Változatok bűnre és megváltásra (Milbacher Róbert: Angyali üdvözletek)
Milbacher Róbert: Angyali üdvözletek. Magvető Kiadó, Bp., 2020
Milbacher Róbert legújabb prózakötetében, az Angyali üdvözletekben, a számára korábban méltán Margó-díjat hozó Szűz Mária jegyeséből jól ismert Kádár-kori faluba látogat vissza. A Fényes kocsma célközönsége nem a legillusztrisabb társaság, mégis örömteli a viszontlátás. Az egyszerű gondolkodású és esetenként rosszindulatú, ám gyarlóságukban ismerős karaktereknek ugyanis még bőven maradt mesélnivalójuk, és számos titok vár megfejtésre. Itt van rögtön a könyv rendhagyó nyitó kérdése: hogyan lett a szeretett Esperesből eretnek; és sekrestyés Pista, a kiátkozott pap hű szolgája miért vágta le végül mestere fejét?
Az író viszont nem elégszik meg a bonyolult falusi viszonyrendszer továbbmesélésével. (Az Angyali üdvözletek egyébként a Szűz Mária jegyesének olvasása nélkül is érthető és élvezhető, de a novellafüzér ismerete kétségkívül hozzáad az élményhez.) A Balga–Ilma-párost idéző egyszerű világértelmezés kiegészül egy csongori és tündei magaslatokba invitáló, fiktív apokrif szöveggel, a Teofilus szerinti Keresztelő Szent János-értelmezéssel. A harmadik szálban az apokrif történet egy realisztikusabb verzióját is megismerhetjük. Zecharja, Elíséva és Mirjam aprólékosan elbeszélt, szájról szájra továbbadott gyötrelmei közelítik egymáshoz az evangéliumi síkot és a falu hétköznapi világát. A három szál pedig hamar A Foucault-ingára és A Mester és Margaritára egyszerre emlékeztető bonyolult szövegrejtvénnyé gabalyodik össze, ahol már nemcsak az Esperes múltját és motivációit kell kideríteni, hanem a Szent János születésével kapcsolatos, egyre növekvő kérdéshalom is válaszra vár.
A szövegrétegeket elsősorban Szent János fogantatástörténetének értelmezési kísérletei kötik össze. A Jánost megváltónak tekintő apokrif megkérdőjelezhetetlenként és természetesként ábrázolja az isteni csodatételt, és hétköznapi hibáitól nagyrészt megszabadítja szereplőit. A szóbeliségben megőrzött tanítás szintén eretnek módon láttatja a Messiás születését, viszont több ponton eltér az apokrif által elbeszélt cselekménytől. Ez a szál látszólag a tudományos rekonstrukció igényével közelíti meg Szent János apjának, Zakariás/Zecharja életének döntő fordulatait, mégsem tagadja a hit fontosságát. A tanítások forrásául szolgáló mester ugyanis azt tartja, hogy „nemcsak az számít, hogy hogyan is volt valójában, hanem az is, hogy hogyan lehetett volna”.
Ez a közel két évezred alatt szájhagyomány útján élő és változó történet jut el végül a magyar falucska papjához, az Espereshez, aki utolsó erejével még megpróbál mindent átadni sekrestyés Pistának. A tanítás változásainak pedig szemtanúi lehetünk, amikor Pista végül a Fényes törzsközönségével osztja meg a saját élettapasztalataival kiegészített legendát, ezzel egyszerre komikussá és a maga egyszerűségében emberközelivé és kézzelfoghatóvá téve azt. Így lesz például Zecharja ablaktalan hálókamrájából a falubeli cigányok putrijához képest is szegényes lakhely, az angyali üdvözletből pedig epilepsziás roham.
A (köteten belüli és a szövegvilág határain túlról bekapcsolódó) történetváltozatokkal való puszta játéknál viszont szorosabb, sokoldalúbb és organikusabb kapcsolat alakul ki a különböző kulturális közeget képviselő rétegek között. Ahogy Pistából egy-egy fröccs mellett ki-kibuggyan Zakariás története, a Fényes népe a saját élményanyagát, a falubeli pletykákat hívja segítségül a feldolgozáshoz. Máshol az aktuális események – például kötőtűs Bandika eltűnése – akasztják meg a mesélést, vagy az Esperes múltjának kinyomozása hoz új dimenziót a szövegbe. A falu síkja mindig szorosan kapcsolódik a két Szent János-történet aktuális szakaszához. Az álmatlanságban szenvedő Zakariás például az alvás helyett csillagokat számoló birkás Laci esetét idézi fel az emberekben; a beteg férjét ápoló, gyermektelenségét szégyenlő Erzsébet/Elíséva pedig a combnyaktöréses Feri bácsira meg az őt ápoló Irénke nénire emlékezteti az iszogatókat.
