A repeszdarab
A jugoszláv polgárháború egyik le sem jegyzett csetepatéjában J. alattomos sebesülést szedett össze. A szlavóniai front akkor már megmerevedett, és bár mindkét oldalon próbálkoztak kisebb akciókkal, a szerbek és a horvátok is inkább csak bosszantották egymást. Egyszerű erőfitogtatás volt az is, amikor a senki földjén lábon maradt kukorica mögül, a Duna árterületét lezáró töltésről egy M–80-as minden éjjel megsorozta a horvátok állásait. Állandó feszültségben tartotta J.-t és csapatát, mert még csak vissza sem lőhettek. A golyók a ballisztika szabályai szerint lágy ívű röppályát megtéve pontosan oda csapódtak, ahol J.-ék tartották a pozíciójukat, és mert az M–80-as a helyét folyton változtatta, csak úgy iktathatták ki, ha közel férkőznek hozzá.
November közepe volt, a kukorica már csontszáraz, és a legkisebb mozdulattól is hatalmas zajt kelt, de ha fúj a szél, egybefüggően zúg és recseg. Ilyenkor észrevétlenül át lehet kelni rajta. A tervet ennek megfelelően nem is bonyolították túl: amikor feltámad a szél, úgy éjjel kettő és három között, egy kisebb csapattal nekivágnak a kukoricaföldnek, és a töltés fedezékéből oldalba trafálják az M–80-ast egy RPG-vel, aztán spuri vissza, amilyen gyorsan csak lehet.
J.-nek ekkor már több tucat akció volt a bevetési listáján. Néhányszor meg is sebesült, de ezek csak apró sérülések voltak, leszámítva azt az esetet, amikor átlőtték a bal alkarját. A golyó szerencsére nem ért csontot, így nagyjából két hét alatt rendbe jött. Ha a seb tiszta marad, és ha a lövedékkel nem kerül be a testbe ruhafoszlány vagy egyéb szennyeződés, nincs baj. A puskagolyó alapjában véve humánus eszköz, mert úgy szalad át a lágy részeken, ahogy a gyorsvonat a tanyasi megállón. Kell hozzá egy kis mázli is, például hogy elkerülje az epehólyagot meg a lépet, nem beszélve a fontosabb szervekről, mert akkor a szervezet sokkot kap, és az már fél halál.
A diverzáns alakulatot J. képezte ki, és ő is vezette minden akcióban. Jó parancsnok volt, az emberei szerették, és elismerték a tudását, amit még az idegenlégióban szedett össze. Ott tanulta meg, hogy a siker leginkább az emberek kiválasztásán múlik. Az M–80-as ellen azokat gyűjtötte maga köré, akik éjszakai harci tapasztalattal rendelkeztek, és képesek voltak önállóan cselekedni, ha úgy hozta a helyzet. Egyvalamivel viszont nem számolt: a harmat föláztatta a talajt, ami akár az olvadt szurok, hatalmas tömbökben ragadt a bakancsukra. Másfél kilométer jó időben nem távolság, de akkor éjjel hosszabbnak tűnt, mint a maraton.
A tervezettnél így jóval később érték el a töltést, amelyről – róluk mit sem sejtve – ugatós, rövid sorozatokat adott le a csetnikek 20 milliméteres toronygéppuskája. Már a katonák hangját is hallották, amikor egy utolsó, rövid pihenőre lehasaltak a töltés mellé. Alighanem ez mentette meg az életüket, mert ebben a pillanatban hatalmas dörrenéssel fölrobbant mögöttük egy akna. Az M–80-as azonnal reagált: egyetlen hosszú sorozattal az egész tárat belelőtte a kukoricásba, aztán sietve elkotródott.
Régi igazság, hogy az ellenség ugyanúgy fél, mint mi. Ha kúszva közeledünk hozzá, és egyszer csak azt látjuk, hogy előttünk úgy húsz-harminc centire kis fűcsomókat dobálnak ki a földből a golyók, nem szabad megállnunk, mert ez fölbátorítja a lövöldözőt. Ha nem félne, megvárná, hogy közelebb érjünk, és simán leszedne bennünket. De kapkod, és közben reszket a keze, ezért ha tovább mászunk, azt fogja hinni, vannak velünk mások is, akiket nem lát, így aztán pánikba esik. Ez afféle harctéri pszichológia. A csetnikek tudták, hogy valami miatt működésbe lépett egy botlóakna, ami elvileg harcképtelenné is tehette az ellenséget, de ha sokan vannak, ez nem fogja őket megállítani. Katonailag az volt a legokosabb, ha a lehető leggyorsabban visszavonulnak.
