A derű narratívája (Grecsó Krisztián: Magamról többet)
Grecsó Krisztián: Magamról többet. Magvető Kiadó, Bp., 2020
A borító arcoldalán a szerző neve, a könyv címe és a szerző sziluettje. A sziluettben alkonyi hangulatú alföldi táj, kívül feketeség. A borító hátoldalán a szerző sziluettje, benne feketeség, kívül egy esti falu mintázata és egy idézet: „Hány éve várok rá, / Hogy elénekelhessem valakinek / a Bóbitát, aki fontosabb, mint én.” A verseskönyvet záró vers utolsó soraiban pedig így: „Apa lettem, / Magamról, tőle teljesen függetlenül, / Többet nincs mit mondanom.” (A tizennegyedik év). A vallomásosság retorikája – magamról többet mondok el, de a másik fontosabb, mint én, illetve az én csak a másik által értheti meg önnönmagát – a befogadó számára tájékozódási pontokat kínál. A versek beszélője a gyermek születéséről, az apaságról, a boldogság állapotáról „tudósít”: akár a derű narratívája. A kötet címét adó költemény mindegyik alverse egy olyan olvasási stratégiát kínál, amely a derű elbeszéléséből hangolja át a ciklusokba szervezett, a szenvedésnarratívában megszólaló, önmegértésre vágyó, folyamatosan önvizsgálatot tartó és leltárt készítő mozaikszerű énhangokat.
A kötetet bevezető, ciklusokba nem szervezett három versben a szerelmes társ a másik, aki által a versalany identitása megképződik. A derűnarratíva a szerelem és a gyermek által így körkörös retorikai alakzatot ír le. Mind a három vers fegyelmezett, élőbeszédszerű versmondatokban emeli be az olvasót a meghódítandó belvilágba, a versalany és szerelme jelenben is meghatározó kapcsolatát képileg rendbe zárt, reflektált megállapítások jelzik: „Goromba mondat ez egy tényleg nagy szerelemről.” (Mire zöldül) „Abból vagy, amiből nekem kellene lennem.” (Amiből nekem)
A Mint akinek hagyaték Kosztolányit idézi (Mint aki a sínek közé esett), a halálos kór villámcsapásszerű jelenléte a számvetés versszituációját hívja életre: „Nem üres zsolozsma rólam a leltár”. Az önsajnálat („Mint akinek kézzel írt végrendelet a délutánja”), öngyűlölet („Hogy valaha könnyedén beszéltem / A távlatról”) és vádaskodással terhelt halálfélelem („Akik csak úgy emlegetik, / Kimondják a főnevet és semmi”) hangjai jellemzik a versbeszélő megszólalásait. A liturgia gyónásimájának versbeszédbe emelése egyszerre hangsúlyozza a betegség büntetés jellegét és annak el nem fogadását. A Balázsolás ciklus Babits-parafrázisában megjelennek a múltbéli, gyerekkori emlékek, az identitáskeresés kézzelfogható nyomai. Az Istennel való perlekedő beszéden kívül a másik a fia gyógyulásáért imádkozó anya: „De az én édesanyám, hallgasd, / Úgy sír, ahogy akkor, / Ahogy majdnem negyven éve”. Az egyre alázatosabb énhang kétségbeesetten keresi a társát Istenben („Van ott valaki”), az anyában, Babits sorsában és imájában, a József Attila-i kérésében („Hadd lehessek egykor volt szép, / Ödémás, égett arcú, szerető fia”). Az én arcom című versben folytatódik a leltár („Lajstromba vettem új tulajdonságaim”), a másik itt önnönmaga, saját idegensége. Az Esti válaszban is Babits a „társ”, sőt korabeli szereplő a versbeszéd énhangja, aki orvosi dokumentumok után kutat, rögzíti a történetet, és az Esti kérdésre megadja a választ. A Pilinszky versét megidéző Magánapokrifben a sugárkezelést elszenvedő versalany a klasszikus versnyelvben találja meg az önelfogadás gesztusát. Saját maga idegenségének szemlélése a félrímes, fegyelmezett versbeszéd szituáltságában elementáris identitásmegőrző erőt hoz létre. Akármennyire hangsúlyos a kétely hangja, a derű „története” felől létezni látszik egy olyan lírai pozíció, amely minden szenvedésben, a halál közelében is az életre mond igent. Pilinszky a „társ” az Arctalan imában is, ahol szintén felfeslik a szenvedés szövete, a hang imádságos, és a nyelv elárulja teremtőjét: „Milyen óvatosak az újratanult léptek!” A narratív hangú versek remek darabja a Balázsolás ciklust záró, kiszolgáltatottságot tematizáló Üljön vissza.
