Kiszálló utca – ledőlünk, mint a falak
A lebontott háznál megállt egy pillanatra, jó párszor elgyalogolt előtte, amíg itt lakott, egyszer épp a költőhöz ment látogatóba, ahogy most is, de sosem nézte meg alaposan, mindig sietett valahova, most meg már nincs, poros, téglahalmokkal teli placc van a helyén, és a valamikori udvar hátsó falán csálén billegő falikút felett festékszóróval felfújt feliratot látott: No pasaran!, na persze, „nem fognak átjutni!”, szomorúan elmosolyodott a jelenség, ti. a ház múltja és elpusztításának ténye, tulajdonképpen a történet mögé írt mondaton, nagyon antropomorfnak találta ugyanis, minket is semmibe vesznek, és csak elviseljük, eszközünk sincs megvédeni magunk, és csak tudatunk tűzfalára írjuk fel tiltakozásainkat, de már bele vagyunk halva egy új, egy másik, egy kifizetődőbb történetbe, mire bárki is észreveszi, hogy voltunk (vala, ha), és erről az jutott eszébe, hogy az élet maga a Schrödinger macskája, azt se tudjuk már, élünk vagy halunk, bár ez a felismerés a kezdetleges graffiti előtt csak később történt, mert amikor kiért a panelek közül a Lajos utcáig, még nem ilyesmiken gondolkodott, inkább csak szeretett volna már odaérni a költőhöz, anélkül hogy akár csak egyetlen emberrel is találkoznia kelljen, de az utcán meglepően sok embert látott, a tomboló járvány ellenére maszk nélkül flangáltak, három-négy család a sugárútra néző egykori református templom előtt fagylaltozott, láthatóan a hegyről jöttek, és a társaság kirándulócipős, terepnadrágos, stramm férfijainak csupasz arcán büszke és fensőbbséges derűt látott, ahogy maszkjában elhaladt mellettük a percekkel később meglátott grund felé, és amikor egymásra néztek, érezte, hogy le van sajnálva, mert gyáva és nem elég fitt, nem elég tökös, és nyomasztó magabiztosságuk láttán talán el is szégyellte volna magát, ha nem egy gimnáziumi osztálytársa halálhíre jár a fejében, akit sajnos nem mentett meg sem az ilyen alakok önelégült mosolya, sem az intenzív osztály életmentő gépei, inkább dühöt érzett, és maszkja takarásában azt morogta, faszfejek, de nem hallották, ahogy sokáig a No pasaran! sem volt látható, és persze az a felirat is későn „került nyilvánosságra”, amikor már nincs is kit megszólítania, senkinek semmit nem jelent, csak egy szomorú emlék, egy tanácstalanul-együttérzően végighallgatott megemlékezés utolsó mondata, meghalt a tanár, mondta pár órája a költő a telefonban, és elcsuklott a hangja, valami ilyesmi már ez a No pasaran! is, egy lenyelt szóvég, egy végig nem mondott káromkodás, átmegyek, mondta, veszek bort, tette hozzá, mert tudta, hogy az ilyenkor segít a lélek elveszejtésében, az élőnek a holttal hasonlatossá válásában, nem kell, van hat üveg, mondta a költő, le van szarva, bazdmeg, hozz még, és amikor elment a stramm férfiak mellett, arra gondolt, hogy van nála négy üveg bor, a költőnél van még hat, az tíz vers, az elég, hogy megnyugodjanak, ki-ki a maga veszteségében és szégyenében, hogy nem szólt időben, hogy csak morogta, és nem üvöltötte, hogy faszfejek vagytok, és akkor odaért a lebontott házhoz, és megállt, és elgondolkodott azon, hogy milyen is volt régen, de már csak nincsségére emlékezett, mintha sose lett volna, vagyis mintha mindig egy poros, sittel teli udvar állt volna a helyén (minek a helyén, ha ház sem volt?, tűnődhetett volna el, de inkább összeolvasta a szöveghiányt a még látható