J. ekkor vette észre, hogy megsebesült. Mivel hason feküdt, a repeszek a bakancsa talpán át a jobb lábfejébe mélyedtek. A többiek is beszedtek néhány darabot, de mindenki a saját lábán ment vissza az állásába. J.-t viszont ketten cipelték, mert nem bírt járni. Hamar rájöttek arra is, hogy miért buktak le: amikor egyikük letette a földre az RPG-t, lenyomta vele az aknát működésbe hozó zsinórt. Fatális véletlen volt, az pedig szinte a csodával határos, hogy senki nem hagyta ott a fogát. Ebben az is közrejátszhatott, hogy akkor már az RPG-s kivételével mindannyian hasaltak, ő pedig vagy fél tucat repeszt kapott a hátizsákjába, mégis karcolás nélkül megúszta.
Az ember lábfeje csontok, idegek és izmok bonyolult hálózata, úgyhogy ha a katona ezen a testrészén sérül meg, tábori körülmények között lehetetlen ellátni. J.-t az eszéki kórházba vitték, ahol egy nagyobb és két közepes szilánkot operáltak ki a talpából, egy gombostűfej-méretűt pedig benne hagytak. Az orvos szerint ez olyan mélyen volt, hogy az eltávolítása több galibát okozott volna, mint hasznot. Azzal vigasztalta J.-t, hogy rengetegen élnek repeszdarabokkal a testükben, mert azok idővel betokozódnak, és békén hagyják az immunrendszert, bár mint idegen testek azért okozhatnak kellemetlenségeket. J. tudta, mit ért ez alatt: a repeszek nem maradnak meg úgy a helyükön, mint a fogtömés, hanem ide-oda vándorolnak. A légióban hallott egy mesét, hogy valakit mellbe lőttek, és mert a golyó közel került a szívéhez, nem lehetett műteni. Évtizedekkel később ennek az embernek egyszer csak nőni kezdett egy dudor a szájában, amiből szép lassan kibukkant az a bizonyos puskagolyó, és lett belőle egy fog. Ezzel a rézköpenyes ólomfoggal rágott egészen addig, amíg meg nem halt.
Kicsi az esély rá, hogy ez meg is történt, de a repeszek vándorlása kérlelhetetlen valóság. Az izomkötegek lassan, észrevétlenül ide-oda taszigálják a betokosodott darabokat. A mélyen ülő, nagyobb szilánkokkal nincs baj, de ez a pirinyó, ami a talpában maradt, hamar pokollá tette J. életét. Minden lépésnél megnyomott valami ideget, és ilyenkor mintha kést szúrtak volna a talpába. Szégyenszemre fájdalomcsillapítót kellett szednie, pedig azt a puhányok ajzószerének tartotta.
Ebben az állapotában szó sem lehetett róla, hogy részt vegyen a téli akciókban, amikor pedig a Szlavónia visszafoglalásáért indított offenzíva megkezdődött, és kiderült, hogy a csoportot áthelyezik a boszniai, hegyvidékes hadszíntérre, J. három és fél év szolgálat után kérte a rokkantnyugdíjazását.
Bácskai magyarként harcolt a horvát oldalon, ezért szó sem lehetett arról, hogy visszamenjen szerbiai szülőfalujába, de mert pénze volt bőven – elvégre a háború a szerzésről is szól, nemcsak a hősiességről –, úgy gondolta: Magyarországon próbál szerencsét. Vett egy tanyát az Alföldön, és körbeültette gyümölcsfákkal. Azt tervezte, élete hátralévő részében almát fog termeszteni nagyüzemi módon, ám ahogy az lenni szokott, a harctéri magabiztosság egyértelmű bizonytalansággá változott az üzleti életben. A tekintélyes vagyon hamar a töredékére apadt, és J. minden egyes kudarc után valami furcsa változást vett észre a testében. Amikor a gyümölcsöst végül a valódi értéke töredékéért eladta, a talpában megszűnt a repeszdarab okozta kínzó hasogatás, ámde ezzel egy időben fájni kezdett a térde. Megröntgeneztette magát, és bár a felvételen nem látszott semmi, J. teljesen biztos volt benne, hogy a repesz okozza a kellemetlenséget.
