Ez a pipa nem pipa
Hervay Gizella és a vésőkopogásSzembesítő szöveg az Előszó, és rögtön próbára is teszi olvasóját: meddig hajlandó elmenni, meddig hajlandó követni a könyv gondolatmenetét. „Ez a könyv nem könyv” – olvashatjuk épp egy frissen kinyitott könyv hetedik oldalán, a negyedik sorban. Máshol, René Magritte művén egy pipa ábrája alatt ott láthattuk korábban: „Ez nem pipa”. Sokat értelmezett, híres mondata ez a jelentésképzés elméleteinek, itt nem térek ki mindarra, amit implikál. De ha Hervay-változatba írnánk át a mondatot, ennek kellene ott állnia: „Ez a pipa nem pipa”, csakhogy nem egy pipa ábrája alatt írná ezt, hanem magán a pipán mint tárgyon – ez fontos különbség. A Hervay által kínált paradoxon sebezhetőbb, mert ellentmondásra ingerlőbb a Magritte-éhoz képest – nemcsak az „ez” különül el a könyvtől a maga bármerre fordítható voltában, hanem az épp kezünkben tartott könyvről mondja, hogy az valami más. Hervay tárgyias költő, az ezzel kapcsolatos érveket igyekeztem összegyűjteni 2003-as Hervay-kismonográfiámban, és épp ide vezethető vissza a kiindulópont konkrétsága. Ha Gisèle Magritte-ot képzelem magam elé tehát, akkor egy kis véső kopogását is hallom, amint a tárgyba magába mélyül bele kalligrafikusan az írás.
De hogy itt másról van szó, mint Magritte-nál, azt onnan is érezhetjük, hogy két sorral feljebb már lehülyéztek minket ebben a könyvben. A „minket” persze ugyanúgy relatív, újra és újra kimozduló jelentésű szó, mint az „ez” – de tételezzük fel legalább egy pillanatra, hogy tényleg azt gondoltuk a könyv kézbevételekor, amit a vers első sora mond: „Aki azt hiszi, hogy az irodalom irodalom, / az hülye.” Sokféleképp lehet elképzelni azt, aki számára az irodalom irodalom, Ady például azt mondta Kosztolányiról, hogy „irodalmi író”, és nem szánta éppen dicséretnek. Kosztolányit ettől még sokan szeretik és szerethetjük. Élet és irodalom viszonyánál tartunk tehát, Hervay versében is, és itt már benne is vagyunk a közepében. Ady cikkének megírása óta arról is sokat tudunk, hogy ez az oppozíció nem eleve létező ellentét, hanem retorikai eljárás, amit valamilyen céllal, valamilyen összefüggésben használunk. Azt kellene tehát pontosabban tetten érnünk, hogy mit remél általa elérni Hervay.
Előbb azonban szükséges még egy kontextualizáló pontosítás. 1968-ban, egy Bukarestben magyarul kiadott verseskötetben önmagában is merész húzás a hülye szó kiemelt használata – itt pedig kétségkívül kiemelt helyen van, a könyv első mondatában. A nyelvi regisztert tekintve van példa ugyan megjelenésére a korszak szövegeiben, az Utunk digitalizált változata több száz találatot jelez, de szinte mindig prózaszövegekben. A vers felütése pontosan illeszkedik Hervay versnyelvet köznapiasító törekvésébe, amiben ő kezdeményező szerepet játszik a korszak költői között. A nyelvi emelkedettségtől, bármiféle klasszikus és széplélek attitűd felől érkező szépségeszménytől rögtön eltávolodunk az Előszó kezdő mondatában, és ez a megírás pillanatában, egy ötven évvel ezelőtti korszak kontextusában nyelvileg is figyelemre méltóan radikális gesztus, ezt radikalizálja tovább az, hogy az olvasónak rögtön saját irodalomkoncepcióját kell hirtelen újragondolnia, ellenőriznie, hogy eldönthesse, hülyének tekintse-e magát, vagy sem.
Hervay gondolatvezetése a versben, ami iránt ezzel a felütéssel kétségtelenül kíváncsivá tesz, legalább két további konvencionális jelentéskört piszkál és bont meg. Az egyik az éneklés, a dal és a költészet közti automatikus összekapcsolás. Pontosan mutatja meg a szöveg, hogy Hervay számára saját privát szférájában máshol van az éneklés és az írás (versírás) helye: „Énekeltem és mosakodtam, / énekeltem és vertem a párnát, / énekeltem és papírt fűztem az írógépbe. / Nem ment az írás.” Ha az énekléshez kellene ezekben a verssorokban jelentéseket társítani, akkor az önkifejezés és (mint később maga a vers is mondja) a jókedv, a felszabadultság kapcsolódna hozzá egyfelől, de fontos észrevenni azt is, hogy a teljesen köznapi cselekvésekkel válik egyenértékűvé – a mosakodással, ágyvetéssel, sőt az írás-előkészületek mechanikus gesztusaival is. De nem ugyanaz mégsem, mint maga az írás, épp ennek a különbségnek a nyomában indul el voltaképpen a vers további része.