épületekkel, így a semmit láthatta állandónak és megbízhatóan maradandónak), és lassan továbbindult a Bécsi út felé, a kis kávézó, pékség is bezárt, konstatálta, az üveges viszont működött, ennek megörült, ahogy az utca végén a esztergályosműhely is üzemelt, az ajtaja mellett kifordult a Margit-kórház felé, és rövidesen megállt a rácsos kapu előtt, felcsöngetett, „alig” egy perc múlva meg is hallotta a költő hangját, na mi van, bazdmeg, fogynak a borok, fogy az élet, gyere, mondta, aztán felberregett a zár, és benyomta a kaput, mint jó pár éve, amikor először járt nála (még alig ismerték egymást), de akkor először a következő lépcsőházba ment, ott kereste a költőt, a következő lépcsőházban viszont nem tudták, hogy van egy költő szomszédjuk is, aztán amikor második nekifutásra végre rátalált a megfelelő ajtóra, és a költő betessékelte a nappaliba, akkor hallott először a tanárról, a költő így nevezte az elismert irodalomtörténészt, aki talán valami tudományos büszkeségből csak alig pár íróval barátkozott, hármójuk közül a költő volt az egyik, ezekről a barátságokról egyébként minden nekrológ megemlékezett, mintha három ismert névvel igazolást vagy jótállást kéne adni a gyászhoz és az irodalmi életet ért veszteséghez, a költőt mindez persze nem érdekelte, csak barátja elvesztése, noha, ahogy most, ismét a költő lakásának ajtajában állva eszébe jutott, két éve még elvörösödő arccal fogadkozott, hogy a tanárt az életben nem keresi, fel se hívja, mert összekaptak valami politikai ügyön, és a tanár számonkérte, hogy miért hallgat, amikor tekintélyét és közismert bölcsességét felhasználva meg kéne szólalnia abban a bizonyos témában, és ez a balhé akkor időleges mosolyszünethez vezetett, ahogy a költő ki is jelentette, lenyelve borát a belvárosi terasz asztalánál, hogy soha többet!, le van szarva az ilyen, felelősségre von, mi?, hát mit képzel ez?, milyen alapon baszogat, hogy baszogassam ezeket vagy azokat?, én szóba nem állok vele többet, kiáltotta, de persze a harag sem tartott tovább, mint berúgni és kijózanodni, és még két hónapja is, januárban, amikor páran összejöttek a lezárás idején a csak az utcára kiszolgáló kocsmánál a Csarnok tövében Budán, arról mesélt, hogy most jött a tanártól, sült kolbászt és friss kenyeret vitt neki, alig bírta rávenni, hogy egyen, de legalább pár falatot beleerőltetett, most meg, most meg, baszod, mondta, amikor kinyitotta végre az ajtót, vége van, mit lehet erre mondani?, csak állt az ajtókeretben, fejét lehorgasztva, ősz haján átsütött a nap, az arca alig volt látható, egy bebarnult, portól sötét antik portré, kitárt kezeivel kitámasztotta magát, olyan volt, mint egy régi ikon, restaurálásra szoruló különös, idős-Krisztus-ábrázolás, bassza meg, van borod?, kérdezte aztán, és lassan behátrált a nappali felé, gyere már, egyszer nem találsz ide, máskor meg csak húzod az időt, borostás volt és fáradt, de frissen vasalt fehér ingében most inkább úgy nézett ki, mint aki egy igen elegáns állami díjátadó fogadás afterjét tartja a kemény mag részvételével, rögtön észrevette, hogy mit néz, és dühösen felkapta a fejét, az ingemen csodálkozol, kérdezte, miattad vettem fel, baszod, mondta, és a levegőbe csapott, mégsem ihatok veled a tanárra a leevett pólómban, na!, ülj le, vagy ácsorogj tovább, tette hozzá morogva, és sietve elfordult, elindult a konyha felé, mintha tulajdonképpen zavarná, hogy