Újradűlőzni a határt. Búcsúajándék Téreytől (Térey János: Boldogh-ház, Kétmalom utca)
Térey János: Boldogh-ház, Kétmalom utca. Jelenkor Kiadó, Bp., 2020
Két olyan passzus is szerepel a tragikusan fiatalon elhunyt Térey János Boldogh-ház, Kétmalom utca című kötetében, amely mottóként kívánkozna a töredékben maradt önéletírás elé. „Huszonéves koromtól érdekelt a saját múltam rommá válása. Szeretek a nyomokból olvasni, legyenek azok bármilyen csekélyek.” (104) Ez volna az egyik. A második pedig a következő: „Az a kérdés, hajlandó vagy-e lemenni az őseidért a kútba, vagy sem, és kibírod-e, amit felhozol.” (268)
Az elmúlt pár évben irodalmunkban olyannyira megszaporodott memoároknak, valamint önéletrajzi ihletésű, gyakorta a gyermekkor emlékei által inspirált műveknek ahhoz, hogy működőképesek legyenek, óhatatlanul önmaguk metaszövegeként is muszáj fellépniük. Az önéletrajz, illetve az emlékirat mint műfaj kihívása ugyanis abban rejlik, hogy a szöveg a valóságábrázolás igényével lép fel, azonban ez a valóság, amint egyre inkább távolodunk a jelentől a múltba, egyre nehezebben rekonstruálható. Extrém példa szemléltetés végett: kisfiam, aki, amikor ezt a szöveget írom, éppen kétnapos, még – legalábbis az érzések szintjén – biztosan emlékszik saját születésére. Amikor viszont majd képes volna már beszélni róla, addigra elfelejti. Tehát már önéletrajzunk első mondata – születtem itt és ekkor – is másodkézből való információ. Na de vissza Téreyhez, pontosabban először az irodalomhoz általában. A működőképes emlékezetirodalom attól az, hogy megtalálja a csakis őrá jellemző, egyedi választ arra, miként lehetséges hitelesen rekonstruálni a múltat. Ettől a saját korlátaival való tudatos szembenézéstől is hiteles például Balogh Ádámtól a Nyers, Jenei Gyulától a Mindig más, vagy a prózából is szemezgetve pár címet: Nádas Pétertől a Világló részletek, valamint Konrád Györgytől – a Boldogh-ház, Kétmalom utcához hasonlóan posztumusz mű – az Ásatás-trilógia.
Az, hogy Térey tisztában van vele: az önéletrajz szükségszerűen fikció is, rögtön a kötet elején kiderül, például ebből a részletből: „Szeretném azt hinni, hogy ropogós hóban léptünk ki a házból, de az igazi hóesés a nyolcvanas évek elején ugyanolyan ritkaság volt, mint manapság, legalábbis karácsony első napján; általában januárig kellett rá várni.” (7) Nem tesz úgy, mintha vegytisztán fikciós szöveget írna, amelynek történetesen ő maga a főszereplője, hanem nyíltan felvállalja az olvasó előtt, amikor feltevésekkel dolgozik, vagy kétségei támadnak afelől, saját emlékeiből merít-e, vagy pedig a mások által elmondottakat éli meg akként: „Csupán néhány szaggatott epizódra emlékszem egész kisgyermekkoromból, s az első mindjárt az, hogy anyám karján ülve, kinézve a bejárati ajtónk nyitható kisablakán, egy balkáni gerlére mutatok a napsütötte, áprilisi kertben, s azt mondom ujjongva és kacagva, hogy ’Ga-ga!’. Ez volt az első, szinte értelmes megszólalásom. Első emlékem mindjárt az első szavam is, de az is lehet, hogy csak anyám utólagos elbeszélése alapján rakom így össze. Galamb, első törmelékszavam tehát mintha mindjárt a békéé lenne, hogy aztán annyi haragos szó tolakodjon a számra. Az emlékeim sohasem tudtak annyira elhatalmasodni rajtam, hogy fokozatosan kibomló folyamatként lássam a gyermekkoromat. Mert a következő pillanat már az, hogy anyám otthagy az óvodában, én meg bömbölök a mézsárga hullámtető alatt.” (54) Térey számára nem ciki azzal kezdeni mondatot, hogy „Nagyapámnak pedig sokszor mesélte az édesapja” (199), és ez így van jól, ettől hiteles a szöveg.
