Karap Zoltán

Kedvenc dolgaink

regényrészlet
 
A My Favorite Things dallamai járnak a fejemben, mintha egész éjszaka ezt dúdolta volna Sarah Vaughan a párnámba. Kinyitom a szemem, de a dal folytatódik: „these are a few of my favorite things”. Koromsötét. Könyökre támaszkodom, az ébresztő fekete óralapja vörös számokkal világít: 6:30. Fel kellene kelnem. Ja, munkanélküli vagyok. Volt idő, amikor erre a gondolatra egészen elkomorultam volna, most viszont inkább ahhoz hasonlóan futottak szét homlokomon a ráncok, mint amikor az ember rájön, hogy vasárnap van.
Megint felébredek: 10:30. Charlotte takarója összegyűrve, friss kávéillat terjeng a lakásban. Leteszem a konyhaasztalra a telefonomat, és elindítom a Sarah Vaughan-felvételt:
– Ezt hallgasd meg – közben egy kis narancsdzsembe mártogatom a croissant-omat.
– Jó reggelt! – Charlotte vajas kekszet majszol a tejeskávéja mellé, közben a Marsra tervezett első város tervrajzairól olvasgat. Próbálom visszahozni a földre.
– Na?
– Nem rossz.
– Nem rossz? Szerintem zseniális.
– Be akarod venni a repertoárba?
– Igen, csak még nem tudom, kinek passzolna a legjobban.
– Én tudom. Minden balladát Rose-nak adsz, mintha csak ő tudna lírai dalokat énekelni, pedig más is megcsinálná. De tudod, mit? Engem nem érdekel, legyen ez is az övé.
– Ez is?
Charlotte felnéz a telefonjából:
– Miért, a Mistyt ki énekli? Vagy a La vie en rose-t? Vagy a Cry Me a Rivert?
– Azt Justine-nek adtam.
– Tessék, azt is nekem ígérted eredetileg.
– Neked nehezebbeket akarok kiosztani, olyat, amiben rendesen ki tudod magad énekelni, aminek van valami nagy íve.
– Aha, persze!
– Ne csináld már!
– Hagyjál!
Charlotte feláll, bepakolja a mosogatógépbe a kávés bögrét és a tányért. Ahogy lehajol előttem nyújtott térddel, és a mosatlanokat igazgatja, valószínűtlenül vonzónak találom, mintha tekintetem áthatolna a fürdőköpenye anyagán.
– Milyen nap van ma? – próbálok visszaemlékezni, mikor voltunk utoljára együtt.
– Passz.
Odacsoszogok a falinaptárhoz.
– Tudod, milyen nap van? Megmondom. Futónap.


A piros lámpánál szótlanul ülünk az autóban. A rádiót szándékosan nem kapcsoljuk be. Kerüljük a napi rémhíreket, halálozási és fertőzöttségi statisztikákat. Önkéntelenül is túráztatni kezdem a motort.
– Ezt most miért csinálod? – rivall rám, és türelmetlenül kibámul az anyósülésről.
– Mit? – értetlenkedem, és szándékosan a másik irányba bámulok.
– Miért túráztatod a motort?
– Te miért túrázod fel az agyad?
– Én nem túrázom, te cseszegetsz folyamatosan.
– Inkább az a baj, hogy nem cseszegetlek.
– Mi van? – végre méltóztat felém fordulni.
– Tudd meg, hogy elviselhetetlen vagy, ha nem szexelünk két napig – fordulok hozzá, s közben beletaposok a gázba.
– Én?
– Egészen megsárkányosodsz.
Kicsit előzgetek a kétsávos úton, szerencsére mindenki beenged, én pedig az elakadásjelző nyomkodásával köszöngetem az udvariasságot. Jelenleg minden körülöttünk lévő sofőrrel nagyobb harmóniában vagyok, mint Charlotte-tal. Azt hiszem, pontosan ezt akarom bizonyítani az előzgetésekkel.