itt van, hogy nem hagy békét neki, aztán hallotta, hogy zajosan matat a konyhaszekrényben a poharak között, ezt is csak neked, kiabált ki a hűtő mögül, én ilyenkor csak üvegből, de a vendég az vendég, bassza meg!, aztán előkerült kezében két kristály borospohárral, amiket dühösen lerakott a dohányzóasztalra (ki tudja, miért hívják még mindig így, tűnődött el, amikor követve a költő utasításait, leült a süppedős kanapéra, ami azonnal elnyelte, védtelenné tette, és ettől kényelmetlenül érezte magát, mért, amikor már a kocsma sem dohányzó, az asztal meg miért?), tessék, dörögte, miattad flancolunk, ő viszont nem válaszolt, csak félrenézett, de nem mondta, hogy a tanár miatt flancolsz, baszod, mert megérdemli, hogy ne csak az üveg nyakát szorítsuk, amikor rá gondolunk, és tulajdonképpen ezért vagyok itt, mert egyedül nem lehet koccintani, csak bebaszni, az meg mindennapos, a költő viszont észrevette, hogy elkapta a tekintetét, és mintha érezte volna, hogy mire gondol, mert zavartan, bocsánatkérően elmosolyodott, mint amikor egy kisfiú elszégyelli magát, elhallgatott, és némán töltött valami vöröset, fanyar volt, ahogy belekóstolt, test nélküli, zömök bor, jön, és szó nélkül üt, kocsisbor, most ez esett kézre, mondta a költő, amikor leült vele szemben a karosszékbe egy alföldi tájat ábrázoló grafika alá, amin a gémeskút úgy nézett ki, mint egy toronydaru, épp ráemeli az estét a tájra, nem baj, felelte a költőnek, az is jó, semmi sem baj, csak… de nem tudta végigmondani, elnyelte a kanapé, a puha plüss, úgy érezte, már ki sem látszik belőle, és méltatlannak érezte, hogy ebben a kiszolgáltatott helyzetben kezdjen el nyavalyogni a bajairól, csak, kérdezte a költő, aki a pár pillanatnyi zavarodott hallgatása után kezdte visszanyerni a tempót, csak mi?, baszod!, csak semmi, nem fontos, válaszolta, és két karjával dagasztva maga körül a plüsst, megpróbált felülni, fontosabb, hogy jól vagy-e, kérdezte végül, amikor sikerült a kanapé széléig elvergődnie, mire a költő legyintett, és szomorúan elnézett a nappali másik végébe, mintha a végtelenbe, mintha ő és az ő állapota abszolút lényegtelen lenne, és bár ezzel a teátrális szerénységgel máskor mindig elérte, hogy csak vele foglalkozzanak, most csak ketten voltak, nem volt kinek, és nem is akart játszani, a tekintetében valóban a befoghatatlan perspektíva, a halállal való szembenézés tehetetlensége látszott, nem a cinikus, nagyhangú „öreg” színészkedő keserűsége, hanem egy gyerekember döbbenete és tanácstalansága, a szemét is összehúzta, hogy összefutottak körülötte a ráncok, a nap éppen telibe kapta az arcát, és az ortodox ikon kísértetiesen felragyogott, élek, mondta lassan, de te ne dadogj itt nekem, csak az a baj, hogy leomlunk, mint a falak, nyugodtan mondd ki!, olvastam, amit kiraktál az üzenőfaladra a barátodról, a fájdalmadban osztozom is, de nem kéne politikát keverni a gyászba, attól csak hiteltelen leszel, baszod!, tette hozzá, amire ő ugyan dühösen felkapta a fejét, mert úgy érezte, hogy ez az egész maga a politika, de megint nem mondott semmit, nem mondta, hogy ne iskolázz már, öreg, inkább szótlanul kiitta a maradék piros ecetet, a költő meg újból megtöltötte a két csilivili ólomkristály poharat a savanyú, sűrű, rossz borral, mintha a gyötrelmet csak újabb gyötrelmekkel lehetne elviselhetővé tenni, a veszteséget csak újabb veszteséggel kihozni