Mindemellett ez az – ide illő jelző, még ha nem is irodalmi kategória – őszinte szerzői hozzáállás nyitja meg a szöveg egy másik dimenzióját: önnön keletkezésének történetét. A kötet legelső, Etelka-Földöv című része – amely az öt egység közül a leginkább kidolgozott – nemcsak családtörténet, hanem annak a rekonstruálásnak a krónikája is egyben, bőséges forrásmegjelölésekkel, sőt olykor forráskritikával is megspékelve. Talán a Kijevben született, de Németországban élő, németül alkotó Katya Petrovszkaja Talán Eszter című műve koncentrált annyira saját keletkezésének részleteire, valamint a múltnyomozás folyamatára, mint Térey munkájának ezen első része, amely kendőzetlen nyíltsággal vall saját korlátairól is: „Aki ismeretlen, arról mindent el tudok képzelni, és ez vérpezsdítően jó nekem. Csak az ismeretlen képes ennyire meglódítani a fantáziámat. Természetesen lékre futásokra, hatalmas tévedésekre is módot ad a kutakodás. Ámítom magam, hogy kapiskálok valamit, két adat váratlanul stimmel, jön egy e-mail a levéltárból, majd egy másik a családból, segít a véletlen is, az egyik tény hirtelen egybevág a másikkal, az új adat erős fáklyafényben mutat föl egy házat és benne bizonyos arcokat, nem biztos, hogy jó nyomon megyek, de izgat a végkifejlet, utána akarok járni, csak ne legyen még vége.” (133) Nem ódzkodik a szerző attól, hogy megvallja, amikor nem százszázalékosan biztos kutatásai végkövetkeztetésében – „Óvatos volnék tehát annak sulykolásával, hogy itt a mi ősünkről van szó. Bár a sztori önmagában finom, és ha regényt írnék, talán meg is venném” (136) –, és a múltba vezető útvonal újratervezéséhez is van bátorsága: „Voltaképpen elvagyok én bármilyen ősökkel, csak jobban szeretem tudni, mivel foglalkoztak, mint nem tudni.
Maradt tehát saját sorsunknak a saját sorsunk: a föld. A puszta. Vissza a pásztorokhoz.
Kezdhetjük újradűlőzni a határt.” (155)
És ha már a bátorságnál tartunk: a Boldogh-ház, Kétmalom utca nagyon kemény könyv. Legalábbis attól a ponttól kezdve, hogy a család őstörténetén túljutva Térey elkezd önmagáról beszélni. Arról, hogy milyen súlyos terheket cipelt otthonról hozott batyujában fél évszázadnyira sem szabott élete során. Jóval az ő születése előtt elhunyt nővérkéjéről, akinek a tragédiája nemcsak a család egész további sorsára nyomta rá sötét bélyegét, hanem minden bizonnyal Térey maximalizmusához, bizonyítási vágyához és kitartásához is hozzájárult: a késztetéshez arra, hogy bebizonyítsa, nemcsak másvalaki pótlékaként, hanem saját jogán is értékes. Ez a memoár töredékességében és lezáratlanságában is igazi fejlődésregény. Középpontjában pedig a viszontagságos apa-fiú kapcsolat áll. A saját kudarcait fia folyamatos kritizálásával, képességeinek és érdemeinek kétségbe vonásával ellensúlyozni igyekvő apafigurával való viaskodás mintha fájdalmas, de hathatós edzésprogram lett volna arra, hogy Térey végül azzá az elhivatott, saját korlátait és horizontjait mindig tovább tágító, ambiciózus és sziklaszilárd munkamorállal bíró emberré váljon, akivé lett. Aki tudta, mitől akar elszakadni: például a panaszkultúrától, valamint a család egykori dicsőbb múltját már-már tragikomikus placebótevékenységekkel újraalkotni próbáló attitűdtől – lásd a vámospércsi