– Mondjuk az lehet – szólal meg végre, én pedig behúzódom a belső sávba. – Azt álmodtam, hogy három nő kényeztet, és hatalmas volt a farkad.
– Eddig tetszik.
– De komolyan, hatalmas volt.
– Nem az, hanem a három nő. És nem zavart?
– Nem, azon csodálkoztam, hogy izgat.
– Ez meglep. Mondjuk neked ez nem olyan nagy ügy, a társulatban te ki tudod élni a vágyaidat.
– Milyen vágyaimat?
– Hát, neked ott van mindenféle szerelem a színpadon… De nekem!?
– Miért, szeretnéd, ha három nő kényeztetne?
– Úristen, micsoda kérdés ez?
– Miért?
– Sportszerűtlen.
– Úgy érted, övön aluli?
– Igen.
Megint piros lámpa. Satufék. Érezhetően mindkettőnk pulzusa felszökik. Pont egy kis délelőtti karambol hiányzik még.
– Tudtad, hogy kiskoromban azt hittem, úgy mondják: „öbön aluli”?
– Látod, ezt nem tudtam.
Zöld. Padlógáz.
– Vagy meghívnál házaspárokat?
– Komolyan nem tudom, mi ütött beléd.
És akkor itt álljunk meg egy szóra! Charlotte misztikus intuíciója egyszerűen félelmetes. Tegnapelőtt, a szilveszteri buli után hajnalban értünk haza. Charlotte kidőlt egy kiadós zuhany után, én pedig magamra maradva egy spontán ötlettől vezérelve órákig olvastam a Filozófia a budoárban-t. Az éjszaka során elfogyasztott jelentős mennyiségű kávé és marihuána utólag kezdett el hatni, és egészen új dimenzióit nyitotta ki Sade márki gondolatainak. Mintha a közös zenekari improvizáció érzéki filozófiája és a teológiai fejtegetések egy gruppen közben távoli rokonságban állnának egymással.
– Kiket hívnál meg? Ismerősöket vagy ismeretleneket?
Napok óta ezen dilemmázom, de próbálok ellenállni a gondolatrendőrség vallatásának.
– Ez most nyilvánvalóan beugratós kérdés, szóval nem fogok válaszolni, de azt tudom, hogy neked van erre valami hajlamod.
– Nekem?
– Igen, és szerintem vigyázz, mert amikor az utolsó koncert után hazavittük a lányokat, akkor folyamatosan utalgattál rá, hogy majd kiugorok a bőrömből. Hogy fuvarozgathatom az énekeseket, és hogy bizonyára örülnék egy gruppennek.
– Áh, szóval ezért van három énekesnő, mert valójában erre a hármasra vágysz?
– Nem itt kellett volna balra kanyarodni?
– Most már mindegy, fordulj meg ott egy ívben!
– Tudom. Pontosan tudom, hol és hogyan lehet visszafordulni.


Gyűlölöm a futást, de megéri azért a grandiózus pillanatért, amikor a valahányadik kilométer után egyszer csak azt mondom magamnak: „meg a faszomat”. A szenvedést megállító szabad akarat mámora egész nap kitart, igaz, estére már csak egy fáradt porhüvely marad belőlem. A fizikai fáradtság után igazán jókat lehet aludni. Ennél már csak egy jobb van: ha a fáradság ellenére még egy elalvás előtti szex is becsúszik. Márpedig vannak esték, amikor be kell csúsznia egy szexnek, ilyen például a közelgő menstruációs böjt ideje, vagy a távolodó utolsó együttlét miatt kialakult folytonos hadszíntér, amit csak a gondoskodó intimitás tud megszüntetni.
Charlotte már pizsamában feküdt a takaró alatt, és egy jógi könyvét olvasta, a szemei már félig lecsukódtak, amikor meztelen bemasíroztam a hálószobába. A konfettizápor és a lelkesedés leghalványabb jelei egyelőre várattak magukra. Bebújtam a takarója alá, és úgy tettem, mintha ott sem lennék.
