Magyar átiratok: Előszó
(Hervay Gizella: Előszó)
Aki megszólal, az hülye.
Ami nem blaszfém, az nem igazi irodalom.
Szóval kezdhetünk köpködni.
Milyen jogon is emlékezem meg azokról, akikről,
milyen jogon írom át, kit akarok becsapni.
Ki vagyok én, hogy kiálljak a megalázottért.
Ez a könyv se világos.
Nem ugyanaz a szabadság,
nem ugyanazok az ízek,
ez a kétségbeesés nekem kicsit távoli már,
nem ugyanaz a kilátás, a lehetőségek.
Másfajta gyűrű az, ami köröttem tekereg.
Más amulettekre hantoltam földeket.
Egyszer meginnék valamit veled, Gizella.
Sok hangulatot elrontottam én is már.
Vizionáltam kiszolgáltatottak menetét,
ajánlottam könyvet az öngyilkosoknak,
akiket szerettem. „A dicstelen halottaknak”
— ez is ott áll az elején. Tudod: bögre víz,
haza, görcs, bombatölcsér. És a maradékok.
Mindent a maradékokért.
Hogy is mondjam. Nem tudom, mit érzel.
Tudom, mi az a cafatolás. Falakat építettem,
hogy megvédjem magam, elneveztem őket
szerelemnek, szabadságnak, magamnak és a földnek,
csak kiszolgáltatottabb lettem. Egyedül álltam, a falak mögött,
és aki közel akart jönni, azt megharaptam vagy szembeköptem.
Így énekeltem.
Végül annyira féltem mindentől, hogy mindent el kellett engednem.
Bontani kezdtem őket, kőről kőre, falból föld lesz.
Csak amikor újra fájni kezdett,
akkor gondoltam arra, hogy végül is, Gizella,
a kiszolgáltatottság: erő — egyetlen lehetőségem,
hogy újra emberek között lehessek. Így énekeltem.
Azt fogják mondani: Látod, itt ez a sötétség,
ebből lettél. Látod, itt vannak az öngyilkosok,
ebből. Látod, ma újhold van megint, gyűrűzünk
megint, ütnek, cinkoskodunk, kompromittálunk megint.
Látod, ez a föld, már nem a régi, ebből lettél. Átlátok rajtad.
Ki fogunk halni, Gizella, úgy tűnik. Pedig mennyit cafatoltunk
(vagy túlélünk, csak tesszük magunk, csak majdnem, újból, ugye, újból...),
mennyi ronda kézimunka, mennyit vártunk a padon a parkban,
mennyi lehúzott bőr, mennyi teletömött hamuzó, rozsdás szögesdrót.
Nem akarok bosszút állni irodalomból. Falból föld lesz.
Nem akarok nagyobb érvényt adni az én kérdéseimnek.
Konok voltam — most már kérem a segítséget.
Nem ismerek olyat, akin a történelem mocskos ujjnyoma
ne foszforeszkálna este.
Nem csak a foszfor vagyok, nem csak a csupa-félelem,
nem csak az a megalázott, veszett kutya. Erre már rájöttem,
nagy nehezen. Arra is, hogy még mindig, minden pillanatomat...,
szóval, nagyon zavaros valami az, amibe beleszülettem,
és csak egyre zavarosabb. Mit tudok még valakinek is mondani?
Ugyanazt. Mást. Irodalom? Könyv? Gyűrű? Föld?
5 billió évnek meg se kottyan 8 billió kicsi menekült.
De aki azt hiszi, hogy te nem vagy a föld,
hogy nem vagy ez az újhold is te,
hogy nem te szuszogsz bele a kagylóba, amikor kicseng,
hogy árnyként nem sietsz át ezeken az utcákon,
hogy nem a te kicsikart szabadságod az,
amiből nekem is jutott...
Nagy, vergődő madárnak képzellek a szélviharban.
Ma reggel kedvem volt énekelni.
De nem tudtam élni, nem úgy, ahogy kellett volna,
mindig zavarba jöttem, szégyelltem, hogy hallgatok,
hogy üvöltök, hogy dühöngök, hogy megalkuszok.
Hogy tehetetlen vagyok. Így énekeltem.
Mégis, ez nem irodalom,
nem ugyanazok a súlyok,
nem az a fájdalom,
nem azok a cafatok,
látod, itt ez a madár.
Ebből lettél.
Aki nem szólal meg, az húzza a száját.
Aki húzza a száját, az csak irodalom.
Vissza a tetejére