A második ciklus verseiben az én újraértése a közelmúltbeli városi emlékképek, történetek megidézésével képződik meg. A nyitó vers (A fiumei körgyűrű) énhangja reflektál a rendszerező mániára, múltbeli képeket és történeteket szólaltat meg. Az önvád, a sorstalanság szólamai ismétlődnek a Kassák utca sarkán című versben. A Kassák-hagyománnyal folytatott párbeszédben az én az egész addigi életének értelmére kérdez: „Mintha oszlásnak indult murva / fölött szikkadó délibáb lenne / amit igaznak hittem / az életem”. A ciklus címadó versében az Istennel való kommunikáció lehetetlensége („Mintha bevarrták volna az eget”) megszünteti a távlatokat. Mivel feltételesen megengedi a távlatról szóló beszédet, egy lehetséges újjászülető szubjektumról nem mond le: „Várhatsz tovább türelemmel / Élhető házasságra, egészségre, gyerekre”. A narratív hangú disznóól versbeszédében a „vidék” a kulissza, mint a versalany emlékeinek tárháza, de városi értelmiségi perspektívából szemlélve, súlyos iróniával. A ciklus utolsó verse (Közelítő tél) életképszerűen szituált: a szeretett társsal megtett séta, a séta közben megélt fájdalom, a hallgatás és Isten csendje. Tapintható a hiány („Óvoda, gyerekzsúr zsivaja tátog”), érezhető a másik támasztéka.
A harmadik, pont oda című ciklusban a falu (vidék, alföld, kisváros, anya, apa, gyerekkor, vallás/hit) közösségi terepei jelölődnek, pontosabban egy táguló horizontban az én életét bizonyos időszakokban meghatározó közösségek képei, eseményei látszódnak. A Kék nefelejcs című vers Juhász Ferenc versével folytat párbeszédet, a Juhász-vers temetési jelenetének horizontjában az idő múlásának egyéni és mitikus mozzanatai játszódnak egymásba. A gyökerek, a múlt, az emlékek, illetve azok értése, ami az identitás kereteit meghatározná, már távoliak. Radnóti Miklós versei (Töredék, Nyolcadik ecloga, Nem tudhatom) termékeny társak e közösségi táj feltérképezésében a Kerítés című vers emlékfragmentumaiban. Az egyén közösséghez való tartozásának egészen más versnyelvi változatait kínálják a ciklus második felének versei (pont oda, Égi gangon, Nekem ne, Kovakő). Páros rímes és keresztrímes dalszerű versbeszédek, közülük három klasszikus strófaszerkezettel. A pont oda című versben a versbeszéd játékos-ironikus közéleti regisztere egy progresszívnek titulálható kortársi közösség tagjaként jelöli meg a versbeszélőt. Az ápol/eltakar ismert párosa és az „ennyi szív nem lehet / hiába onta vért pocsékba nem mehet” játékosan emeli be a versbeszédbe az unalomig énekelt Szózat hazafias szólamát, miközben dalváltozatként a popkultúra részévé teszi. Hogy miért is kerülnek be ezek a régebbi szövegek az „új versek” közé? Pontosan azért, amiért Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János vagy éppen Lovasi András és Bródy János verscímei és sorai: az énnek szüksége van a társra, aki segíti az önértelmezésben, a saját maga idegenségének érzékeny szemlélésében. (Itt nincs teoretikus játszma, a kötet verseinek énhangjai a felnövéstől való félelem és a „végre fel akarok nőni” tónusát is hordozzák.) A Nekem ne („Dezső”) klasszikus formába zárt avantgarde vers, Kassák-sorral, Kassák Lajosnak ajánlva. Dezső nem más, mint Jézus Krisztus deszakralizált alakja: „Harmadik napra nem is lesz ott Dezső, / Csak az alakját őrző értékes lepedő.”
A Nyelvsiló című ciklus a régebbi „új versek” silója, a szétszóródott emlékek, múltbeli képek, történetdarabok összeforrasztásának megképzése. A Mondatokban az egykori mindennapos, rutinszerű működések a versalanyt hiábavalónak tűnő számvetésekre késztetik, s a bizonyosság: „A rend kedve, hit a feltámadásban. / Bizalmas közlés, esetleg még valami.” A valami egy „Másik sors”, a gyermeké, végső soron önmagáé: „És egyszer felismerhetem / Magam egy másik sors / Pulzáló fájdalmában”. Az Emlék-dalok a gyerekkort idézi, a családi örökségből való menekülést és folytonos visszatérést retorizálja: „Az jut majd neked is, mint apádnak, / Rigolyák, rend, itt kell maradni”. A ciklus címét adó Nyelvsiló (Sziveri-szavak) talán a kötet legrégebbi „új verse”, ami a hosszú rákbetegségben szenvedett Sziveri Jánossal vállalt sorsközösségen túl a versalany saját poétikai hagyományával való szembenézés is.