nullára, egészségedre, mondta aztán, és a pohár fölé hajolt, rábukott, rázuhant a feje, mint a termodinamikát szemléltető játék kacsának, ami a nyolcvanas években minden üzlet kirakatában ott bólogatott, te sem ismerted a tanárt, kérdezte, amikor lenyelte a kortyot, és a feje megint az alföldi vidéket ábrázoló grafikának a végtelen magyar horizontot mutató távlatába emelkedett, nem, válaszolta feszülten, nem nagyon, na és?, párszor találkoztam csak vele, ahogy azt a lányt se ismertem igazán, akiről az üzenőfalamon olvastál, a gimiben vele csókolóztam először, osztálytársam volt, el tudtam képzelni a lélegeztetőgépeken, de nem, nem ismertem őt sem, mert?, számít ez valamit?, a költő megrázta a fejét, és azt mondta, hogy nem, csak azért kérdeztem, mert ha olyan megy el, akit jól ismerünk, ezt az ismeretet is magával viszi, az emléke személytelenné válik, mondhatnám azt is, hogy elidegenül, és ismeretlenül magadra hagy a hiányban, amiben, baszod, az a legfájdalmasabb, hogy nem tudod enyhíteni a közös emlékekkel, mert nem emlékszel már pontosan arra, aki volt, akivel lehettek akár közös emlékeitek, csak arra, ami nincs, a nincssége jut eszedbe, ha rágondolsz, mintha sose lett volna, és ez elfogadhatatlan, basszameg, mondta, és hátrasimította ősz haját a homlokán, töltsek még, kérdezte aztán, de nem várt válaszra, teletöltötte a poharaikat, és mindjárt meg is emelte az övét, a kurva nincsre!, mondta, és ivott, ő meg vele, és halkan azért azt mondta, miután lenyelte a kortyot, hogy talán jobb is, hogy nincs, mert a nincs legalább lehet valakié, a vant meg mindig elorozzák mások, de a költő ezen csak hirtelen felkapta a vizet, és akkorát csapott a dohányzóasztalra, hogy felszállt róla a por, hogy veszed a bátorságot, hogy kiforgasd a szavaimat, gyerek?, és akkor hirtelen fáradtnak érezte magát, hogy meséljen a lebontott házról, de bántotta a költő értetlensége, ezért mégis megszólalt, és nagyon lassan azt válaszolta, hogy annyian vannak, akik ezt (vagy azt) a bizonyos vant birtokolják, és e sokféle létezésre, sok egyéni vanra csiszolt prizmán át darabokra hullik az élet, és ha így nézzük, mindegy, hogy ki mit visz magával, mert mi viszont belakhatjuk a grundokat, a hiányokat, az űröket, a nincset, s ebben a sajátos nekropoliszban a meghaltak helyén, befejezetlen regényük hiányzó oldalain, megíratlan beszédeikben, kihúzott vagy soha el nem mondott mondataikban keresünk menedéket, s elfoglaljuk, a miénkké tesszük, ami senkinek nem kell, a semmit, öreg barátom, mert ez a politika, az, hogy már csak a semmi nem kell valakiknek, emelte fel a hangját, márpedig ez a nem létező, ez az elfelejtett, ez a kitörölt, félbeszakadt történet, ami nincs, ez igenis valamivé akar lenni, ez valakihez tartozni akar, baszod, nem kiforgatom a szavaid, csak távlatot adok nekik, a végét már szinte kiabálta, és érezte, hogy marni kezdi a gyomrát a bor, kicsit talán ki is melegedett a szenvedélyes kiselőadás alatt, a költő viszont már higgadtan, hátradőlve figyelte, atyaian el is mosolyodott, és amikor ő végre lecsillapodott, annyit mondott, hogy a bor szar, de láthatóan van ereje, talán ihatnánk innentől laza, jeges fröccsöket, már ha van jég még a hűtőben, tegnap belobbant a bokám, egy vödörnyit elhasználtam a borogatáshoz, azzal felállt, és kiballagott a konyhába, onnan kiabálta be, hogy van, baszod, ideje lehűtenünk magunk, aztán ismét sokáig