– Olvass csak tovább nyugodtan!
Kérdőn rám nézett, majd visszatért a jógi emlékirataihoz. Arról a mesterről volt szó, akit épp jógázás közben ért a vég. Azt hiszem, eltört valamije. Nekem ennyi épp elég, hogy minimum gyanakvó maradjak. Az életet nem lehet kijátszani. Még Isten fiát is keresztre feszítették. Akkor mi mit várhatunk? Legfeljebb egy kis házaséletet elalvás előtt.
– Komolyan, én csak egy kicsit felmelegszem.
Megpróbáltam becsúsztatni a kezem a bugyija alá.
– Ne már, mondtam, hogy nem borotválkoztam.
– Nem is kell, növeszd meg jó nagyra.
– De te a Sport szeletet szereted, nem? Vagy ha csupasz.
– Nincsenek elvárásaim.
– Egyszer azt mondtad, hagyjam meg csíkban, meg is növesztettem, de utána azt mondtad, hogy jobb a sima.
– Én ilyet nem mondtam.
– Na, ne már, mondom, hogy most nem jó.
– Mi nem jó?
– Nem jó a hasam. Egész nap bugyorog.
– Az enyém is, majd helyrerázzuk.
– Annyira erőszakos vagy.
– Úgy érzed, hogy egy lelkileg bántalmazott nő vagy?
– Nem erről van szó.
– Akkor egy szexuálisan bántalmazott?
– Nem, de most nem jó.
– Mindig jó. Ami jó, az jó. Neked nincs semmi dolgod, csak maradj így háton, olvasgathatsz is, ezt a kis bugyit levesszük szépen, így ni, egy kicsit simogatlak, és kész.
– Jól van, miért nem ezzel kezdted?
– Ezzel kezdtem.
– Cssss…
Nem szeretnék az a férj lenni, akiről a háta mögött azt beszélik az asszonyok, hogy soha nem kezdeményez. Bár a baráti sörözések tanúsága szerint a kiéheztetés a biztos stratégia. A kutya és a macska is ahhoz a gazdához dörgölőzik, aki csak nagy ritkán simogatja őket. Akkor miért kockáztatok? Hiúságból? Nem tudom.
– Várj, lekapcsolom a kislámpát! – figyelmeztet Charlotte.
– Nem kapcsolod fel inkább a sólámpát?
– De.
Charlotte hasa bugyorog. Ez kétségtelen.
– Hallod? Mondtam, hogy ez lesz.
– Engem nem zavar, mindjárt az enyém is válaszol, csak várd ki.
A szex meghiúsulásának lehetőségeiről könyvtárakat lehetne megtölteni, és bizonyos értelemben pontosan ezzel is vannak tele a könyvtárak, csak más címeket írnak a borítókra.
– Na, ugye, hogy nem is olyan rossz.
– Nem. Csak ne beszélj!
– Te sem akarsz beszélni?
– Nem.
– Arról a három nőről sem, aki álmodban kényeztetett engem?
– Nem, de egyébként tényleg hatalmas farkad volt.
– Mint a karom?
– Nagyobb.
– Lehet, hogy be se tudnék jönni vele a hálószobába? Csak kitámasztanám vele az ajtót?
– Olyan hülye vagy. Nincs itt valahol az a bizsergető gél?
– De mindjárt…
– Jaj, de hideg lesz.
– Nem lesz.
– Nagyon hideg, á!
– Nem jó neked semmi, komolyan!
– De jó!
A petting és a hangszeres játék között az a különbség, hogy az ember soha nem tudja, mi a különbség, ha a nő nem ad ki hangot.
– Nem tudnál most bejönni?
Leszámítva, hogy a hangszer nem beszél.
– Hát, éppenséggel be tudnék, ha lenne valahol egy jelmez.
– A fiókban?
Kihúzom a fiókot, három vastag téli zokni, egy bugyi, egy kis törülköző – kidobálom őket: koton sehol.