Az ötödik ciklusban látomásos téli képet bont ki az Örök más című keretes szerkezetű poéma, ami – miközben a hosszú várakozás után beteljesült szerelemnek állít emléket – az egész kötetet átfogó, a derű narratíváját elbeszélő belső lírai pozíció énerősítő megformálása. A másikat megszólító Dézsma a hiány verse. A hiányt megjelenítő metaforacunami iszonytatóan éles, a test fizikai fájdalmáról, a szenvedésről tudósít: „talp hámozott húsának”, „a vérben bénító, kósza áram”, „zsinóron vonyító erő”. Mivel „hiányod a test hetedik napja”, a megszentelt nap az öröm és jutalom helyett dézsmává, vámmá válik: „Dézsmája, nem jutalma a teremtésnek.” Az Alacsony égbolt egy válás történetén keresztül szintén a hiányállapotról (egy kapcsolat vége, a gyermek hiánya, a nagyapa elvesztése) „tudósít”. A vers mellékdala finoman „hívja meg” Radnóti Nem tudhatom c. versét, egy nagy sorsközösség részévé emelve a veszteséglistát. A Múzsasirató versalanya kamaszosan fölényes, dölyfös hangot üt meg múltbéli szerelmeivel, minden emlék a poézis forrása, a másik én általi birtokbavétele. Az Énekek éneke című vers a kötet legtitokzatosabb szereplője. A szerelmes ciklusban való részvétele érthető, de a szöveg kötetbe emelése mindenképp magyarázatra szorul. Ugyanis ez az egyetlen vers, ami már megjelent egy korábbi könyvben, a Caspar Hauser (2001) című bibliofil kiadványban. A recenzensnek erősen beivódott az emlékezetébe az a különleges, érzéki, gyümölcs- és virágillatú biblikus nyelv, amelyből a kötetbeli versek megszólaltak. A vers a testi szerelem extatikus fájdalmáról és gyönyörűségéről szól, és oly sok mindenről, aminek az én másikban való feloldódásához köze lehet. Teljesen indokolt a kötetbe helyezése, mert esszenciálisan beszél mindarról az útról, amely az utolsó ciklus apaságversei felől olvasva a derűt meséli. De a „történetben” nincs idill, tetszelgés, felszínesség, hanem folyamatos a keserű szembenézés az indulási oldallal, a családi mintázattal: „Ahogy apám, úgy majd én is, / Ferdítek majd, amíg lehet / … / Ház lesz, kocsi és szerető, / Vedelek, és csak szól a nóta” (Kitakarítottam a szívem). A Legjobban nélküled az Énekek éneke „slágerváltozata”. Az én és te egymásban való feloldódása paradoxont szül: „legjobban nélküled vagyok veled / mert ha itt vagy csak rád figyelek”. A klasszikus formanyelvű Tanulni kell című versben az énhang minden hamisságtól mentes empátiával és a megbocsátás képességével viszonyul a szerelméhez: „Reggel tusáiról: tudomást se venni, / A nap milyen védtelen nélküled, / Nem mindig ugyanabba a hibába esni, / Mert eltűnt belőlem egy évtized.”
A Régi önarckép című ciklus a felnövés kamaszkori és a fiatal felnőtt kori reflektált tapasztalatait József Attila-i motivikus gesztusokkal eleveníti meg. Az idővágy című versben a felnőtté válás sosem befejeződő történetéről beszél: „hiába húzza maga alá a széket az ember / és igazítja szálfára magát /mégis rendre foltos / evés után a terítő”. Pontos és fegyelmezett emlékezés, játékos önidézés jellemzi a versbeszédet a Törvényben is: „Sok vászon, mennyi bugyi, és fazék / mind (mondd:) birtokom legyen! / Fogom el velük a herét, a kertet is, / ha nem írom azt, ígérem, soha többé / a versbe, hogy áll már a vessző”. A múlt felidézése, az emlékezés kényszere, a régebbi énhangok megidézése mind azt sugallják, hogy a folyamatos hasadások, szétcsúszások, kudarcok, életválságok közepette létezik valamiféle Rend: „Hogy áhítom a vájt medrű, / beálló dolgokat, / Hogy a rögzítés, kár tagadni, / Jólesik, és a formáknak örvendek, / Mint a táncban”. Az Amit akar egy traumatikus esemény hatására bekövetkező, az apamintára reflektáló dacos leltárkészítési igénybejelentés. Az önismereti folyamatban sok apróság, szösszenet, hangulat megjelenik, és sok el is kallódik, mint a Harmadik apokrif című sanzonszerű „kocsmadalban”, vagy a Kosztolányit társnak fogadó gyerekkorra, ifjúságra, szép szomorú emlékekre reflektáló Boldog, szomorú dalban. A Mellettem elférsz (előtanulmány) az azonos című regényt hozza játékba, érthetően, hiszen a regény is egy régebbi önarckép. Az önidézés egy különleges formája jelenik meg a ciklus címét adó versben: egy régebbi, Még egy önarckép című vers illeszkedik az új szövegtestbe. A gesztus egyszerre a múltbeli énhez való kapcsolódás és önmagam másikként való megértése.