zörgött a hűtő körül, újabb poharakat vett elő, hallotta, ahogy a szifonba tekeri a patront, a szénsav szisszenését, és közben úgy érezte magát, mint akit cserben hagytak, mint egy teniszező, akinek az ellenfele az utolsó, sorsdöntő gémben elhagyja a pályát, és nem hagyja nyerni, vagy legalább becsülettel veszíteni, egyszerűen továbblép, függőben hagyja az életet, csalódottan inkább a grafikákat, festményeket nézte a falon, a költőnek irigylésre méltó gyűjteménye volt, a huszadik század második felének legnagyobbjaitól voltak képei, nyilván mindegyik hátán ott a névre szóló, sokszor hálás dedikáció, gondolta irigykedve, hány kiállítást nyitott meg mondjuk csak az elmúlt negyven év alatt?, de el se tudta kezdeni a számolást, mert megjött az „öreg”, kezében tálcán két párás, félliteres pohár, a képeket nézed, kérdezte, ne irigykedj, tudod hány kilométer van ezekben a képekben?, mentem vonaton, autón, gyalog, nem a festmények miatt, a barátságért, megkértek, fiatalon persze imponált, aztán vénülve már csak fárasztott, de sokat megtesz az ember a barátságért, azért a nincsért, mert mindez a falon mind veszteség, mindegyik egy elment barát, erről beszéltél, barátom, és igazad van, az a semmi tartozni akar valakihez, ne basztasd magad feleslegesen, pontosan tudom, miről beszélsz, mondta, lerakta a tálcát, és leült, a tanár mégis más, mindőjüktől különbözik, tudod?, lehorgasztotta a fejét, a haja az arcába csapódott, és ő valószínűnek tartotta, hogy amikor valami megviseli, kibukik, nem bírja tovább, akkor napokig így ül, maga elé lógatott fejjel, csapzottan, és savanyú bort iszik, amíg el nem múlik az emlék, ami fáj, ami másnaposan persze mindig sokkal élesebben érezhető, addig kell így ülni, amíg a szervezet nem bírja tovább, és sokkos állapotban maga alá nem temeti az emlékeket, s a költő talán most is ennek a folyamatnak az elején tartott, amikor rátelefonált, a tanár az más, ismételte meg, vele megint az élet ment a nincsbe, lett idegen, faszom belé, pár ember van csak a sorsban, akinek a halála mindent megsemmisít, te ezt még nem tudod, szerencsére, mindenkid él, ő meg bólintott, és az idő fogyására gondolt, hogy ötven elmúlt, és hogy a szeme láttára fut versenyt az élet az idővel, és csak hinni és remélni tudta, hogy minél később következik be, ami kikerülhetetlenül bekövetkezik, majd egyszer!, tette hozzá magában, így is kitolva annak valamikori idejét, amit meg sem nevezett, nem engedte megfogalmazódni, nem ismerkedett vele, nem próbálta meg felfogni, megérteni, elfogadni pláne nem, szándékosan az ismeretlenben hagyta, ahová tartozik, kivetítette, mint amikor nagyanyja kórházi ágya mellett állt, és nézte a kómában fekvő idős asszony tiszta, nyugodt arcát, exteriorizálta az ő állapotát és saját érzéseit, kivonult a jelenet fájdalmasságából, ugyanakkor nagyanyja élő lelkével keresett kapcsolatot, beszélgetett vele, ahogy mindig, ha együtt voltak, s ahogy gyakran azóta is sikerül, holott már nem él, a gyógyszerrel elkábított tudatába, a lelkébe hatolt bele, és ez megnyugtatta, az elfogadhatatlant természetessé tette, mintha az, ami történik, nem történne, noha tisztában volt vele, hogy a tudatosan elhomályosított valóságban is meg fog történni majd az, amitől fél, de ezzel a módszerrel nemcsak önmaga túlélését segítette, kettejük kapcsolatát is képes volt életben tartani, ámbár az is igaz, hogy akkor