Eső - irodalmi lap impresszum

Vészterhes novellák (Kontra Ferenc: Lepkefogó

Kontra Ferenc: Lepkefogó. Magyar Napló Kiadó, Bp., 2020
 
Ha egyetlen szóval kellene Kontra Ferenc legújabb, Lepkefogó című novelláskötetének hangulatát jellemezni, az a szó a baljós volna. A kötet tizenhét novellája között ugyanis egyetlen sem akad, amelynek a végén hepiend várna – és ha már itt tartunk, az is gyakran megesik, hogy befejezésük nincs, csak végük ezeknek a szövegeknek. Megjósolják a vészt, hogy aztán annak részleteit az olvasóra bízzák.
És ez egyáltalán nem baj.
Kontra ugyanis itt előre megfontolt szándékkal, módszeresen és következetesen nyomasztja az olvasót. Hogy miként, arról szóljon maga az alábbi idézet. A kötetet záró írás (Az író csontjai) főszereplője-elbeszélője így fogalmazza meg saját szerzői stratégiáját egy könyvbemutatón: „A misztikus történetek általában valamilyen kifürkészhetetlen, eredendő gonoszsággal kezdődnek: egy idegen nem virágot szorongat a háta mögött, hanem kórót; a jelenethez elengedhetetlen, hogy a gyanútlanság vélelme eleve fennálljon; a cselekmény során végig gyanakodnunk kell, tudjunk tehát valamit előre, amit a földbe markoló kéz nem is sejthet, mert a mi tudásunk csak akkor válik az ő sejtésévé, amikor már késő, addigra kiderül, hogy a föld a gonosznak a sírjáról származik, amely persze jelöletlen, éppen ezért alkalmas virágföld gyűjtésére. A földből serken egy hosszú szárú, páratlan levélállású szobanövény a főhős kedvére, a gyanútlanság harsányan zöldül tovább az ablakban, hiszen a napos párkányra helyezte, mígnem egy éjszaka elszabadulnak a növény által feltámasztott démonok, bekebelezik a szunnyadó álmait, és egészen más lesz belőlük másnapra, mint amire gondolni lehetett. Erről szól a könyvem, és nem akarok úgy tenni, mintha nem én írtam volna. Nem tudom elfogulatlanul, egy kívülálló szemével láttatni.” (164)
Ez a közel bekezdésnyi részlet félig-meddig a Lepkefogó ars poeticája is lehetne – ám csak félig. Az eredendő gonoszság ugyanis valóban ott van ezekben a történetekben, de csak nagy ritkán kifürkészhetetlenül. A kötet novelláinak többsége ugyanis éppenséggel a készülőben lévő tragédiák eredőjét fürkészi, azt a pillanatot, amelyből szárba szökken az a bizonyos növény, amely később feltámasztja a démonokat. A kötet Redőny című nyitó darabja például Gion Nándor Izsakhárjából is ismerős helyzet köré szerveződik: főszereplője arra lesz figyelmes, hogy a szemközti háztömb egyik ablakából valaki távcsővel leselkedik. A novella javarészt a gyermekeit a lehetséges pedofil kukkolótól féltő apa, valamint felesége párbeszédeiből épül fel. Ezekből a dialógusokból szépen nyomon követhető, hogyan növekszik a férfi gyanúja addig a pontig, amíg végül elszánja magát a cselekvésre, és elindul, hogy szembesüljön a kukkolóval. Kontra pedig ott hagyja abba a novellát, ahol egy kevésbé bátor szerzőnél a befejezés kezdődne: a feleség várja, hogy a férj visszatérjen, mi pedig, az olvasók, elgondolkodhatunk azon, mi is történhetett itt valójában, annak nem volt ki a négy kereke, aki a szemközti ablakból hesszelte a gyerekeket a játszótéren, vagy pedig az apa paranoiája fordult valamiféle tragédiába, amiről nem tudunk meg semmilyen részletet a szerzőtől. És ez így van jól, ezek a szövegek ugyanis éppen amiatt hatnak, hogy nem mondanak el mindent.
