Aztán elment a papával a Fészekbe ebédelni, a papa babgulyást evett, Csurka meg süllőt, abból a pénzből, amit kapott a többiektől. Amúgy Zelk is nagy lovis volt. Már halálos beteg volt, de Csurka rendszeresen fölment hozzá, és elvitte helyette a lóversenypályára Zelk fogadási szelvényeit.
– Épphogy leérettségiztél, amikor édesapád meghalt…
– 1997. november 22-én. Már a tanárképzőbe jártam. A temetésén Spiró mondott beszédet, azt mondta: Gyuri, csupa jóarcú ember jött el a temetésedre.
– Én a tévéhíradóban hallottam a halálhírt. Föl is hívtam Rentzet, mert tudtam, hogy édesapád milyen sokat jelentett neki. Elsírta magát a telefonban.
– Hm… Jut eszembe: egy másik temetés, valamikor a kilencvenes évek elején, már nem tudom, kié volt, de ott álldogált egyedül, magányosan, távolabb a gyászolóktól Aczél György is, aki ugye a Kádár-korszakban a kultúrát irányította. Senki nem állt szóba vele, kivéve a papát, aki észrevette, odament hozzá, és elkezdett vele beszélgetni. Aczél akkor azt mondta neki: Gyuri, téged mindig is jobban meg kellett volna becsülni. Aczélt egyébként sokan kérték, hogy nyilatkozzon nekik, mesélje el az életét, és akkor könyvet írnak belőle. De ő csak a papának lett volna hajlandó így megnyílni. A papa viszont szokás szerint nem ért rá, tele volt írnivalóval, Bächert ajánlotta maga helyett, aki több kazettát végig is beszélgetett Aczéllal, de a könyv soha nem készült el.
– Én viszont kaptam tőled egy nagy elismerést, mondhatni, egy Kardos G. György-díjat, egy pakli magyar kártyát…
– Hát ezt a papa utazásokhoz vitte mindig magával. Szigligetre meg vonatutakra.
– Az 1986-os mexikói futball-vb előtt adták ki, a hátlapján a magyar színek mellett ott a Mexikó ’86 felirat.
– Gondoltam, neked adom, elvégre passzol az új könyvedhez (Benedek Szabolcs: Ballada egy csapatról. A ’86-os válogatott története – a szerk.). De nézd csak, ez meg a papa posztumusz könyve. Csak úgy mesélek. 2000-ben jelent meg. A borító fotóját én készítettem róla. Hát most ezt is neked adom. Cserébe viszont dedikálnod kell a Beatles-könyvedet.

Vissza a tetejére