huszonvalahány éves volt, könnyebb volt kívül maradnia, elegánsan sztoikusnak mutatnia magát, de az élet azóta mélyebben felszívódott benne, függő lett, és nem tudta, hogy viseli (majd!), ha egy drámai esemény lehozza a nyugalom és emelkedettség drogjáról, igazából nem akart róla beszélni, tudni se, a temetéseket, közös „virrasztásokat” is jobbnak látta elkerülni, most is csak a költő barátsága miatt szedte össze magát, hogy a járvány, a naponta hallott, olvasott elrémítő hírek, saját félelmei és bizonytalanságai ellenére átvágjon a városon, és meglátogassa őt, olvad a jég, mondta a költő, ne bambulj, ifjú ember! (ez a jelző mindig meglepte, ötvenhárom éves, de rendszeresen lefiatalítják, nem bántásból, s nem mintha megbántódna, mégis mindig kiakasztja), regényed hogy áll, kérdezte a költő, szüleid?, Nita?, megvagyunk, regényesen, felelte, de rögtön meg is bánta a szójátékot, kényszeresen elmosolyodott, jól, tette hozzá, és azonnal lekopogta az asztalon, aztán mert korábbi, drámai és zaklatott kirohanása miatt még mindig zavarban volt, megkérdezte, hogy nem bántotta-e meg a költőt, de ő legyintett, meggondolatlan ifjú vagy, baszod, de megértem, bár lehetnék még én is olyan, s azt, hogy olyan, kihangsúlyozta, nem mintha elhatárolódna a szenvedélytől, inkább mint aki már belefáradt az igazság látomásaiba, a tanárral mi is mennyit összekiabáltunk, boldogult ifjúság, mondta, egyszer azt is megfogadtam, hogy soha többet nem beszélek vele, itt elhallgatott, maga elé bámult, és látszólag egykedvűen a poharában rázogatta a maradék jeget, emlékszem, mondta ő, emlékszel, kérdezte a költő, és összeráncolta a homlokát, tiltakozás volt a tekintetében, de látszott, hogy a szeme emlékezik arra a pillanatra, amikor a tanárt otthagyta azon a délutánon, és arra is, hogy ezt később elmesélte nekik, emlékszel?, ismételte meg, mesélted, válaszolta ő, és bólintott, egy késő nyári este, talán a belvárosban, tőle jöttél, és ki voltál borulva, de persze senki nem vett komolyan, nem olyan vagy, akinek egy barátságnál a saját megbántottsága fontosabb, a költő elmosolyodott, mindegy is, látod, most aztán tényleg nem fogok vele beszélni soha, mondta halkan, mindig könnyebb hátralépni, kimaradni, veszni hagyni, mint beleállni, de nekem már mindegy, uralkodnom kell a nincseimen, gyermek, ha nem is olyan forradalmian, ahogy te deklamáltál, de csöndes elfogadással, csak ahogy ők uralkodnak rajtam minden ellenük elkövetett vétkemmel, elmaradt bocsánatkérésemmel, hiúságomban odavágott bántásommal, lemondott találkozóink ürességével, minden gyávasággal, amit jogos és megindokolt távolmaradásnak éreztünk annak idején, morogta félrenézve a megjelenő múlt elől, felállt, és rádörrent, na, add a poharad, ideje innunk, aztán lassan kiment a konyhába megint, ő meg hallgatta, ahogy harmadszor is matatni kezd a hűtőben, a jégtartóval vacakol, csörömpölve kutat az üres palackok között egy teli után, és azt tapasztalta, hogy elkezd lemenni róla a nyomás, mintha a költő lelkét nyomasztó súly tömegvonzása megszabadította volna a maga terheitől, pedig mintha épp azért jött volna át, hogy ő tartsa a költőben a lelket, vigaszt nyújtson, ehelyett megint végig kívül maradt a gyászon, a barát érzésein, csak magával és a maga rémképeivel foglalkozott, megint eltartotta magától a lényeget, megkérdezte ugyan, hogy „hogy vagy”, érdeklődését fejezte ki, de azzal is csak