Stop Time
(Midianiták) A dupla ajtó katedrálüvegén foltok homálylanak át. Csak sejteni lehet, tudni nem szabad, hogy mi van az üvegen túl. Titok. Hogy mintha volna még valaki ott, aki engem néz, és amikor kinyílik végre az üveges ajtó, lopva kiinteget majd nekem Mamikáék mögül, hiába tilos és nem szabad.
Mein Sohn, magyarázza ugyanő tizenöt év múlva a tátrai szállásadónőjének úgy, hogy én is halljam; a fiam jött a két barátjával, mondja majd neki, itt fognak tölteni egy éjszakát, holnapig maradnak csak, aztán mennek tovább Zakopanéba, fizetem, persze. Mein Sohn. Egy még későbbi jövőpillanatban meg már nekem magyarázza, hogy hát nem hitte, dehogy hitte ő véglegesnek azt, ami történt, biztos volt benne, hogy három nap múltán jönnek majd a midianiták, és kiszabadítanak engem a veremből, csak hát elmúlt hamar a három nap, és nem jöttek, sajnos; és levélben fogja magyarázni ezt. Kár volt hinni, úgymond, hogy jönnek majd a midianiták, de hát az ember úgyis egyedül marad előbb-utóbb, írja majd, Józsefnek Jákob tehát. Salvavi animam meam, írja, de ezt persze már csak magának mintegy. Én meg őneki szinte semmit. Vagyis hát hogy késő, tudom is én.
Nem akarunk tiszta vizet önteni a pohárba?, kérdezi majd Mamika is 72 nyarán a Lukács napozója falának dőlve. Nem, válaszolom, mert úgysem hinnék neki, neki sem hinnék, nem, nem akarom.
De most mindezt nem tudom még. Nem tudni, mi van az üvegen túl.
***
(Na bitte) Hajó hozott a tengeren át, hűvös hajnalban érkeztünk a messzi szigetre. Gömbölyű és szürke, zuzmós sziklák, Ultima Thule. Hosszú, üres móló. Hast du dich entteuscht, kérdezi majd a végén osztrák akcentussal. Hogy csalódtam-e, fogja kérdezni a közös nyelvünkön, de nem tudom, vár-e választ. Valakitől azt hallom majd egyszer, hogy meztelenül lovagolt a zuzmós tengerparton, vakító fehér északi napkorongba lobogott belé szőkén a haja, látta, bizony isten. Vigyél el innen engem, vigyél magaddal, írtam neki a hetvenes évekből. Nem neki írtam. A móló végén vár, fáradt az arca. Jól utaztatok, kérdi, és fáradtan rám mosolyog. Na bitte, na bitte, ismételgeti álmomban, amikor reggeli után elalszom, és repülni próbálok. Két kézzel csapkodok, nehéz vagyok, nem megy. Na bitte, mérgelődik, és osztrákosan jól megnyomja a hosszú tét. Csalódtál? Persze.
***
(M1) Meg hogy jelentkezett, mondta, bérlőnek egy szíriai, de kirúgta, mert színesekkel, arabokkal ő nem alkudozik. Zsidókkal se? Úgy van, zsidókkal se. Apropó, meghívta uzsonnára a főrabbit, holnap fél ötre jön. A főrabbi? A főrabbi. Nem a római pápa? Nem, rázta a fejét, és megtántorodott. Holnap fél ötre, szólt vissza aztán még rekedten a küszöbről, leszel szíves te is, de már be is csapódott mögötte az ajtó, én meg leborultam az asztalra, és az arcomat a könyökhajlatomba fúrtam, hátha megsajnál P.
És pont így terveztem ezt, hogy amikor elmegy majd végre, én leborulok az asztalra, P. pedig megsajnál, és vigasztalni fog, addig sem az van, ami lesz.
Hogy P. nemsokára vasalni kezd, szépítkezik, menjek csak én is, ahova mennem kell, én meg nem mondom, hogy nem megyek, de indulni sem indulok, a fehér Junoszty szürke képernyőjét bámulom, Felvonulók kérték, egy nő huszonöt éve is kért már valamit, azóta semmi különös, férjhez ment, szült három gyereket. Meg hogy ő nem fog hazajönni – mármint P., ezt már a kocsiból kiszálltában fogja mondani a Jászain –, sem éjjel, sem holnap, sem semmikor, csak hogy tudjam, kíváncsi volt rá, hogyan döntök, menjek csak a drágalátos barátaimhoz, jó mulatást, mondja, és nyitná is a Trabant ajtaját, de én visszarántom, hogy ne még, várj egy pillanatra, és akkor gázt adok, aztán pedig már csak robogunk belé az éjszakába a kibaszott M1-esen.
Rázkódik a kasztni, sivít a kétütemű, megfordulni nem lehet, Bicskéig némán meredünk majd a sötétbe.
De most még nem ez van. Most még csak az, hogy leborultam az asztalra, P. megsajnált, vigasztal, apa, fia, kismenyasszony, leszek szíves, jó így.
Vissza a tetejére