kiskertet mint a hajdani százötven hold utódját, benne „Jánoska pajtájával”. Térey aprólékosan és hitelesen, öniróniától sem mentesen tárja fel önnön fejlődéstörténetét. Például amikor az első fizetéséből vett Energolux mosógépet emlegeti, amiről tüstént megjegyzi: „az is Hajdú, nem baj” (12), hogy aztán odabiggyessze a Depeche Mode első albumáról vett idézetet, amely itt és így egyszerre bájosan és ironikusan emeli az önállósodás szimbólumává a hajdani szocialista háztartásigép-ipar említett termékét: „Operating, generating New life, new life.” (13) A kötetből ugyanis a jellegzetesen téreys, önironikus humor sem hiányzik, ami jól ellenpontozza azokat a passzusokat, ahol a szerző néhány hajszálpontos, kopogós mondatba képes sűríteni súlyos emberi tragédiákat, például amikor édesanyja betegségét idézi fel így: „Azt álmodtam a szállodában, hogy hátulról közelítek az anyámhoz. Átkarolom. Megérintem, vannak-e még mellei. 1987 telén” (375), vagy amikor apjáról szólva megjegyzi: „Egyszer úgy megégette a lábfejét, hogy bekerült a klinikára, tetanuszoltást kellett neki adni, majdnem el is veszítettük, kicsit drukkoltam is, hogy hátha.” (117)
És az élettörténet hátterében mindvégig ott van a hetvenes években születettek közös generációs tapasztalata, például a Csillagok háborúja-kultusz, beleértve a magunkfajta hajdani úttörők csalódottságát amiatt, hogy „a Mókus őrsöt, bár szerettük volna, sohasem sikerült Luke Skywalkerre átkeresztelnünk”. (96) Na meg a zene, a Sexepiltől a Depeche Mode-on át a Cure-ig. Ahogyan Térey Dave Gahan és Martin Gore zenekaráról ír, azt az együttesről szóló monográfiák okkal és joggal idézhetnék, olyannyira átélhetően fogalmazza meg, miért volt forradalmi, és miért hat mindmáig a Black Celebration vagy a Music for the Masses, vagy hogy miért válhatott oly sokak elementáris zenei élményévé a Cure 1987-es Kiss Me, Kiss Me, Kiss Me albumának pompázatos eklektikája.
Végezetül egy személyesebb hangú bekezdés. Ennek a kötetnek az elkészültét alkalmam volt viszonylag közelről követni. Térey olykor elímélezte némelyik, késznek ítélt fejezetét, valamint amikor kremsi ösztöndíjasként éppen ezen a könyvön dolgozott, feleségemmel a csehországi Brnóból átruccantunk hozzá egy hétvégére, és miközben végigautóztuk az osztrák Dunakanyart, meglátogattunk néhány Heurigert – mivel én voltam a sofőr, Jánosra maradt a borok kóstolásának és kiválasztásának feladata –, és megmásztuk a dürnsteini várhegyet, a Boldogh-ház, Kétmalom utca szerzője nemcsak barátságunk kezdeteinek emlékeit elevenítette fel – többek között az első házasságomat követő lakodalom egyik jelenetét, amelyet bele is írt a kötetbe –, hanem gyermekkorának azon eseményeiről is beszélt, amelyek meghatározták azt, akivé lett. Ezt a könyvet olvasnom tehát kissé olyan érzés, mintha másfél éve halott barátom a síron túlról küldött palackpostán folytatná beszélgetésünket, amelynek 2019. június 3-án oly váratlanul vége szakadt. A szerzőt személyesen nem ismerő közönség pedig személyes, átélhető képet alkothat belőle az emberről, aki negyvenkilenc évesen csatlakozott már nem élő klasszikusaink sorához.
Talán ezen olvasók nevében is mondhatom: köszönjük ezt a búcsúajándékot, Térey János.
Vissza a tetejére