Tudósítások a frontról (Kötter Tamás: Férfiak fegyverben)
Kötter Tamás: Férfiak fegyverben. Kalligram Kiadó, Bp., 2020
Az irodalomnak vannak örök témái, mint például a szerelem, élet, halál, de ilyen örök téma a háború is. Az írásbeliség hajnalán, a nagy eposzok korában ez a tematika már az elsők között van. Gilgames háborút visel, az Iliász hősei a háborúban élik meg a rájuk rótt sorsot, de még az Ószövetség történeti könyveiben is előkelő helyen szerepelnek a zsidóság által vívott háborúk. Azután a középkorban a lovagi eposzok, később a barokk eposz megint csak a háborús tematikát állította középpontba. A háború e világképek szerves része volt, lényegében a világ értelmezésének, elbeszélésének ha nem is kizárólagos, de mindenképpen meghatározó módja.
A fenti (és a későbbi) háborús alkotások sajátossága, hogy alapvetően emberléptékűek voltak. Bár megjelenhettek az apokaliptikus felhangok, a borzalmak naturális ábrázolása, a szenvedés, kín, halál, a hősök valamennyire mégis egy elfogadott, sokszor tudatosan felvállalt sorsképlet alanyai voltak. Sőt! A háború akár a megdicsőülés kerete is lehetett, gondoljunk csak „Krisztus vitézére”, Zrínyire.
A háború szinte napjainkig kifejezetten férfiügy volt (férfiak fegyverben), s úgy a 20. század elejéig sztereotípiaszerűen minősítette a férfiakat, mintegy megmérte őket erkölcsben, bátorságban, hitben, kitartásban, hűségben. Az, hogy a háború borzalmas, aljasító, dehumanizáló, az az I. világháború éveiben és az azt követő időszakban vált irodalmi témává. Ennek jól körülírható oka van: a második ipari forradalom gépesítette a háborút, megjelentek azok a tömegpusztító fegyverek, melyekkel szemben az embernek már nem volt esélye. A hősiesség és a többi „háborús erény” értelmüket vesztették, az ember egyre inkább passzív elszenvedője a Babits által csak „géphalálnak” nevezett vérfürdőnek.
Kötter Tamás frontnovellái már a háború új arculatát ábeázolják, ugyanakkor megpróbálják felmutatni azt, ami általános, azt, ami minden háborúban közös. A kötetet nyitó McCarthy-idézet megadja a novellák alaphangját: „Háború mindig volt. Ember se volt még, de a háború már akkor itt várta a földön.” A háború tehát örök, s mint ilyen végső soron csakis mitikus keretben értelmezhető. A másik, legalább ilyen fontos idézet (Bereményi Géza – Cseh Tamás: Lee van Cleef) azonban tökéletesen demitizál: „Egy utcasarkon megdögleni, / hogy előreküldesz négy másikat, hej”. Igen, a háború az a hely, ahol ember módra meghalni sem lehet, csak megdögleni.
Kötter novellái a második világháború magyar szempontból meghatározó helyszíneit pásztázzák végig, ez a Dontól a Dunáig terjedő hatalmas terület, időben pedig az 1942-től 1945-ig tartó időszakot ölelik fel az események. Mind a helyszínek, mind pedig a történések ideje leírható a történelemkönyvek objektív, száraz, talán mindenki által jól ismert tényeivel. A közelítőleg kétszázezer főből álló 2. magyar hadsereg 1942 nyarán elfoglalja állásait a Don Voronyezs alatti kanyarulatánál. 1943 januárjában megindul a Vörös Hadsereg ellentámadása, amely áttöri a németek és szövetségeseik védelmi vonalát, s innentől kezdve hol szervezett visszavonulás, hol pedig fejvesztett menekülés történik. 1944-ben a szovjet csapatok Magyarország területére lépnek, decemberben körülzárják Budapestet. A két hónapig tartó ostrom soha nem látott szenvedéseket hoz a főváros lakóira, csakúgy, mint az orosz katonák ostromot követő brutalitása. Általában ennyi fér egy történelemkönyvbe, Kötter novellái azonban személyessé teszik ezt az időszakot (már csak a novellák nagyapjának történő ajánlása miatt is). Minden, ami történik, hús-vér emberekkel történik, akiknek vágyaik, céljaik vannak, akik gondolnak valamit a háborúról, az oroszokról, a németekről, akik hazavágynak, akik dicsőséget akarnak szerezni. Van, akit a bosszú hajt, s nem érdekli a halál, van, aki retteg a haláltól, s csak egyet akar, túlélni.