Eközben a polgárháború a daytoni békekötéssel véget ért, és mindkét oldalon számtalan puskaporszaghoz szokott veterán maradt munka nélkül. Ezek a fiatalok csak ahhoz értettek, hogyan lehet a leggyorsabban, legegyszerűbben elvenni mások életét, és most munkát, megélhetést kellett keresniük. Megházasodtak, családot alapítottak, de hamar rá kellett jönniük, hogy nem hagyja őket békén a múlt. Az éjszakák kibírhatatlanul hosszúk, a nappalok meg bántón eseménytelenek voltak nekik, nem csoda hát, hogy minden görcsös próbálkozás, minden családalapítási szándék ellenére is hamar egyedül maradnak, és keresni kezdik a régi bajtársakat.
J.-nél is egyre többször jelentek meg a régi harcostársak. Iszogattak, anekdotáztak, felidézték a régi kalandokat, és próbáltak megoldást keresni erre a különleges, békebeli helyzetre. Amikor golyók röpködnek az ember feje körül, mindig tudja, mit kell tennie. Hasznos tudás például az, hogy csak a harminc centinél közelebb elsuhanó golyó hangja hallható, és hogy a senki földjére nem érdemes kimenni vizelni, mert úgy járhat, mint az a cimborájuk, akit a saját tankelhárító aknájuk tépett darabokra. Háborúban megszámlálhatatlan ilyen tapasztalat segíti a tájékozódást, de a béke, a civil élet megismerhetetlen. Nem maradt más, mint megkerülni az értelmetlenül bonyolult törvényeket, és saját módszerekkel keresni a boldogulás útját.
J. és veteráncsapata az éjszakák nagy részét kocsiban ülve töltötte. Úgy barangoltak a néptelen utcákon, mintha járőröznének. De hogy ezek a mászkálások ne múljanak el tét nélkül, valamilyen módon mindig a haszonszerzés elvét követték: csempészés vagy egy későbbi helyzetben anyagilag is hasznosítható megfigyelés, leskelődés lett a legfőbb elfoglaltságuk, ami egyre inkább áttevődött a bűn harcmezejére. Alkalmanként fölfeszítettek néhány zárat, levágtak pár lakatot, és magukhoz vettek ezt-azt. J.-t mindez ugyanazzal a határozott, boldog érzéssel töltötte el, amit bevetés idején érez a hivatásos katona, ám az a bizonyos repeszdarab egyre több kellemetlenséget okozott neki. Meglepődve vette észre, hogy a térdében elfoglalt pozícióját egyszer csak föladta, és magasabb szintre költözött. J.-nek ez idő tájt ülőideggondjai támadtak, amit az orvostudomány repesz nélkül sem képes egykönnyen megoldani, ám ezzel az istenátkával szinte borítékolhatja a kudarcot. A CT immár egyértelműen a repeszvándorlás gyanúját igazolta, mert tévedhetetlenül megmutatta, hogy az a kicsiny fekete pont kétségtelenül létezik, viszont a helyzeténél fogva éppen úgy elérhetetlen, ahogy az M–80-as volt a kukoricatábla mögött.
A hivatásos katona sohasem a haláltól fél, hanem a kiszolgáltatottságtól. J. az első sebesülését a légióban szedte össze, amikor egy megállított fegyvercsempész-karaván váratlanul rájuk támadt. Akkor a sípcsontját találta el egy golyó, és bár a törést csak sínnel lehetett helyrehozni, néhány hónap után teljesen felépült, és folytathatta a szolgálatot. Ez a repeszdarab viszont megajándékozta egy olyan adománnyal, amitől mindenki retteg. Itt nem működött az a technika, ami a légióban, hogy a sebesülése után beszúrt a combjába egy ampulla morfiumot, és utána szinte közömbösen várta a mentőhelikoptert. Most ezzel az átokkal folyamatosan harcolnia kellett.
Bármennyire is restellte, J. kénytelen volt otthagyni a veteránok bandáját, amelyre nem sokkal ezután lecsapott a rendőrség. A nyomozás természetesen J.-t is érintette, de nem találtak rá nézve terhelő bizonyítékot, így némi huzavona, vizsgálati fogság után fölmentették. A repesz ezt úgy ünnepelte meg, hogy áttette a székhelyét a gerince mellé.