A falusi históriáknak, Zakariás életéhez hasonlóan, több oldaluk és értelmezésük van. Egyesek szerint birkás Lacit talán nem is a csillagok, hanem inkább az intézetis lányok tartották ébren. És a férfi talán azért nem tudta holtában sem lehunyni a szemét, mert életében nem volt ideje megszámolni az összes fénylő pontot az égen, de lehet, hogy egyszerűen lelopták a nehezéknek szánt fémpénzt a szeméről.
A pletykákból általában nem a legvidámabb életutak sejlenek fel. Az elbeszélő, sokszor tudta nélkül, egy-egy tabutémát boncolgat teljes természetességgel. Felmerül a családon belüli és a nemi erőszak, a nem kívánt terhesség, a szexuális vágy, a rasszizmus, a testi fogyatékosság miatti kiközösítés, a faluba betelepültek örök idegensége. Főként a Szűz Mária jegyesében is körbejárt témák ezek, mint ahogy a sokaknak kapaszkodót jelentő hit is. Ez a fajta kiútkeresés viszont az Angyali üdvözletekben központibb szerepet kap már csak a bibliai szövegrétegek miatt is, és még változatosabb formát ölt, mint az előzménykötetben.
A pletykák által felpiszkált gyanakvás viszont menthetetlenül motoszkál a háttérben, és lassacskán átragad a többi szövegsíkra is. Az az érzetünk támad, hogy cirka kétezer év és másik földrész ide vagy oda, a történeti sík zsidó papja és annak családja a falu hírbe hozott lakói is lehetnének akár. Az emberi tapasztalás univerzalitását sejteti meg velünk a szerző. A három szövegréteg folyamatos egymásra hatásának köszönhetően pedig újabb és újabb értelmezési lehetőségekkel gazdagodik a kötet.
A szövegrétegek közötti párbeszédet tovább erősíti a nyelvi stílusokkal való játék. Mindhárom síknak megvan a jól elkülöníthető nyelvezete és hangneme. A rövid, általában egy-két oldalas apokriffejezetek Bibliából kölcsönzött stílusukkal meg-megakasztják a másik két réteg sodrását. A szájhagyomány útján terjedő tanítások elbeszélése választékos és megrögzötten aprólékos. A tanítások megjegyezhetőségét is elősegítő, gyakran visszatérő szófordulatok (mint a „Zecharja, az Abija rendjéből való pap” vagy „ez a kicsi lány”) egyfajta gondolatritmust teremtenek. Az elbeszélő mindeközben törekszik a tárgyilagosság, történészi távolságtartás látszatának fenntartására is. („Azt, hogy mi volt a teendője az illatáldozatot bemutató papnak, és így Zecharjának is, szintén a templomi előírásokból tudjuk.”) A bevallottan alig elérhető hiteles információ ellenére viszont zavarba ejtő részletességgel rekonstruálja a történteket.
A falu rétege a Szűz Mária jegyesének kissé megszelídített, a káromkodások nagy részétől megtisztított hangján folytatja az elbeszélést, nagyjából ott, ahol múltkor a történet abbamaradt. A vélhetően tanulatlan elbeszélő gondolatai csaponganak, mégis az események pontos felidézésére és az általa vélt szabatosságra törekszik, például így: „Pedig vigyázni kellene a súlyára neki, már csak a harang végett is, hogy föl tudja emelni, mert különben sose megy ki a hátából az a kis púposság.” A mesélő szóhasználata egyébként meglepően választékos, ez viszont nem megy a hitelesség rovására, ellenben segít élvezetessé és gördülékennyé tenni a szöveget, miközben megmenti azt az erőltetettségtől.
A hitelesség megőrzése annak is köszönhető, hogy a szerző megteremti a falu zárt világában használt fogalmakat. A katolikusok „szentesek” lesznek, a nem tősgyökeres falusiak „jöttmentekké” válnak, a kivételezés helyett „személyválogatás” van. A formalitásokat száműzve a szereplők javát nem a vezetékneve alapján azonosítják a faluban. Az idősebbek egyszerűen valamilyen nénivé vagy bácsivá avanzsálnak, mások az eposzihoz képest kevésbé dicső állandó jelzőt kapnak, mint kötőtűs Bandika vagy birkás Laci. Az autoritásnak számító figurák, például a Püspökatya és a Doktorúr funkciójukkal eggyé válva teljesen megfosztatnak születési nevüktől, olyannyira, hogy az Esperes igazi nevét sem tudja megmondani senki.