A háború határhelyzetek sokaságát hozza, s ezekben a végletekig kiélezett szituációkban olyan tulajdonságok törnek fel, amelyeknek létezéséről addig a szereplőknek nem volt tudomásuk. Ilyen novella a Hosszú az út hazáig. A két főhős: a történetet egyes szám első személyben elmesélő narrátor és Angyal. Angyal művészlélek, civilben bárzongorista volt. Mindketten híradósok, még soha nem öltek embert, sőt „még a puskánkat sem sütöttük el addig”. Az elbeszélés a scsucsjei áttörést követő napokban indul, amikor mindenki tervszerűtlenül menekült, mentve életét. Nemcsak az előretörő oroszok, de a kegyetlen tél is próba elé állítja a visszavonulókat. A túlélés feltétele a megfelelő ruházat, beleértve a megfelelő lábbelit is. Erre a célra az oroszok által viselt nemezcsizma a legalkalmasabb, aki ilyet szerez, megsokszorozza túlélési esélyeit. Angyal számára ez a lehetőség egy T–34-es kilövése után érkezett el. Megmenti, hóval szórja le a lángoló orosz katonát, de csak azért, hogy megmentse a tűztől a nemezcsizmákat. Ezután kíméletlenül kivégzi a magát megadó katonát. A novella váratlan fordulata számtalan kérdést vet fel. Vajon Angyal személyiségét megváltoztatta a háború, vagy pusztán előhozta valódi énjét? Fontos kérdés, de nem kapunk rá választ. S itt bizony ki kell térnünk az elbeszélések hitelességének kérdésére is. A szerző láthatólag nagyon komoly hadtörténeti előtanulmányokat végzett, hiszen a harci eszközök részletes megismertetése, használatuk aprólékos bemutatása, a harcterek vagy egy-egy orosz falu leírása imponálóan pontos, s kétségkívül a novellák hitelességét erősíti. A lélektani hitelesség, a személyiség attitűdjeinek ábrázolása ezekben a kiélezett helyzetekben nehezebb feladat, már csak azért is, mert a narráció szándékoltan távolságtartó. A harmadik személyű elbeszélésnél ez egyértelmű, de az egyes szám első személyűnél is hiányzik a mindentudó, omnipotens elbeszélői sajátosság. A szerző megpróbálja kivonni az érzelmi tényezőket, a legborzalmasabb tetteket is tárgyilagosan, szenvtelenül próbálja az olvasó elé tárni. Egyfajta tudósítás jellegük van a novelláknak, ahol a tudósító a tényekre próbál támaszkodni, mert a háború, akárcsak az élet, tények sorozata. Igen, de a háborút emberek vívják, akiknek érzéseik vannak, akik hol logikusan, hol logikátlanul reagálnak az őket körülvevő világ eseményeire. Egy haditudósító azonban erre nem lehet figyelemmel. Az író számára viszont ez az igazán lényeges, mert ez, ami a megtörtént eseményeket irodalommá formálja. Ebben az esetben viszont szükségképpen is absztrahálódik, dekonkretizálódik a front, a háború világa, hiszen így formálódik annak feltétele, hogy a háborúról hitelesen, pontosabban esztétikailag, irodalmilag hitelesen lehessen beszélni.
Ez persze roppant nehéz feladat, sokkal nehezebb annál, mint amilyennek elsőre tűnik. Mert a történelmi hitelesség és az esztétikai hitelesség nem feltétlenül esik egybe. Jó példa erre a kötet második novellája (A film forog tovább). A narrátor haditudósító (ez az elbeszélői szerep többször is visszatér), aki a hátországot informálja a front eseményeiről képekkel (film) és a filmet illusztráló, értelmező szöveggel. Egyértelmű, hogy a végeredmény egy olyan tudósítás lesz, ami manipulált és hazug. Pedig minden egyes filmkocka a fronton készült, valóságos helyszíneket, embereket, tárgyakat mutat be. Úgy gondolom, hogy az ilyen típusú novellák erősen önreflexívek, és rávilágítanak az elbeszélés nehézségeire. A narrátor mint haditudósító szerepeltetése nem véletlen. A novellák szorosan kötődnek a filmhez, kitűnő forgatókönyv-alapanyagul szolgálhatnak. A sokkolóan erős képek, a kiélezett dramatikus jelenetek szinte követelik a filmvásznat.
Mindenképpen szólni kell a novelláskötet egészéről is. Összesen tizenhat novellát tartalmaz, ebből tizenöt valóságos „frontnovella”, egy pedig életben maradt katonatársak visszaemlékezése a múltra. Tíz novella helyszíne a keleti front, öt novella pedig már a magyarországi harcokat, kiemelve Budapest ostromát, állítja középpontba. Megfigyelhető tehát egyfajta folyamatos térszűkítés: a végtelen orosz harcterektől Budapest szűk térségeiig terjed a novellák világa. Az elbeszélések általában más-más szereplőkkel dolgoznak, a budapesti novellák között azonban vannak visszatérő alakok.
A novellák közül egyébként a budapesti elbeszélések a legsikerültebbek. Sűrítettebbek, lélektanilag megformáltabbak. Nemcsak a katonák világa jelenik meg bennük, hanem azoké a budapesti civileké is, akik óvóhelyeken, pincékben bujkálnak, menekülteket bújtatnak, betegeket ápolnak, szerelmet keresnek (Klári). Itt bukkannak fel a legösszetettebb figurák is, Adorján, Hites, Halász.
És végül az utolsó novella, a Régi szép idők. Három egykori katona, Király, Ajtai és Vassy egy kávéházban emlékeznek háborús éveikre, egyúttal fiatalságukra, a „régi szép időkre”. A visszaemlékezők jelen idejű dialógusát az elbeszélő múltat felidéző, külső nézőpontú leírásai, az eddigi tárgyilagos narrációt pedig ironikus, groteszk hangok tagolják („– Mennyi vér és halál! – jegyezte meg Vassy, amikor kifogytak a közös emlékekből. Éjfél felé járt az idő, alig néhányan ültek már csak a kávéházban, a pincérek leszedték az asztalokat, készültek a zárásra. – De akkor még legalább egyenesen tudtam pisálni – törte meg végül a túl hosszúra nyúló csendet Király”). S ezektől a mondatoktól válik igazán hitelessé Kötter Tamás kötete. Mert az élet valóban ilyen paradox módon működik. A múlt a folyamatos életveszély, szenvedés, vér és halál: és mégis szép, „mert akkor voltunk fiatalok”, „nekünk mégiscsak azok maradnak a szép idők”. A jelen pedig: öregség, betegség. Bár a fronton folyamatosan a halál árnyékában jártak, mégis volt remény, mert fiatalok voltak, hittek valamilyen jövőben. Öregen azonban egyetlen kilátás van, a halál. Erre készülnek az utolsó novella szereplői: felidézve fiatalságukat, búcsúznak az élettől.
Vissza a tetejére