Ha eddig szenvedett, most a kínok kínját élte át. Sem ülni, sem feküdni nem tudott, mert az a cudar olyan idegszálat támadott, ami gyakorlatilag az egész altestét irányította. Ha nem fájt a dereka, akkor zsibbadt a lába, de gyakoribb volt az, hogy zsibbadt a lába, meg a dereka is fájt egyszerre. Alaposan utánajárt a lehetséges megoldásnak, és a sok specialista végül arra a megállapításra jutott, hogy a betegsége ugyan műthető, de fennáll a veszély, hogy esetleg tolószékbe kényszerül. Növelte a bajt, hogy a cimborái ekkor már biztosra vették: ő buktatta le a bandát, és a repeszdarab csupán ürügy volt arra, hogy idejében leléphessen.
A maradék pénzét ekkor egy városi lakásba fektette, mert urbánus környezetben mégiscsak könnyebb elrejtőzni, mint a nyílt rónaságon. Valahol igaza is lett, bár a küzdelem azért nem veszett ki az életéből: a repeszdarab újból pozíciót váltott, most a nyaka környékén vett célba egy pontot, amitől J. folyton szédült. Az orvosok szerint ezt akár meszesedés is okozhatta, sőt: egybehangzó vélemények szerint a felvételeken látszó piciny fekete pötty egyértelműen erre utalt.
A csalódott és kiábrándult J. ekkor elhatározta, hogy fölkutatja azt az orvost, aki a sebesülése után megműtötte. Ha valaki, hát akkor ő pontos diagnózist adhatott, mert katonaorvos volt, telis-tele idevágó tapasztalatokkal. Sajnos a doki nevét elfelejtette, viszont tudta, hogy ő kezelte azt a fejlövéses bajtársát is, akit a homlokán talált el egy mesterlövész, éspedig úgy, hogy a golyó a katona tarkóján távozott. A két agyfélteke között van egy üres csatorna, amelyet nem szőnek át létfontosságú ér- és ideghálózatok, és a lövedék ezen száguldott keresztül. A katonaorvos ezt a sebesültet teljesen meggyógyította, úgyhogy megvolt rá minden esély, hogy egy nyaki gerincvelő közelébe tévedt repeszdarabbal is tud majd valamit kezdeni.
De az utazásra még így is nehezen szánta el magát. Abban reménykedett, hogy ha eléggé határozott marad, ha nem ijed meg a kipöckölt fűcsomóktól, az ellenség majd meggondolja magát, és visszavonul. Sohasem szabad betojni, mert akkor kampec. Ehhez tartotta magát J. is, de a fémdarab egy jottányit sem mozdult, vagy ha mégis, azok éppen olyan próbálkozások voltak, mint a szlavóniai harctéren, amikor látatlanban lőtték egymást. A repeszdarab kibújt egy csipetnyit, aztán amikor J. már elhitte, hogy megszabadult tőle, visszafordult, és megint elbarikádozta magát.
Csak az eszéki szakértő húzhatta ki ebből a helyzetből, de ki tudja, él-e még az a katonaorvos egyáltalán? Könnyen lehet, hogy a béke megkötése után ő is külföldre távozott, és mert abban a kavarodásban J. a zárójelentését is elvesztette, csak az esetét ismerők segítségével juthatott a nyomára. Csakhogy Horvátország most már idegen és veszélyes tereppé vált számára, mert amióta elterjedt a hír, hogy Magyarországon rendőrségi ügybe keveredett, az ottani belbiztonságiak is szaglásztak utána. J.-nek viszont semmilyen gondot nem okozott átkelni a zöldhatáron, úgyhogy egy ilyen út megtétele kizárólag azon múlt, van-e értelme az orvos után faggatózni.
A régiek közül mostanra többen is magas pozícióba kerültek, és egyiküknek a telefonszáma is megvolt. Róla készült az a meglehetősen kompromittáló fotó, amikor az ellenség egyik őrállását elfoglalva lelőttek egy csetniket, és amíg J. néhány emberével a menekülőket üldözte, a csoport hátrahagyott része ezt a hullát szépen lefejezte. Visszatérve úgy találta meg őket, hogy söröztek, óbégattak, előttük meg ott hevert a lemetszett fejű hulla. Na fiúk, mondta J., álljatok szépen sorba, hadd csináljak rólatok egy emlékképet ezzel a trófeával. Az ötlet mindenkinek tetszett. A hullát keresztbe fektették, a fejét meg szépen visszaillesztették, a beavatkozás szinte nem is látszott. J. ez után kattintott, és már akkor is tudta, hogy ez egyszer még jól jöhet. De abban tévedett, hogy az időközben országos hírű politikussá avanzsált harcostársát ez az epizód majd zavarni fogja. Emlékezett is rá, azonban szemernyit sem érezte magát kényelmetlenül, elvégre a háborúban ennél vadabb dolgok is megtörténnek. Amikor J. felhívta, és előadta a kérését, kerek perec kijelentette, hogy a doktorra ugyan emlékszik, de nem hiszi, hogy ott maradt az eszéki kórházban. Azt viszont J. ne várja el, hogy akár csak a kisujját is megmozdítja az érdekében, mert bár a felelősségre vonást megúszta, nyílt titok, hogy abban a magyarországi bandázásban ő sem volt ártatlan. Húzza meg magát, és ne keressen kapcsolatot a volt bajtársaival, ha nem akar magának kellemetlenséget.
