Eső - irodalmi lap impresszum

Mélyről búgnak az elmének harangjai (Szilágyi István: Messze túl a láthatáron)

Szilágyi István: Messze túl a láthatáron. MMA Kiadó, Bp., 2020
 
Szörnyű kínokat kell kiállnia annak, aki a törvénybe kapaszkodva, azt egyetlen legitim uralkodójának elfogadva a „minden okkal történik” elvnek rendeli alá az életét úgy, hogy mindeközben meggyőződése: az ok minden esetben fel- és megfejthető, csodák és bűbájok pedig nincsenek – az élet, a háború, a béke és az ember utóbbi kapcsán érzett tanácstalansága maradéktalanul magyarázható a racionalitás dimenziójában. A józan ész emberét a történelem során mindenkor úgy fonja körül a kétség, mint hínár a tó által elnyelt világot. A megmagyarázhatatlan, az érthetetlen, a megannyi kérdőjel újra meg újra rátapad elcsigázott elméjére, és az igazság és bizonyosság keresője megrémül: a láp hínárral, élőlényekkel és holtakkal, valamint a bosszantó nádi pajkosokkal együtt egy napon mindent elnyel. Mindezt pedig egyetlen tekintet képes egészében belátni, a téren és időn túl szemlélődő, a láthatáron messze túl látó, rejtélyes Nagyidejű.
Tompay Wajtha Mátyás úr a Rákóczi-szabadságharc során a fejedelem legfőbb bizalmasa, aki úgy tesz eleget a fejedelem kéréseinek és parancsainak, hogy közben maga sem érti, mire miért kérik, és mivel mi a célja. Ahová küldik, elmegy, amit feladatául osztanak, megteszi mindazonáltal, hogy minden útja és ténykedése okát és célját sűrű homály fedi. Asszonyától, családjától távol, lehetetlennek és olykor értelmetlennek tűnő küldetéseket teljesítve teszi, amivel megbízzák, bizonyos lévén afelől, hogy minden valami végett van. Szilágyi István új, Messze túl a láthatáron című regényének első felében, az Emlékirat lapjain így ismerjük meg Tompay Wajtha Mátyás urat, aki talán kissé csalódott, amiért kirekesztődni látszik a fejedelem bizalmi köréből, és úgy tesz eleget benderi diplomáciai küldetésének, hogy nem biztos sem abban, hogy mikor fogja újra látni a családját, sem pedig abban, hogy visszakerül-e valaha az áhított bizalmi körbe. Az Emlékiratban a Rákóczi-felkelésnek a trencséni csatavesztés utáni időszakát látjuk, a kilátástalanságot, és Tompay Wajtha Mátyás úr olykor csapongó, máskor szaggatott feljegyzéseit a folyamatosan fenyegető pestisjárvány szította félelem és általános bizonytalanság hatja át. A kétségek és a jövő kapcsán érzett kiszámíthatatlanság napjaiban a fejedelem egykori fő bizalmasa újra meg újra hangsúlyozza feljegyzéseiben, hogy minden okkal történik, és ahogy a háborús időszak nyomorúsága találkozik az elbeszélő személyes családi drámájával, úgy győződik meg az olvasó afelől, hogy Wajtha Mátyás nemcsak történelemszemléletében, hanem az ember egyéni életével kapcsolatosan vallott nézeteiben is váltig józan, racionális ember. Ebben az első ránézésre olajozottan működő racionalitásban okoz törést Orsolya asszony eltűnése, amikor is a hosszas diplomáciai küldetésből visszatérő főhős szembesül a ténnyel, hogy valaki hamisan őrá hivatkozva elcsalta otthonról a feleségét, akinek azóta nyoma veszett. Már a kezdeteknél tanúi lehetünk annak, ahogyan Wajtha Mátyás kétségbeesetten kapaszkodni próbál azon hitébe, miszerint minden okkal történik, és minden magyarázható, ahogy keresi a feleségét, és közben magyarázza magának a lehetséges okokat, amiért az asszony esetleg elhagyhatta – soká volt távol, sosem volt igazán jelen az asszony életében, aki emiatt egyszeriben megunta a várakozást –, vagy keresi a lehetséges rosszakarókat, akik különböző okoknál fogva túszul ejthették a feleségét. Ám az emlékezést már itt áthatja a kétség, a bizonytalanság hangulata, és ezt egy erős töréssel ugyan, de fokozza a jóval hosszabb, Amerre a világ című második rész.
A regény epizodikus, párbeszédes jellegű második része évtizedekkel a trencséni csatavesztés után játszódik, vélhetőleg mindössze pár nap leforgása alatt. Tompay Wajtha Mátyás úr idős korára a beszédes nevű Tipród vármegye főbírájaként kutatja az igazságot és annak legmélyebb bugyrait, a lehetőt és nem lehetőt, és újra meg újra megkísérli megérteni az emberi ítélkezés határait. Mindeközben pedig végig a rejtélyes Nagyidejűre hivatkozik, mint téren és időn felül/kívül álló entitásra, aki képes egységesen belátni a történelmet és a világ dolgait.
