Egy versre
(Hervay Gizella: Előszó)Kedves Gizi! Most már értelek.
Harc, visszavétel,
honfoglalás a vers neked.
Sok megaláztatás után: pöröly,
vered a vasat, nehogy összetörj
az életed sűrű csapásai alatt.
Ünnepeled, hogy élsz!
Míg rád kilenc halál szakadt.
Hajadban téboly hamuja, szemed
a sötét tóval versenyt feketedik, s a
tested lötyög, ez a túl bő harisnya
lelkeden. S mondd, ott benn felismered
a horzsolt verset, mandulamagot,
melyet sok isten beléd vetett? Mondd, megeredt?
Elbírod-e a tehetségedet?
Elviseled a sorsod, hogy fejed-
hajad tépi, szádból nyelved, a dalt.
Vagy a szenvedés erőt ad, kitart?
Minden jelképes, a nyelv, a dal, magas
eszme. S hideg, akár a vas.
De nem arra való a vers,
hogy szembeköpd azt, ki az életed
fojtogatta, kiebrudalni próbált.
A vers nem pallos, pellengér, nem íj.
A versed nem lehet olyan.
Nem tőr, lesben egy fordulónál.
Nem lehet kés a szenvedés.
Nem alázhat meg senkit dühöd tébolya.
Könyved te vagy, szavad nem átok.
Idézd a szenvedőt: Nem én kiáltok!
Bent minden szó kikötve imbolyog.
Tengertől tengerig visznek majd ismeretlen
dühös hajók. Hordoznak s elsodornak
a habzó, szétnyílt verssorok.
Neked nem volt gyógyír a vers, a kép.
Pest s a pezsgés sem némította el
sok veszteséged ‒ benned tűz telel.
Nincs alak, ki megholt fiad helyére lép.
Emlékeink keresnek téged,
élet-halálod sava éget:
betűk felelgetnek a sorsnak.
Elhullt szépség a porban.
Vissza a tetejére