J. ekkor értette meg, hogy ezen a fronton teljesen egyedül maradt. Ám egy profi soha nem adja meg magát. Fogságra, kegyelemre, genfi egyezményre vagy ENSZ-alapokmányra nem érdemes játszani, mert az maga a kiszolgáltatottság. Nem a kínzástól félt, hanem hogy elveszíti a tartását, mert az a legrosszabb, ami egy katonával megeshet. Mindegy, hogy háborúban vagy békében kerül ilyen helyzetbe, ez már maga a pokol. Azonban ennél a repesznél kitartóbb, ügyesebb és alattomosabb ellenséggel még nem találkozott. Hiába ragaszkodik cövekmereven ahhoz az elvhez, hogy aki velünk szemben áll, azt nem gyűlölni, hanem szeretni kell, mert csak így tudjuk őt megérteni, és így győzhetjük le, ugyan mi szeretnivaló van egy jóformán nem is létező, minden szabályt és erkölcsiséget semmibe vevő parazitán? Csak az akaraterő áll ellent a halál kérlelhetetlen fölényének.
Az eladott tanyája mögötti dombon állt egy öreg tölgyfa. Amikor még hitt a jövőben és a nyugalmas gyarapodás lehetőségében, a katonákra jellemző óvatos realizmus jegyében elásott ott egy dobozt, amibe gondosan bezsírozva beletett egy Zastava pisztolyt meg száz töltényt. Háborús relikvia volt, de nem falra vagy vitrinbevaló, hatástalanított, hanem szükség esetén használható állapotú. A dombtetőről remek kilátás nyílt hajdanvolt birtokára, amit az új tulajdonosa tehenészetté alakított, ám az akkor már közömbös J. felől akár le is rombolhatta volna. Kiásta a fa tövéből a ládát, és azzal a megelégedéssel ült be a kocsijába, hogy az évekig tartó tévelygés után végre megtalálta a helyes irányt. Forgatta, nézegette a zsírtól csillogó Zastavát, ami a szakszerű konzerválás miatt ennyi év után is tökéletes állapotban maradt.
Mintha most is ott hevert volna a töltés oldalán, amely mögött az M–80-as lassan, de egyértelmű magabiztossággal közeledett. Akik benne ültek, tisztában voltak vele, hogy csak egyetlen, magára hagyott ellenséges katona lapul a töltés túlsó oldalán, és hogy sem égen, sem földön nincsenek társai, akik kihúzhatnák a csávából. Mögötte sík a terep, amelyet kukorica borít, de ha J. fölemelkedik és futni kezd, egy rövid sorozattal leteríthetik. Ám ekkor megtörtént a csoda: amikor az M–80-as orrát már csak néhány méter választotta el a töltéstől, a kukoricásból kilépett egy harcos, és RPG-vel odapörkölt egyet. A rakéta célt tévesztett, de az M–80-as azonnal hátramenetbe kapcsolt, és amilyen gyorsan csak tudott, visszahúzódott a távoli dombok közé. J. akkor ezzel a hihetetlen fordulattal megmenekült, de néhány hónappal később ugyanez a gyalogsági jármű sodorta bele a repeszdarabbal folytatott küzdelembe.
Most mégis őrült, részegítő boldogság áradt szét benne, mert a gonosz nem sejtette, mi készül ellene. Továbbra is magabiztosan trónolt a helyén, és mögötte mint szövetséges ott sorakozott az idők végtelensége. De J. akkor már tévedhetetlenül tudta, hogy ez csak illúzió, és hogy néhány pillanat múlva minden a helyére kerül.
A pisztoly markolata iszamlós volt a zsírtól, mégsem csúszott ki a kezéből.
Vissza a tetejére