Az utolsó ciklus versei megképzik az én azon történetét, ahonnan termékenyen olvashatóvá válik a versalany megannyi története, és a történetek által kibomló poézis. A ciklus első versében (A miénk) a képek és hangok finom játéka sokféle értelmezésnek nyit teret. A recenzens számára a szerelmesek meddőségének, gyermektelenségének bensőséges, kegyetlenül fájdalmas titkáról szól. És a ciklus minden verse a várakozás feszültségében telik. A fenyőtobozforgácsok egy megszülető szerelem emlékképének narratív hangú megfogalmazása. Gyönyörűséges vers, intenzív hangulatteremtő erejével az otthonra találás érzését erősíti. A téli óvodai udvar képével indító Ha szeretne a gyermekvárás félelmekkel teli izgalmát rejti. A Groteszkek darabjai az örökbefogadás szituációjához kapcsolódnak. Verselésileg különbözőek, van köztük novellafelütés-szerű (Szalmaárvák) és allegorikus mű (Gólyakalifa) is. A „groteszkekben” a gyermekotthonban élő gyermekek világa az én személyes érzelmi reflektáltságában, a hiány betöltésének metaforájaként szólal meg. A (Maradhat?) című vers valóban egy rendkívül groteszk, de a valóságban nagyon is működő folyamatba helyezi az örökbefogadás szituációját. Az örökbe fogadott gyerek olyan, mint a hentesnél a húsáru, amelyből válogathatnak az örökbefogadók. Megkockáztatom, hogy az egész kötet, sőt az utóbbi évek líratörténésének legkegyetlenebb mondata zárja a verset: „Tisztelt reménybeli örökbe fogadó szülők, / Mérjenek, mondják, merjék.” A Saját nyomok a versalany indulási és érkezési oldal közötti bolyongásának „mennyei Ithakája”. A Tükör-triptichon az egész kötet tematikus és versnyelvi önreflexiójának is tekinthető. Amit az én eddig az önismereti útján megtapasztalt, „csak örömhír-töredék”, az evangélium: a gyermek. A gyermek földi útja során „távozik a túlvilági zaj-teljesség”, és megint fontossá válnak a gyermek előtti múlt képei, az identitás fragmentumai. A triptichon harmadik darabjában a versalany a saját szenvedésnarratíváját Philoktétész történetével állítja párhuzamba, finom iróniával reflektálva „hősi” történetére.
A Magamról többet című vers az én teljes odaadását, feloldódását rögzíti: „Az apaság mindenestül vagyok, / Nem csak a viszonyom egy / Két kiló hetven dekával / Született kislányhoz.” A boldogságáról mesél egy nagyon is referenciális versbeszédben, de az énen túlmutató ez a beszéd: az üdvtörténet nem működőképes a szenvedés narratívája nélkül. Bár a szenvedésében és az önismereti útján kétségek gyötörték, és gyötrik most is, Isten jelenléte nem kérdőjeles: „Az ösztönök mosolyát az arcra / Isten rajzolja egyetlen árkussal”, ,,Nem maradhatnék hozzád / Ilyen közel Uram?” Saját poétikai megoldásaira reflektál a versbeszélő az Ahogy a férfi magába szeret című darabban („Minden képnek van előzménye. / A költészet selyempapírján / Állandóan átüt az elődök indulattal / kalapált betűinek domborulata”), és bár a Magamról többet utal a gyerekversekkel kapcsolatban költőelődökre, maga a vers tematikájában és hangvételében is egyedülálló. Az apává válás mint nem hagyományosan értelmezett apaságszerep a magyar nyelvű líratörténésekből valóban hiányzik. És ezt a felismerést a versalany is rögzíti: „De az apaságnak, / Ahogy a férfi magába szeret, / Nem lelem betűsebeit.”
A recenzens csak érinteni tudta Grecsó Krisztián verseskötetének poétikai sokszínűségét. Az érintések csalfa, bátor és derűs képet rajzoltak. És legfőképpen a derűre mindannyiunknak szüksége van. Így, a „háború” után.
Vissza a tetejére