A faluban az összes esemény a hétköznapi praktikum mércéjével mérettetik meg. Az Esperes levágott feje bürokráciai háborút robbant ki, és a mesterien elvégzett munka a böllér elismerésével jár. Ennek (is) köszönhető az a groteszk humor, ami a legszórakoztatóbb szövegréteggé teszi a falu világát. A nyelvezet tovább színesedik azzal, hogy az elbeszélő szó szerint igyekszik idézni az elhangzottakat, ezért a falu két meghatározó pólusának, az egyháznak és a kommunista pártnak a zsargonja is belevegyül a szövegbe, további komikumot, egyben újabb olvasatokat kölcsönözve a szövegnek.
A különböző stílusú szövegrétegek viszont csak a felszínen különülnek el egymástól. Közegről közegre egy-egy érzés, jelenség vagy probléma alig változik, csupán teljesen más nyelvi formát ölt az eltérő regisztereknek köszönhetően. Az épülő kommunizmus direktívája, miszerint „lánynak szülni dicsőség, az asszonynak kötelesség”, ugyanazt az elvet hordozza magában, mint amiért egy vallásos zsidó nőnek közel két évezreddel azelőtt szégyenkeznie kell a gyermektelensége miatt: „nem méltatta kegyelmére az Úr, amikor nem töltötte be asszonyi hivatását, az egyedüli dolgot, amire rendeltetett.” A babonás félelmek esszenciája is alig változik, csupán a magyarázat tér el. Mert van az az óra, amikor „semmi keresnivalója élőnek a föld színén”, de legalábbis „kint az utcán”, és tulajdonképpen mindegy, hogy ez „a régi istenek árnyai” vagy a halottak miatt van így. És van, ahol még a nyelvi határok is enyhén elmosódnak. A „szentesek” által használt zsargon a másik két sík világát menti át a Kádár-kori faluba, de a vallástól független kifejezéseket is átcsempész az író az egyik közegből a másikba.
Kapcsolatot teremt a síkok között az is, hogy a szó egyik szövegrétegben sem csak a valóság adott verziójának megőrzésére és értelmezésére használt eszköz. A nyelv a kötet minden közössége számára bizonyíték. Az angyali üdvözlet, azaz az isteni kinyilatkoztatás maga a bizonyosság, az azzal szembeni kétely az Úr elleni vétség. A szóhagyományhoz ragaszkodó vallási szekta számára is megkérdőjelezhetetlen a mester szava, az a hit alappillére. A falu világában a nyelv ennél profánabb módon is bizonyosság. Csalhatatlan jele a bennfentességnek, a hozzáértésnek és egyfajta tudásnak, ha valaki a párt vagy az egyház szóhasználatával bír. Mindkettő ismeretét csak kevesen tudhatják magukénak, és azok amolyan közvetítővé is válnak a falvak életét alakító két erő között. A Fényes közönségének nagyja viszont nincs birtokában ennek a tudásnak. Így ha valaki mégis az egyik magasabb szférából kölcsönzi szavait, akkor kétségtelen, hogy az illető igazat mond – azaz megfelelő forrásból hallotta a továbbadott pletykát –, hiszen magától nem tudná kitalálni az elhangzó mondatokat.
A síkokat is összekapcsoló, egymásra ható motívumok, nyelvi rétegek, az intertextuális kikacsintások, áthallások értelmezési lehetőségek garmadáját adják. Ez a posztmodern szövegjáték viszont korántsem öncélú. A kötet didaktikusság és egyben ítélkezés nélkül, különböző szinteken értelmezi a világot, a hitet és az emberi létet. A regény végén, amikor a falu kijózanító hangja háttérbe szorul, az egyensúly mégis kibillen kissé, a szövegértelmezések és a lehetséges történetverziók labirintusába terelve az egyszeri olvasót. Mielőtt végképp elvesznénk ebben az útvesztőben, talán még épp időben eszünkbe jut az Esperes intő példája, akinek ugye erősen megártott a sok olvasás. Így ideig-óráig nem firtatjuk tovább, hogy pontosan hogyan is zajlott a megváltás, és visszatérünk a lényeges kérdésekhez. Mert összességében talán mégiscsak fontosabb az, hogy előkerül-e a gyámoltalan kötőtűs Bandika, vagy hogy valaki visz-e majd Pista sírjára virágot.
Vissza a tetejére