Nem tudunk semmit arról, hogy a főbíró hogyan élte meg a felesége fölött érzett gyászt, és miként fogadta el, dolgozta fel Orsolya asszony eltűnésének és halálának rejtélyét. A regény második részét alkotó párbeszédek legelején nem egy megtört embert hallunk megszólalni, hanem egy – a többiek szemében – kiegyensúlyozott, bölcs bírát, akinek nap nap után az a dolga, hogy mérlegeljen, majd ítéljen. Nem kényszerít ki vallomásokat „tortúrázással”, és nagyon határozott elképzelései vannak az igazságról és igazságtételről. Boszorkányperek, babona és bűbájok idejében járunk, és egy olyan ember áll előttünk, aki mindezekről ugyan nemes egyszerűséggel kijelentené, hogy nem léteznek, ám mint az később kiderül, ennek a bizonyos nem létezőnek ő maga is áldozatául esik. A rideg szellem embere, miután vélhetőleg rabul esett a boszorkányságnak, ugyanolyan racionálisan közelíti meg az őt körülvevő valóságot – ám mégis merőben más szemmel nézi a világot, mint az a korban megszokott. Csűri-csavarja a dolgokat, újra meg újra elodázza az ítéletmondást, és amikor már úgy tűnik, egy gondolatmenet végére ért, újra fordít egyet az egészen, semlegesítve mindazt, amit korábban felvázolt. Egyrészt határozottan kijelenti, hogy a boszorkányság nem létezik, és a legtöbb babona csupán annak köszönhető, hogy az ember mindenáron okot keres a történéseknek, másrészt pedig sajátos cirkalmas asszociációival, gondolatmeneteivel újra meg újra arról tesz tanúbizonyságot, hogy ő maga sem olyan biztos a tényállásban, mint ahogyan azt gondolni szereti magáról.
Van csoda, vagy nincs csoda? Folyamatosan búgnak az elme harangjai, a főbíró úr emlékezetének vizein újra meg újra hullámokat vet a tó elnyelte világ. A láp és a tó alatt sejtett vagy odaképzelt – vagy ott tudott – harangok sötét múltra utalnak, és vészterhes jövőt jósolnak. Tompay Wajtha Mátyás idős bírát nem ereszti a tó gondolata, és mindaz, amit az a jég alatt rejthet: a felesége emléke, és az egész életében a tó vize alatt sejtett harangok. Az embert, aki mindenekfelett a törvény erejében hisz, aki többször is nyomatékosan kijelenti, hogy egyetlen urat ismer el, az pedig a törvény, mégis folyamatosan gyötri a törvénykezéssel és ítélkezéssel kapcsolatos megannyi kérdés, kétség. Újra meg újra megkérdőjeleződnek az emberi ítélkezés határai, és felmerül az a kérdés is, hogy a morál és a törvény mennyire kerül átfedésbe az igazságszolgáltatás és törvénykezés keretein belül. A boszorkányperek és a padlóból felbugyogó vér történeteit és Wajtha Mátyás elmélkedéseit olvasva az is felmerül, hogy adhat-e a törvény egyáltalán biztos kapaszkodót egy végletekig elbizonytalanodott világban, jelenthet-e a törvény bármiféle biztos talajt, vagy ez csupán illúzió. Az Emlékiratban elhangzott mondat juthat eszünkbe, miszerint a háborút az emberek azért nem hagyják abba, mert a békével nem tudnának mit kezdeni. Ezek szerint a háború egy jó kapaszkodó, szusszanásnyi illuzórikus bizonyosság a bizonytalanság közepette – mert a világot, akár tetszik a benne lakozó embernek, akár nem, márpedig a bizonytalanság határozza meg. És ameddig háború és pestisjárvány van, addig van a félelemnek egy kézzelfogható oka, jól tapintható tárgya. Békeidőben viszont csak az ember mélységes kiszolgáltatottságából fakadó bizonytalanság és talajvesztettség van, azzal pedig nem tudunk mit kezdeni. A bizonytalanság elfogadásának a terepe nem a törvény – az délibáb csupán. A bizonytalanság elfogadása és megélése ott kezdődik, ahol az ember ki bírja mondani, hogy nem tudom, nem értem.
Az asszony testén rés van, ott tud beléköltözni a csoda, a bűbáj, a boszorkányság, a vajákosság, bármi, ami nem magyarázható. A tó alatt nemcsak harangok, hanem egy egész világ pihen. Az ember lefelé néz, mélyre ás, észveszejtve kutat, abban a tévhitben, hogy minél mélyebbre ás, annál többet fog megtudni és megérteni. Ám függetlenül attól, hogy törvénybíró, hétköznapi ember vagy akár bűnöző, a megértés, az igazság nem odalent van számára. Nem ásás, kutatás és nem is megszállott keresés fedi fel az igazságot. Az embernek talán akkor van esélye tetten érni azt, ha egy pillanatra felemeli a tekintetét, felfelé néz: oda, ahová egy asszony kiszabadult a tó mélyéről, és ahol magasra emelt egy szánt az emlékezet. Az elme harangjai mélyről búgnak, az igazság pedig messze túl van a láthatáron.
 

Vissza a tetejére