– Nincs.
– De lennie kell valahol.
– Te voltál ma boltban.
– És? Te meg tegnap.
– A társasjátékban még lehet egy.
– Azt hova tetted?
– Én?
– Tudod, elpakoltad, amikor itt aludtak anyukádék.
– Akkor az ágyneműtartóban van.
Egy fekete szatyrot húz elő az ágyneműtartóból, kiveszi belőle a társasjátékot, felnyitja a dobozt. Vibrátor, szemfedő, kényeztető toll, masszázsolaj, kívánságkuponok, dobókockák és bábuk kerülnek elő, majd terülnek szét a szoba közepén.
– Azért igencsak meglepődtek volna a zenekartagok, ha szilveszterkor ezt a játékot visszük a Dixit helyett.
– Nincs benne.
– Akkor a nappaliban?
A férfi ilyenkor nem nagyon teheti meg, hogy nekiáll rohangálni, mint egy betörő, mivel neki ügyelnie kell az erekciójára, inkább csak a légi irányítóközpontból figyeli a radart. A nőre hárul a szent feladat. Charlotte egyébként is egy hasonló logikai játékkal töltötte az elmúlt három napot valami díjnyertes tabletre tervezett marhaságnak köszönhetően, csak ez most a valóság volt, meg abban nem kotont kellett keresni. A hálószobából hallgatózva próbálom kitalálni, hogy épp melyik fiókokban matathat. Ilyenkor azért benne van a pakliban, hogy előkerül valami, amit régen szintén kerestünk, és ez némileg lassíthatja a folyamatot. Nem akarok megszólalni.
– Nincs sehol – kiabál Charlotte, és egyértelműen kezd bepánikolni.
– Nem tudom, esetleg a pénztárcádban, valamelyik táskádban, kabátzsebben? – kiabálok vissza, mit sem törődve a következményekkel és visszatérő frusztrációmmal: a mindent halló szomszédokkal.
– Az utazótáskában?
– Nem tudom. Megnézem.
Charlotte eltűnik. Az előszoba felől diadalmas kiáltás hallatszódik. Nem mondom, hogy az idő a kezemre játszott, de a félárbócnál azért valamivel komolyabb szándékkal vártam a felmentő csapatot. A felmentő csapatról viszont mindenki elfelejtkezett. Mintha egy meztelen betörőt kellene megerőszakolnom.
– Hol van a bizsergető gél? – kérdezi a betörő.
– Máris – feleli a területét védő seriff.
Bizonyos idő után és bizonyos helyzetekben már kevésbé az érzelmek dominálnak, mint inkább a praktikusság. A behatolást követően Charlotte fölém kerekedett, és meglovagolta a szerencséjét. Persze az új évi futás őt is lenullázta.
– Váltsunk pózt – mondta zihálva.
Futásban mindig leköröz, de a szexben még mindig én vagyok jobb kondiban.
Már épp nekikészültem a klasszikus misszionárius póznak, amikor Charlotte-nak eszébe jutott, hogy:
– A vibrációs gyűrű!
– Nem tudom, mintha a fiókban láttam volna.
Még sosem használtuk. Kibontja a dobozból. Fokozzuk az élvezeteket, értem én. Mikor, ha nem most, értem én, elvégre új év, új szokások, értem én, csak tudnám, mi a francnak. Felhúzom, de nem sikerül bekapcsolni, a bizsergető gél miatt lecsúszik az ujjam a kis gombról.
– Mi van?
– Lemerült az elem.
– Basszus.
– És nem is akar lejönni.
Végül sikerül lehúznom, kikapja a kezemből, valahogy bekapcsolja, visszahúzza hímtagomra. Már épp behatolnék, amikor észreveszem, hogy nem jó irányban áll a gyűrű, úgyszólván nem a csikló felé. Megpróbálom megfordítani, de a bizsergető gél miatt csúszkál a kezemben.