Mint ahogyan a szereplők sem mondanak el mindent egymásnak, és gyakran éppen ezek a ki nem mondott titkok, a véletlenül felfedett igazságok válnak a későbbi gonosztettek eredőjévé. A kötet második novellája, a Csáth Géza emlékének ajánlott Elátkozottak például három féltestvér és szüleik történetét villantja föl. Egyikük az anya házasságon kívüli kapcsolatából született, és amikor a nővére erre rájön, közös fiútestvérüket használja fel arra, hogy bosszút álljon az anyja szeretőjén – az öccsét teszi eszközzé annak a tragédiának az előkészítésében, amely majd csak azon a ponton túl történik meg, ahol Kontra elvágja a novellát.
Tehát az első szöveg esetében sejtjük, hogy valami rettenetes történt, de nem tudunk meg semmi biztosat a motivációjáról – sőt még az is homályban marad, ki a tettes és ki az áldozat –, míg a második szöveg mindent elárul a gonosztett indítékairól és előkészítésének részleteiről, de véget ér, mielőtt maga a bűntény bekövetkezne. Íme: két írói receptváltozat ugyanannak a fogásnak az elkészítéséhez.
Ezeket használja következetesen Kontra a Lepkefogó tizenhét novellájában, és ez a stratégia képes is arra, hogy végig működtesse a kötetet. A hiány az, ami sohasem hiányzik ezekből a szövegekből – vagy a motiváció van aprólékosan kifejtve, hogy aztán a végkifejlet maradjon homályban, mint például a Lee Annácska, a Boldog almafák vagy a Boldog szárnyasok esetében, vagy pedig a szereplők cselekedetei mögött megbúvó traumák maradnak bővebb részletezés nélkül, mint A két fogoly vagy a Névtelenek rozettája című szövegekben.
Persze tévedés azt hinni, hogy a Lepkefogó amolyan huszonegyedik századi balladáskönyv volna, amelynek mindegyik darabja a tragikus végifejlet felé halad. Nem. A kötet novelláinak némelyike ugyanis a tragédia és a trauma utóéletét mutatja föl. A Hó hull a madárra rezignált nyugalma mögül éppúgy félreérthetetlenül kisötétlenek a múltbéli traumák, mint ahogyan a Boldog leszek apa-fiú története is azoknak az elhallgatásoknak a felszámolásáról és azon titkoknak a feloldásáról szól, amelyek korábban lehetetlenné tették az effajta beszélgetéseket. Az, hogy a kötet közepét alkotó ciklus hat, egymással motivikus kapcsolódásokat is ápoló novellájának mindegyike a boldog szót hordja a címében, csak ráerősít erre a baljós, sötét hangulatra: a boldogság ugyanis ezekben a történetekben rendre olyan perspektívából látszik annak, hogy az olvasónak esze ágában sem lesz megirigyelni – olyannyira, hogy a Boldog almafák című darab, talán a címadó novellával holtversenyben, okkal pályázhat a kötetben szereplő legnyomasztóbb írás címére.
Ami azt illeti, erős mezőnyben versengenek a Lepkefogó novellái ezért az elsőségért. A kötet darabjai ugyanis csak elvétve merészkednek odáig, hogy vegytiszta horrornovellák legyenek, mint a Lepkefogó vagy a Boldog almafák, és ezek a szövegek is éppen visszafogott, tárgyilagos előadásmódjuknak köszönhetően kólintanak fejbe (a Boldog almafák hullamegtalálós jelenete például kiválóan alkalmas arra, hogy a fizikai rosszullét határáig juttassa az olvasót). Ezekben a szövegekben többnyire az a legnyomasztóbb, ami a háttérben marad. Félig-meddig vagy teljesen kimondatlan vészektől terhesek ezek a szövegek, bizonyítékként arra, hogy Kontra Ferenc mindent megtanult Poe-tól, Csáthtól és Ambrose Bierce-től, hogy nyomdokaikon járva kifejlessze a saját módszerét arra, miként komponáljon szikár, takarékos, súlyos mélységekre nyíló novellákat a sötét különféle árnyalataiból.
Olyannyira sikerült, hogy a Lepkefogó utolsó oldala után bizonyára nem egy Kontra-olvasó nyúl majd a Gimnazistákért a könyvespolcon, hogy az életmű korábbi darabjaihoz visszatérve lopjon némi napfényt a szerző legújabb novelláinak egyensötétjébe.

Vissza a tetejére