Eső - irodalmi lap impresszum

Halálgyakorlatok

(Terápia)
 
„nincs, aki segíthetne”
H. G.
 
Teszi-veszi, babrálja, rendezgeti a tárgyakat
a szobában, majd az ágyon, az asztalon, úgy
jár-kel közöttük, mint egy idegen tájon, székekbe
ütközik, szőnyegbe botlik, függönybe, abroszba
kapaszkodik, húzzák-vonják, tépik, megakasztják,
elgáncsolják a tárgyak, a székek, az asztal, az ágy,
minden, minden, ami körülötte van, bizonytalan,
tétova mozdulatokkal jár-kel közöttük, idegen
hely, veszélyes vidék, fenyegető terep, a szoba
berendezésének darabjai között cirkál idegesen,
nem találja a, mit is, mit is keresett eddig, és hova
is tette, amit, ami az előbb még itt volt, itt, valahol,
ezen a helyen, de nincs a dolgoknak jelentőségük,
ezeknek a dolgoknak nincs, amelyekből amúgy is
egyre kevesebbet észlel, a szavakat sem figyeli,
már nem, csak érzékeli a változó erejű zörejeket, a
kisilabizálhatatlan beszédfoszlányokat, nem érti ezt
a grammatikát, az övéket, a szobában levőkét, kik
is vajon ők, és ők sem értik, amit ő mond, mert
szokatlan összefüggésben szólal meg, hirtelen és
szaggatottan, szétforgácsolva a szavakat és a
mondatokat, amelyek olyanok, mint egy nagy-
nagy lufiban szakadatlan vergődő, áramló hangok,
amelyből időnként kifut a széllel egy-egy kósza
b vagy k, majd visszazárul újra, lehunyt szemmel,
imbolyogva vonul át a szobán, ahogy az életén
is, nem érdekli az ezernyi apró részlet, a milliónyi
parány észlelet, ami szétszórja figyelmét, csak az,
hogy közelebb érezze magát, mihez is, vajon mihez,
talán – egy kicsit még – magához a létezéshez.

Vissza a tetejére