– Na?
– Fordítva tetted fel.
– De hát hogy lehet ezt fordítva?
– Nem jó irányba néz – magyarázkodom.
– Nem baj az, úgy is jó – biztat.
És mire minden akadály elhárult, minden tökéletesen elrendeződött, az árbóc rózsaszín vitorlája leereszkedett. Ha nem volnék házasember, vagy ha házasember volnék, de mondjuk egy másik nőről lenne szó, aki történetesen nem a feleségem, most azt mondanám: „ne adjuk fel”. De mivel házasember vagyok, és ez nem csak a szexre vonatkozik, mintha kevésbé strapálnám magam. Mint a hosszútávfutók. Csönd. Képzeletben lepörgetek még nagyjából ötven hátralévő évet, elképzelem, hányféle, a mainál szerencsésebb forgatókönyv fog megvalósulni, tehát időutazok, de nem vissza, hogy kijavítsam a múlt hibáit, hanem előre, ahol majd nem követem el őket, s közben percről percre elengedem a jelent. Szinte el is fáradok a szexuális kalandok víziójában. Charlotte légzése is egészen relaxált állapotba került. Amilyen boszorkány, talán ő is épp most szexelt velem gondolatban még néhány évtizedet, és ettől szintén kimerült.
– Nem vagy éhes? – faggatom, csak úgy, mintegy mellékesen.
– Nem. Még mindig bugyorog a hasam.
– Szerintem az új indiai babfőzelékedtől.
– Lehet.
– Én is pokolian vagyok tőle, de most akkor is eszek valamit, ettől az új egészséges életmódtól, hogy sport meg vegán kaja, teljesen elment az erőm.
– Jó, együnk. De figyu! Most haragszol?
– A bab miatt?
– Nem.
– Miért haragudnék?
– Hát tudod.
– Nem, csak soha többé nem fekszem le veled.
– Akkor se, ha három lányt szervezek neked?
– Akkor sem.
– És ha eléneklem a My Favorite Thingset a holnapi próbán?
– Akkor igen. Most?
– Most énekeljem el?
– Nem, most szeretkezzünk!
– Gumi nélkül?
– Csináljunk gyereket most!
– Jó!
– Ikreket!
– Jó! Csak ne most.
– Miért?
– Mert még mindig bugyorog a hasam, és mert Csubakka vagyok. Különben is úgy volt, hogy akkor eszünk.
– Na jó, akkor én most felmegyek gyakorolni, úgysem tudnék aludni egy szexi, bugyorgó Csubakka mellett. Majd ha átköltöztünk a Marsra.
– Akkor nem eszünk?
– Nem, egészségesen élünk most már, nincs több éjszakai zabálás.
– De nem haragszol?
– Soha életemben nem akarok rád haragudni, és azt csak úgy tudom megvalósítani, ha tényleg nem haragszom.
– Azt tudod, hogy kezdesz teljesen feloldódni ebben a kapcsolatban?
– Ha te mondod.
– Régebben sokkal jobban kiakadtál volna.
– Régebben nem is történt volna meg ilyesmi. – Kivéve, amikor a zuhany alatt véletlenül leforrázott a vízzel, vagy amikor az éjjeliszekrény gyertyáját lerúgtam a lábammal, meg amikor… – Nem bánod, ha kicsit felmegyek az emeletre gitározni? Át kell még néznem pár akkordmenetet.
– Dehogyis. Nem akarsz vinni magaddal egy whiskey-t szódával?
– Ja, de.
– Menj csak, majd felviszem.
– Istenem… imádlak!
– Én is téged!
– És egy tonhalas szendvicset nem hoznál fel mégis?
– De csinálok, persze.
– És azt a harisnyakötőt, amit mindig úgy szeretek rajtad, nem vennéd fel esetleg? És akkor esetleg abban szervíroznád…
– Nem, mert tudod, még mindig, sőt egyre jobban bugyorog a hasam!
 

Vissza a tetejére