a valódi érdeklődés lehetőségét zárta el, szégyellte magát, és idegesen megtapogatta a zakóját, rágyújthatok, kérdezte hátrafordulva, de még mennyire, kiabált vissza a költő, sőt, adj nekem is egyet, nem dohányzom, csak néha, tette hozzá, amikor visszaért a poharakkal, és kizárólag este, egy-két szálat, ha nem megy a munka, most viszont jólesne, hát rágyújtottak, koccintottak, füstöltek, és mindennapi dolgokról beszélgettek, a költő fiairól, az állami ünnepen átadott irodalmi díjakról, arról, hogy mikor mennek le végre bebaszni Tördemicre, arról tehát a továbbiakban szó sem esett, megnyugvás költözött a szövegbe, és ahogy az udvarra nyíló teraszajtón besütött a tűzfal fölé emelkedő nap, némi szépség is, jó délután volt, mondta a költő másfél óra múlva, és felállt, jelezve, hogy eljött az idő, jó volt, köszönöm, barátom, felelte, és ő is felállt, jókedvűen elindult az előszoba felé (a történetek, még a végtelen távlatokba futók is mindig kiindulópontjukhoz közelítenek), és már kezében tartotta a ballonját, amikor a költő utánakiabált a nappaliból, azt kérdezte, látta-e a lebontott vendéglőt a sarkon idejövet, hát vendéglő volt?, gondolta meglepetten, és próbált bármi apróságot felidézni, mert az nem lehet, hogy ő nem emlékszik egy óbudai vendéglőre, pedig nem emlékezett, igen, kiabálta vissza, láttam, de nem emlékeztem rá, hogy mi volt, az most mindegy is, jött a válasz, és kisvártatva a költő maga, kezében két párás pohárral, a felirat a fontos, azt is láttad a hátsó falon?, kérdezte, amikor megállt előtte, és a kezébe nyomta az egyik poharat, láttam, tetszetős tiltakozás, igyunk rá, mondta, és a szájához emelte a poharat, a költő meg megszegve a kötelező távolságtartást, a füléhez hajolt, én voltam, súgta, én voltam, baszod, ismételte meg vigyorogva, és széttárta a karját, ezt nem gondoltad volna a vénemberről, mi?, de az anyjuk pitéjét, nem gyalogolhatnak át mindenen, az életünkön, az emlékeinken, hogy még csak ne is jelezzük, mi is jelen vagyunk, és nem szeretjük a módszereiket, mondta szigorúan, és mutatóujjával a levegőbe bökött, aztán megint összevonta a szemöldökét, mint az előbb, amikor nem akarta elhinni, hogy hallott a tanárral való összezördüléséről, de ami ennél is fontosabb, tudod, kiért tettem, kérdezte, egészen kipirult a vallomás után, a tanár emlékéért, össze se tudom számolni, hányszor ültünk ott egymásnak és a sorsnak feszülve, hát ezért, mondta, és lehajtotta a fejét, mert két ember története nem ér véget attól, hogy soha többet nem találkoznak, a nemtalálkozások története is történet, a sztori hiánya az élet metasztorija, de a mi nyomaink teszik élővé a nincset, meg az ilyen délutánok, baszod, mondtam, hogy értem, miről beszélsz!, és rácsapott a vállára, na ne szerencsétlenkedj itt, először ide se találsz, aztán a lépcsőházban ácsorogsz, most meg képtelen vagy elindulni, idd ki, és eredj utadra, gyermek, kiáltotta, és amint lenyelte az utolsó kortyot, szó szerint kilökte a folyosóra, aztán kacsintott, és kissé lágyabb hangon hozzátette, köszönöm, hogy jöttél, de most tényleg menj, be kell még fejeznem egy-két „verset”, ahhoz pedig kell a magány, te meg vedd fel a maszkod, túl sok az utcán az öntudatos balfasz, vigyázni kell velük, azzal becsukta az ajtót, és magára hagyta a napfénytől ragyogó lépcsőházban a reménykeltő, (azért mégiscsak) a történet mögé írt délutánban.
Vissza a tetejére