Feltörő könnyeken át
Számot kéne adnom az undoromról,
nem tilthatja meg senki, csak
a csúszómászó számítás nehezíti a dolgomat;
itt ólálkodik a közelemben, fontoskodik,
patikamérlegre tesz haragot, undort, megbocsátást, és azon
mesterkedik, hogy az ő kedve szerint bírjam tovább.
Az árulás álarcot vesz magára,
a Grál-lovag voltaképp Sparafucile,
tűzoltó-egyenruhában gyújtogató feszít,
a tartótiszt járókelőnek öltözik,
országos jelmezbál van,
de mindenki felismeri a másikat.
Az ember a bunkerek szagát nem feledheti,
ahogy gyomrában tapogatózik a sötétlő félelem.
S ha a szétszóródásból valahogy hazaért,
a szerelmes napsütésben átengedi a csontjait
egy vajákos asszonynak, ki szépen egymáshoz illeszti
szilánkos darabjait, hogy összeforrjanak.
Legalább Tamás lehetnék – sóhajt –, kinek az
Isten megengedi, hogy ne csak a köpenyét,
de megérintse a sebét is. S ha megengedné, eszembe se
jutna, hogy megtegyem, csak térdre esnék, és feltörő
könnyeimen át próbálnék mondani fuldokló köszönetet.
Isten int, azt mondja, csak nyugodtan, szerencsét
hoz neki a kezem, s ettől én megtáltosodnék:
Rajtam is vannak sebek, Uram, meg bennem is,
te is érintsd hát hozzám ujjadat, hadd támadjak fel
sebek nélküli örök életre általad!
Tudom, hogy ehhez előbb meg kéne halnom, de nézd,
keselyűk tépték a testemet, élő már semmiképp nem lehetek.
Vissza a tetejére