A másik jelentéskör, ami megbomlik, a megalázottság és kiszolgáltatottság automatikus összekapcsolása az éhezéssel és nyomorral: „egyszerre megértettem, hogy ami én vagyok, / ez a csupa-félelem, csupa-gátlás / a megalázottak, a kiszolgáltatottak ismertetőjegye, / s hogy többen vagyunk ilyen jeggyel szomorítottak a földön, / mint ahányan éheznek, vagy mint ahányan belehalnak.” Ezeket a sorokat most, évtizedekkel a megírásuk után talán tágabb összefüggések között érthetjük. Észre kell vennünk egyrészt, hogy az éhezés, a kizsákmányolás a korszak hivatalos, nagy narratívájának az eleme. Annak ellenére azonban, hogy ez benne van a jelszavak szintjén a közbeszédben, azt látszik mondani Hervay, hogy a megalázottak, kiszolgáltatottak történetei mégsem válhatnak részévé ennek a nagy narratívának. Női szempontú észrevétel ez, kétségtelenül – a példák, amelyekkel a vers körülírja a megalázottságot, megerősíti, hogy erről is szó van. Arról beszél Hervay itt, ami a létező szocializmusról szóló beszámolók alapján megerősíthető: hogy az a rendszer ugyanúgy létrehozta a maga hierarchiáit, kiváltságstruktúráit, mint a korábbiak vagy a későbbiek, és hogy erős szelekciót működtető nyilvánossága, mainstreamje egyszerűen nem adott hangot bizonyos tapasztalattípusoknak. Hervay költészete a későbbiekben, különösen utolsó három kötetében persze egyfajta fúzióját nyújtja majd a test, a fenyegetettség, a titkosrendőri megfigyelés mindent behálózó volta és az erőszak témáinak, de ehhez előbb ki kellett szabadítania, el kellett különítenie saját megközelítését attól a szajkózott, mázzal leöntött szolidaritásdiskurzustól, amelynek nem volt valós tartalma. Ezért folyamodik Hervay az Előszóban sokkal nyersebb, sokkal zsigeribb tapasztalatokhoz: ezért a lehülyézés, ezért a szembeköpés: „Ez a könyv egyetlen nagy szembeköpés / mindazokért, akiket valaha is megaláztak, / és megaláznak.”
Egyfajta terápiától indul tehát a vers alaphelyzete – észreveszi, regisztrálja a beszélő saját életében azokat a dolgokat, amelyekről eddig nem beszélt, talán mert nem volt illendő beszélni. Az éneklés még menne, de az írógépbe fűzött papír üresen marad: kit érdekelne a puszta önterápia?
Az áttörésnek köze lesz ugyan a magánszférához, abból bomlik ki, de az illendőség, a megszokottság kereteiből ki kell lépnie ahhoz, hogy rá tudjon mutatni: ez olyan tapasztalategyüttes, amelyben sokan osztoznak, ami sokak életét megkeseríti, de tabuk kapcsolódnak hozzá, és a társadalom az erősek, magabiztosak eszköztárát ajánlja a kezeléséhez: „Mért hagyod magad?” – ismeri és mutatja fel Hervay azt a viszonyulásmódot, ahogyan a sérelmek, a köznapi erőszak kapcsán újra és újra a gyengét és az áldozatot hibáztatja a rendszer. Ebből a logikából kellene kilépni valahogyan.
Hervay költészetének karakterét a továbbiakban egyre sűrűbben szövi át ez a problémakör. El kell szakadnia első két kötetének felszínibb, a korszak szlogenjeihez szorosabban illeszkedő társadalmiasságától, az értelemelvbe kapaszkodó optimizmushittől, és kritikusabbá kell válnia önmagával, környezetével, emberi viszonyokkal szemben. Mindenekelőtt pedig meg kell teremtenie egy nyelvet, amely alkalmas az emberi tapasztalatok tárgyszerűbb, pontosabb, zsigeribb megragadására – ezen azonban dolgozni kell, a lecsupaszítás tudatos munka eredménye Hervaynál, amelyre újra és újra reflektál is. A Tőmondatok és az Űrlap azok a kötetek, amelyekben ez a versnyelv kiérlelődik, és amely számos remekműben szólal meg e könyvekben. Lecsupaszított és tárgyias nyelv lesz ez, de mégis szenvedélyes marad, robbanásra kész feszültségeket hordoz. Ezekkel a jellegzetességekkel együtt és a szembeköpés-kiindulópont továbbiakra is érvényes implicit vállalása miatt lesz sajátosan Hervayé.
Az irodalom sokféleképpen mutathat túl önnön irodalmiságán, és persze tudjuk, érezzük, hogy a túlmutatás akkor is ott van, ha épp az önálló irodalmiságot hangsúlyozzuk olyankor, amikor valakik épp nagyon harsányan és kizárólagosan akarják megmondani, hogyan és milyen társadalmi utópiák vagy ideológiák nevében mutasson túl az irodalom saját irodalmiságán. Hervay verse egyfelől egy evidenciát mond ki tehát, javaslata pedig egyértelműen az irodalom relevanciakörének tágítására vonatkozik, nem annak leszűkítésére. Nemcsak azért csatlakozhatunk rá arra, amiről beszél, mert nem akarjuk, hogy hülyének nevezzenek bennünket, hanem mert az az életmű, amely ennek a gondolatnak a jegyében továbbépült, valóban hitelesíti, működés közben mutatja meg azt, ami a javaslat lényege.
Vissza a tetejére